Oneshot: A pokol tornácán, avagy Őrangyal nélkül {SugaKook}

Amikor tudjuk, hogy van egy angyal velünk, aki mindig feloldoz a bűneink alól, akkor körül vesz minket a sérthetetlenség érzete. Szabadon tesszük a rosszat, hisz egyből eltűnik a lelkiismeretünk szégyenfoltja, ahogy az őrangyalunk megszán minket egy értékes csókkal. Igen, ez az a valóság, amit égi varázslat ölel körül. Az őrangyalok csókjai élet feltételnek számítanak, így maguk, ők is, akik bármikor képesek együtt lenni az emberükkel, mikor az egyedül van.

- Szabad? - suttogta egy fekete hajú kisfiú, aki sarokba állítva a fallal szemben ácsorgott, miközben az óvoda társai futkározva játszadoztak. - Megrúghatom őt? Dühös vagyok rá... Ő kezdte amúgy is - szavalta a mellette álló őrangyalának, aki vele egynemű s egymagasságú volt. Selyem ruhája eltakarta az egész testét, s fehér tollas kis szárnya megrebbentével feljebb emelte a fejét, s sötét frufruja alól kiláttak a lila felhőket tükröző égi szemei, mik a földi fiúra néztek;
- Muszáj megrúgnod?
- Ha szeretnéd, akár meg is üthetem... Úgy is viszket a tenyerem - nézett vissza, s az ő szemeiben már odakozmált a düh.

Suga ilyen fiú volt. Mély gondolkodású és kinézetileg nyugodt, egy szentség, de a felfedni való valóság más; a hirtelen s tartós haragja örökös háborúskodást tudott kialakítani minden élőlénnyel. Sötét szemei olykor-olykor vörössé tudtak válni.

JungKook pedig az ő őrangyala volt. Egy jószívű jószág, aki tiszta fejűen határozott minden egyes helyzetben. Az ő szemei, akár a lelke; mindig más színű felhők úszkáltak égi pillái alatt.

Egy sikítás hallatszott az óvodások tömegében, aminek következtében Suga már rohant is ki az üvegajtón, az udvari tornácra, s újból egyedül ácsorgott;
- A-Azt hiszem... El... Eltörtem a karját...
- Én megbocsátok - mondta nyugodt hangon JungKook s közelebb hajolva egy közvetlen puszit hagyott Suga arcán.
Ilyenkor minden rossz érzés eltűnik, ahogy az angyal ajkai a gazdájához érnek.
Suga bármit csinálhatott élete évtizedeiben. Bármikor pénzt vehetett ki szülei tárcájából kérdezés nélkül, elszökhetett otthonról, elcsavargathatott, felnőtt felügyelete nélkül tehette, amit akart, vandálkodhatott, leihatta magát alkohollal, és szabadon okozhatott külsô-belsô sebeket más embereken. És ő maga egyszer sem találkozott a  problémás egyet nem értő belső hangjával, hisz azt az őrangyala állandós azonnalisággal irtotta ki, így Suga felhőtlen lelki békét és szabadságot tudhatott magának mégpedig határok nélkül, és azzal is tisztában volt, hogy nagyon keveseknek adatik meg ugyan ez. A környezetében senkinek nincs olyan jószívű és engedékeny ôrangyala, mint neki. Emiatt mindennél többre tartotta JungKookot. Az áldás, a sarkcsillag, a legsziporkázóbb fény, a világ közepe, egyszerűen a mindenséget jelentette az angyal neki. Még arról is gondoskodott, hogy a lehetô legtöbbet legyen egyedül, avagy őrangyalával. Elszökött szüleitől már a gimnazista éveiben. Különböző módokon szerzett pénzt s élt hol itt, hol ott. A saját útját járta.
Végül is, csak az érdekelte, hogy napjait az angyalával tölthesse, és érezhesse annak mennyei csókjait. A függőjévé vált. Az élete JungKook képessége mellett el lett kényeztetve.
- Reggelt'...
- JungKook... - ébredezett egy kora reggel Suga, miközben egy angyali mosoly ragyogott előtte. Felült a szemét törölgetve, mire JungKook is, csak ő rendes, szokásos hosszú barokkos öltözetében volt s nem csak a takaró fedte őt Sugaval ellenben, akinek soha meg sem fordult a fejében, hogy az angyala előtt szégyenlős legyen, gondtalanul mert öltözködni vele egy négyzetméteren is.
- Muszáj felkelnem? - kérdezte Suga, miközben kételkedett, hogy érdemes-e a takaró jól eső melegétől megfosztania meztelen testét. Közben JungKook már suhant is a levegőben a ruhákért s leterítette azokat mind egyesével gazdája ölébe;
- Igen, kérlek, siess a felkeléssel. El fogsz késni. Pedig azt ígérted, hogy ebben az évben végre rendesen fogsz bejárni az iskolába.
- Te meg azt, hogy a korodhoz megfelelő méretű szárnyakat növesztesz. Olyan Pegazus szerű szárnyakat, amik másoknak is ott virít a hátán. Még képeken látva is gyönyörűek... De neked még mindig olyan kicsik... - nyúlt hozzá finoman, de mivel látta angyala arcán, mennyire kényes téma ez neki, kezét inkább feljebb emelte, az elszégyellt fehér orcára, s nyugtatni próbálta azt; - Talán megnőnek ha alszol éjjel... és nem engem őrizve virrasztasz.
- Ne törődj velem. Indulj!...
- Nem akarok suliba menni!
Suga a gondokkal teli egyetemista életét élte egy-egy munkaadója javaslata miatt, ami igazán fejfájást okozott neki, hisz úgy érezte, hogy az egész iskolai intézmény ellene van.
Nem a hasznavehetetlen tananyagok, illetve az idős korúak elvárásai voltak a középpontban; hanem valami sokkal mélyebb gyökerezett Suga körül...
- Mindig is csodáltalak, olyan... különleges vagy - vallott szerelmet egy ellenkező nemû egy nem pont ideális időben; Suga haza akart volna sietni, vagy valahova máshova, ahol egyedül lehet. Egyáltalán nem pártolták az idegei most, hogy egy tanulótársa az útjában áll, az ajtóban s nem engedi őt ki. - Úgy érzem, szeretlek. A belsődet, a titokzatosságodat, a külsődet, a fénylő ajkaidat - mondta, s hirtelen kapott rá Suga kezeire, majd vészesen közel lépett hozzá, ajkaik majdhogy össze találtak érni, de a fiú határozottan hátra lépett. Viszont az ellenkező neműnek nem esett le az elutasító testbeszéd. - El tudnál képzelni minket egyként? Ketten, együtt - affektált neki kedvező ábrándokat látva feje belsejében.
- Nem érzem a szükségletét - érkezett Sugától a kérdezô által nem várt válasz, ami fel is bőszítette:
- Tudod, igazán adhatnál egy esélyt! Ha azt hiszed, hogy kezdô vagyok, akkor tévedsz. Lehet, nem vetted észre, de tegnap szakítottam csak ebben a félévben a harmadik pasimmal, és--
- Igen, észrevettem. Itt, az ajtóban veszekedettetek, én pedig nem tudtam kimenni tôletek.
- Mindig... Mindig csak elvonulsz és egymagadban vagy valahol a szünetekben. Hát nem lenne jobb az én társaságom? Vagy... Ennyire muszáj az ôrangyaloddal lenned?... - Suga nem felelt a barátságtalan s közvetlen kérdésre. - Kezdek hinni a pletykáknak, hogy túlságosan elfogult kapcsolatban állsz az angyaloddal. Ez beteges, nem tudod?
Suga elbambult. Ismeri jól a róla szóló szóbeszédeket, de azokból csupán irigységet érez.
- Nekünk, földieknek nem szükséges az angyalokkal foglalkoznunk - emelte fel hangját a kellemetlen s idegesítő női hangszínbe. - Azok úgy is látnak mindent, amit csinálunk, aztán, ha úgy tartja kedvük, éjszaka, miközben alszunk, leröppenek és megtisztítják a lelkiismeretünket, vagy lusták, és szarnak a fejünkre, vagyis kettesben hagynak a bűneinkkel. Önfejű sorsírók felettünk. Nem érdemes kapcsolatot teremteni velük. Nem is szokás.
- Fogd be... - sziszegte fogai közt Suga, mikor már érezte, hogy a szerelmi vallomásból álnok kioktatás lett s pont arról a témáról, ami a legkényesebb számára s amiről tudni sem akar, hogy... az angyalokat nem veszik emberszámba.
- Ha tényleg azért vagy egyedül, hogy lásd az angyalod, az eléggé ciki. Muszáj ezen változtatnod. Én--
Suga megragadta az idegessége forrásának a nyakát. El akarta hallgattatni, amit sikerült is, s az a szófosása helyett köhögni kezdett.
Mikor a bűntényre készülő hidegvérű észrevette magát, elengedte az iskolatársát, és otthagyta azt a padlón összeesve. Majd sietősen hagyta el a helyszínt; Éles fordulatot vett s szaladni kezdett. Rengeteg ember közt kapkodta a levegőt futása közben, miközben egy irányba, cél tudatosan szedte a lábát. Menedékért rohant. A háztömbjébe beérve, a lépcsőházban sietett felfele, pár embernek neki is menve, majd beesett saját lakásának ajtaján:
- JungKook! JungKook! - kezdte el egyből keresgélni őrangyalát, aki meg is jelent a háta mögött. - JungKook... - fordult meg, és fohászkodóan tekintett fel angyala ibolya felhőkkel borult szemeibe. - Én csak... most... csak... téged akartalak megvédni. Feldühödtem, mert--
- Tudom - suttogta, elárulva, hogy ott volt végig láthatatlanul a helyszínen. -, és köszönöm... - csuklott el hangja s megszeppenten sütötte le tekintetét. - Köszönöm és sajnálom, hogy... miattam kellett megterhelned a lelked - mondta elhaló hangon, majd felnézve, két puha tenyerét már emelte is gazdája arcára, finoman közre fogva azt, hogy angyali kötelességeként átnyújtson egy megnyugtató csókot, de ezen alkalom adatán belepirult cselekedete kivitelezésébe. Elméje kivételesen nem tudta oly mértékben feldolgozni Suga e napi cselekedetét. Teljes mértékben ledöbbentette, hogy miatta bármi ilyesmi is meg tud történni. Nem ismerte eddig, milyen, ha valakivel törődnek, s ezekbe az új érzelmi hullámokba ajkai beleremegtek. "Köszönöm..." ismételte magában, miközben a megváltásért némán epekedő gazdájához közeledett.
Suga azonnal érzékelte a JungKook felől áradó fura ingert. Levegője tüdejébe szorult, s lankadatlan figyelemmel kísérte, ahogy angyala nem a megszokottan közeledik.
- JungKook...
Suga hangjára a szólított ijedten eszmélt fel, s esés szerűen súrolta gazdája alsó ajkát, hogy csókja inkább az állára ágyazódjon, majd egy meleg lehelettel azonnal fel is emelkedett...
- A számra akartál adni?
A kérdésre JungKook felkapta fejét s arca ijedtségbe burkolódott. Suga pedig megkönnyebbült lélekkel ugyan, de kérdőjelekkel teli elmével állt angyala előtt, aki az előbb kétség nélkül szájon akarta őt csókolni.
- Még soha sem adtál a számra... Ki akartad próbálni?
- N-Nem... tudom... Nem fontos - mondta, miközben mind két keze megremegett és egy éles hátra fordulás után, keservesen verő szívéhez kapott, miközben Suga előtt a kicsi szárnyak egy pillanatra szürke árnyalatúvá váltak.
- E-Ez mi--
- Semmiség. Csak egy kis semmiség - húzódott JungKook még jobban össze.
- Mindenesetre, csak hogy tudd, én bármi áron megfogom védeni a becsületedet!
- Miért? Miért tennéd ezt értem?
"Miért törődsz velem? Ez csak fáj..."
- Mert fontos vagy nekem. A legfontosabb.
"Fáj."

Másnap reggel az iskolai intézményben észre lehetett venni, hogy a Sugáról áradozó pletykák hangosabbak s jelentősebbek.
Egyik szünetben egy hadseregnyi ember vette körül a fiút, aki nem tudta mihez kötni ezt a hatalmas felbujtást. Túl sok ember volt az útjában. Nem tudott még megpróbálkozni sem a körből való kiszabadulással. Kezdte nyugtalannak éreznie magát, hisz... elég messze állt mostan az egyedülléttől, s ennek ő ugyan nem örvendett;
- Mit akartok?
- Megpróbáltad elcsábítani a csajomat, aztán még fizikailag bántottad is őt. Komolyan azt hitted, hogy ezt csak úgy megúszod? Egy olyan angyal függőnek, mint neked, nem kéne itt lábatlankodnia, inkább visszamenni a Sorsíródnak tintát maszturbálni.
Erre az egész tömeg hasonlókkal kezdett el dobálózni. A véleményük szerint bántó elnevezéseket találtak ki Suganak, s kiáltották rá hangosan, mintha csak versenyeznének, ki tud nagyobb baromsággal előrukkolni és szembe köpni azzal ellenfelüket.
"Ezt már szeretem" - mosolygott magában Suga, hisz kedveli, mikor tényleges okot kap, és nem csak  részegségből üt.
- Ébredj fel, ember! Nyalod az angyalod seggét, hogy ücsörögj mocskos bűnökkel teli háttérrel! - hajtogatták a hasonló hangzású nyelvjárást. - Megéri másnak lenni?
"Igen."
- Megéri a külvilág ellen lenni?
"Igen."
- Jól szórakozol, miközben mindenki tud minden bűnödről?
"Igen. Mi ezzel a gond? Minden egyes bűnöm után egy édes csókban leltem részem..."
- Mégis mije vagy annak az angyalnak? Szobalánya? Szexrabszolgája?
"... JungKook velem egy rangú, te Féreg!..." - rebbent meg Suga eddig érzelem mentes arca.
- Komolyan, öregem, sajnálom, hogy egy ilyen szemét angyalt dobot a nyakadba az Ég, sőt--
- Mit tudsz te?... - ragadta magához első szavát. - Mégis mit tudsz te róla? - emelte fel a hangját, ami csatakürtként jelzett a körülötte lévő embereknek, hogy itt harc lesz.
Két nyers erőnek összecsapása vette kezdetét, majd kettőjük alatt egy nagyot szóló fém találkozott a padló csempéjével. Az őket néző tömegből egy kést dobtak be pártfogójuknak, aki meg is ragadta azt a lehetőséggel együtt, hogy most megfélemlítheti bűnös iskola társát, de tévedett. Suga túl sok mindent élt már át, hogy megijedjen egy kis késtől. Meghátrálás helyett inkább lépett, méghozzá közvetlen előre, mire ki is kapta a fiú kezéből a kést; Egyből érzékeny területre szúrva be azt torkánál;
- Mindkettőtök - hörgött vért köpve a fiú. - Mindkettőtök bűnös, s mégis... az angyalod fog többet szenvedni... miattad - így próbált sebet vájni a szívbe az utolsó percében, mire válaszkép Suga rendes sebet vájt a torkán.

A folyóson sokaknak léptei siettek egy irányba, míg csak egy ember haladt az ellenkezőbe. Suga a nagy felajzásban viszonylag nyugodtan épp az egyedüllétet, az őrangyalát kereste. Száján vérző apró sebét törölgette, s várt, egyre csak várt, hogy a folyóson, melyet most nem sütött Nap a borult fellegek közül, mindenki felszívódjék.
- Egyedül vagyok... - nézett alaposan körbe, apró fordulatokkal az enyhén megsántult lábain. - Hol van? Hol van Ő? - kérdezte elveszetten, mire az ablak által visszavert tükörképe mögött megjelent JungKook. Az angyal a levegőben lebegve tenyerét az ablakra tette, tudván, nem mehet be;
- Suga... - szólította meg gazdáját, mire az felnézett s végig mért rajta; Csuklóján piros vágások csíkokban, karjain súrlódások halványan, s szeme alatt felszáradt könnyek látványosan.
- Mi történt veled?
- Nem jöhetek többé... hozzád - szólt, gazdája kérdésére feleletet nem adva, majd szorosan összeszorította ajkait, e kép látszott, mennyire visszatartja érzelmeit.
Egy szempillantás s mint a köd, JungKook felszívódott; hangtalanul suhant föl, az égbe. S nem ígért viszontlátást.
- JungKook! - kiáltott utána Suga tenyerestül csapva az ablakra. - Hé, JungKook! JungKook, gyere vissza! Ne hagyj... egymagamra... - nézett az eltűnt őrangyal felé tehetetlen kétségbeeséssel. Bámulta némán, mire az égbolt békéjét fülsértően zavarták meg a szirénáknak sokasága, melyek éles hangjai a borult ég alatt Sugába is beivódtak. Mélyen. Örökké.

Az általa megvágott fiú az életét vesztette, így ő pedig a szabadságát minden lehetséges értelemben. Rabságban volt testileg-lelkileg. Börtönbe rekedt az égi fényt vesztett élete. Végtelen idejű hónapokon keresztül jobban megutálta a világot, mint eddig valaha tette. S még a legkisebb fellázadásakor is azt érezte, hogy fuldokol a lelkiismeretétől, egy olyan dologtól, amit nem képes egyedül legyőzni, amit eddig nem is ismert. Egyedül maradt az önmegvetésben. Egyedül a sötétben. Egyedül a feszültségben. Egyedül a "valóság"nak nevezett fullasztó füstben.
"Ma eltörtem egy tányért. Direkt hozzá vágtam a földhöz egy olyan dolgot, amin munkások naphosszat dolgoztak, és tőlük egy állami intézmény az adófizetők pénzéből vett meg... Úgy érzem, nem kellett volna ezt tennem. Nincs jogom rongálni... Micsoda szívfájdalom... Ha csupán ez a piti dolog ilyen érzést csal ki belőlem JungKook csókja nélkül, akkor vajon mit érezhettem volna egész életemben, miközben tényleges bűnöket követtem el?" - ült cellája közepén a földön magába roskadva. - "Még ha a lelkemen nem is száradnak már a múlt cselekményei, minden a kezemen maradt, az elkövető kezén." - nézett mocsokba fürdetett kezeire, s fájt neki, hogy nem tud mást tenni, mint szembe nézni a valósággal s vezekelni bűneiért összetett tenyérrel, hátracsapott fejjel, de... neki... nem volt istene. Nem tudott maga elé vetíteni semmit, csak is egy alakot, egy bizonyos valakit, aki mindig képes volt megbocsátani neki. - "JungKook! Mit tettünk mi!? Hogy éltünk? S most hova kerültünk... Hova kerültél?"
- Nem kapok levegőt... nélküled - kapott torkához. - Nem látok mást, csak sötétséget... nélküled.
Imádkozott. Imádkozott, de nem az életéért, se nem lelki erőért, hanem azért, hogy lássa őrangyalát.

Ekkor megrázkódott a tér, dörgésben fúlt az ég, s váratlanul megállt a lég. Ez volt a válasz az egymástól elválasztott pár számára, kik újból szembe állhattak egymással.
Suga nem hitt a szemének, tartott tőle, hogy amit lát, csak képzelet. Mégis... Alig hogy feltámaszkodott a földről, már zárta is két karja közé rég nem látott angyalát, és valódi volt annak tapintása, szilárd volt, s megfogható. A lelkéig tiport a rázúduló meghittség kőomlása. Hangja zokogva ejtett sóhajtókat a mozdulatlanságba, míg kezei angyala kezeit vette magához, szorosan magához.
- Tudtam, hogy jössz s megmentesz! - suttogta. - Te vagy a megváltóm. Az egyetlen kéz, ami átöleli bánatom. A legjobb részem. Csak te vagy nekem... Megérezted, hogy szükségem van rád?
- Nem... Rosszul hiszed... - szólt rekedten JungKook, mire Suga elengedve őt hátralépett. - Nekem van szükségem rád. Én zuhantam le hozzád - helyesbített lehajtott fejjel, mire megcsördült elszakított lánca véres csuklóján. - Suga, én... Összeomlok! Ments meg, mert nem tudok már mit kezdeni magammal!
A kérlelt földi fiú végig nézett a kétségbeesett angyalon, s hiába akart az előbbi meglepetésben a boldogságtól mosolyogni, most már nem kívánkozott a hangulata rá. Igen, fényesebbé vált a helyzete, de ugyan akkor sötét is maradt;
- A szárnyaid... feketék - élesedtek ki szemei rémülten a hamuvá folyamatosan hamvadózó egykor patyolat fehér szárnyakra. - Miért néznek úgy ki, mintha a pokol tűzében égtek volna?... Miért? Miközben te olyan fényesen ragyogsz... Mindent képes vagy beragyogni körülöttem, akkor meg miért van ez?
- Engem... Engem megvetettek az égiek, ugyan úgy, mint téged a földiek... Mindketten bűnösökké... rabokká váltunk.
- Miattam?... Túl sok mindent engedtél meg nekem?
JungKook megrázta a fejét:
- Nem. Nem... Nem amiatt kerültem az ítéletszék elé, s száradtak el a szárnyaim, hanem mert érezni kezdtem... Érezni a földi emberek által érzet egyedi érzelmeket, mint az irigység, az önzőség, vagy a beteges szerelem...
- Nem értem...
- Én irigy voltam! Mindenkire, aki csak a közeledben volt... Nem akartam, hogy valaki is megfogja a kezedet vagy, hogy a szájával hozzád érjen... Az elválásunk napja előtt, annak a lánynak sikerült az őrületbe kergetnie az addig mindig vissza- s szenvedésben tartott igazi énemet, de azon a napon őmiatta elöntött a méreg... pusztán azzal a gondolattal, hogy mi lesz, ha megismerteti veled azt a bizonyos fajta szeretetet, és én meg--
- Te azt hitted, hogy adtam volna egy olyan senkinek egyetlen egy esélyt is?... Azt hitted... miközben csak is te jelentesz nekem mindent? JungKook...
- De te nem tudod, hogy mit érzek! Én szeretlek, de--
- Én is szeretlek.
- De a te "szeretlek"ed más! - csapta fel a fejét nyűgös szemekkel s mellkasa egyre hevültebben dobogott. - Az enyém... az enyém... az én "szeretlek"em... beteges!!! - szorult össze szíve hatalmas kiáltást hallatván, s nem tudott már hova menekülni az érzelmei elől; sírásba fakadt. - Fáj! Fáj! - süllyedt lejjebb térdein, miközben szénné porladoztak selejté vált szárnyai. Háta remegett, akár csak hangszálai, ahogy hangosan s keservesen zokogott.
S ebbe a legesleginkább Suga szíve sajdult bele. Nem bírta tétlenül nézni angyala hanyatlását...
Viszont tudta, hogy most rajta a sor. Ő neki kell két tenyere közé venni angyala arcát... S így is tett. Most ő volt, aki csókolt, most ő volt, aki mentett, most ő volt, aki próbálta kezelni a lelki sebet.
Finoman mégis erőteljesen nehezült JungKook ajkaira, s el nem engedte azokat, míg egy kis nyugvást meg nem érzett a körülöttük lévő térben. Tapintatosan keltette a masszázs ingerlő érzetét, ahogy a mozgásra vágyott ajkai tapadósan súrlódtak végig JungKook ajkain.
Az angyal megérezve száján a jól eső bizsergést, elcsuklott hangon felnyögött s hátralépett. Két tenyerestül takarta el ajkait, mik megengedhetetlen, mégis megbánhatatlan dologban részesültek. Remegő pillái alól rózsaszín felhőkkel méregette szerelmét felettébb szégyenlősen s feltűnően zavarban.
Suga pedig csak pirult. Hol az érzéseinek erős hullámai, hol az angyala tüneményessége miatt.
- Mindig is ezt akartad, igaz? De nem merted megtenni... Pedig ha megtetted volna, most minden másképp lenne - közeledett hozzá apró mosollyal Suga újból csókolni vágyva, de az angyal ismét hátralépett tőle ijedten;
- Nem szabad!
- Sajnálom, de... nem ismerem ennek a két szónak az együttes jelentését - suttogta békésen s lecsúsztatta finoman szerette kezét, s az egész parázsló vázat átölelve, újból szájon csókolta az elbukott angyalt. Direkt, akarata szerint engedett a szerelem érzésének érvényesülést szerezni. Lágyan s finoman csókolt, el nem engedve szíve csücskét, élete egyetlenjét, aki jól tudta, hogy amit enged s tesz az bűn, fájdalmas bűn, de nem akart kibújni alóla... E pillanatban a legmerészebb álmai váltak valóra. Suga csókjaira mohon s éhezve tátotta ajkait, s egyszerűn nem tudott betelni a kívánás vágyával, a gerjesztő nedvességgel, az érződő kényelmes puhasággal. Hiába kínlódott szüntelen a bűnös érzelmei lététől, hiába fonta össze szorosabban a tövis koszorú a szívét, hiába parázslott kegyetlenebbül szárnyainak maradéka, ő kockára tette mind ezt, mert amit valójában érzett, azt nem vethette meg... Édesnek... Édesnek érezte ezt a bűnt, élete legédesebb bűnének.
- Suga... A pokolra fogunk kerülni.
- Nem számít. Ne félj! Csak maradj mellettem, s én meg melletted. Maradjunk együtt még a pokol tornácán is!