90 BTS A szívemet odaadom

Még az nap éjjel, a bejelentett világvége elôtt; JungKook mezítelen talpai egyre elôrébb s elôrébb haladtak a sikamlós parkettán, gazdájuk gondolatait is megelôzve, de nem is volt észre itt szükség, csupán érzelmekre. Egész énjét a könnyedség szállta meg. Szakadt farmere határozott nyugalomban simult hozzá, miközben ujjai kényelmesen csúsztak be farzsebébe, s a túlcsordult magabiztosságtól felmelegedve nem fázott takaratlan felsô teste. Így ért el Suga szobájának ajtajához. Homlokát rádöntötte, majd nagy levegôt véve benyitott:
- Ki az? - hangoztatta Suga a szobában süppedő sötétségben a kis íróasztali fény alól, majd ahogy az ajtó bezárult, hátrafordult. - JungKook?... - lepödôtt meg a váratlan vendégen, majd meglátva a félmeztelen testet zavartan elnézett.
- Mit csinálsz ilyen sötétben? Nem alszol?
- N-Nem, de te meg--
- Angol? - termett JungKook hirtelen Suga mellett és a kis munkafüzetek fölött.
- Hja... - felelt, mire a maknae hirtelen ráhajolt a karjára, s kezébôl kivette a ceruzát. Engedélyt se kért, fogta magát, s a lap szélére nagy betűkkel leírt egy mondatot.
- Tessék, ez egy kis egyszerû, van benne egy "inges ige", ami itt melléknév. "I fucking love you!"
- Ammm... OK... - borzongott bele JungKook szokatlanul mély s határozott hangjába, minek köszönhetôen érezte, hogy ez a fajta túlzott egyenesség nem tesz jót a szívének. Már most tudja, mire szeretne JungKook kilyukadni, viszont ô nincs erre felkészülve. Menekülni akar elôle. - Akkor én most kimegyek levegôzni...
- Nem! Nem akarlak most elhalasztani - ragadta meg a menekülni vágyó karját, ahogy az sietve felállt a székbôl.
Suga érezte, bajban van.
- Mégis mirôl beszélsz? Menj inkább lefeküdni, mindjárt holnap...
- Te le akarsz feküdni? - döntötte el a fejét kisfiús ártatlansággal.
- Hát... Ízé... Elég késô van, szal' hja...
- Ezt akkor vehetem igennek? - állt közvetlenül prédája elé, de ahogy Suga felnézett rá megpillantva a melegen elszínezôdött orcákat, ô is belepirult a fiatalabbik félreértésébe;
- D-De nem veled, te hülye! - mordult rá, de ahogy a maknae egyre közelebb jött hozzá, egyre jobban belepirult a karjaiba kapaszkodott markok szorításába. - Hé! Baszki, túl közel vagy! Várj még! Még várj!...
- De nekem kellesz! - remegett meg JungKook hangja, majd elhalkult: - Kell a csókod, a szíved, a lelked... S tudom, hogy mind ezt te sem fogod megbánni - suttogta, s nem hagyta elveszni a lehetôséget, finoman szájon csókolta szerettét, aki pedig váratlanul vissza... Visszacsókolt elmélyítve a zavarbaejtô érintést, de ahogy ezt a cselekedetét észre vette, megijedt, meghátrált, s elszakadt.
- M-Mi... Mi a fészkes fenét mûvelek én itt!? - csapta arcához tenyerét, és elbújni vágyva összekuporodott a földön. JungKook arcán pedig kikívánkozott egy halvány kis mosoly, hisz érzi... Érzi, hogy igaza van.

- Bocsánat Suga hyung, hogy így szembe állítalak makacs önmagaddal, de jelenleg nincs nagyobb vágyam, mint, hogy szembesítselek vele, mennyire kellek neked - guggolt le ô is rákönyökölve térdeire s mosolyogva nézett szerelmére. - Nem fogok olyat tenni, amit nem akarnál őszintén, ne aggódj!
- Miért!? Miért vagy most ennyire rámenôs!?
- Mert tudom, hogy te úgy se fogsz csinálni semmit, ha én nem lépek. Én pedig nem félek hozzád érni. Ha kell, pók leszek, aki a hálójába csal, s elkap, s nem kímél, s felfal.
- Nem kell az lenned... Már az vagy... - suttogta egy kis izzadság cseppel a homlokán, felfogva a helyzetet, hogy nincs már számára kibúvó. Viszont, ha szökni nem tud, akkor legalább tarthatna egy kis távolságot a ragadozó és a préda között. Ezt gondolta, s már huppant is le a padlóra, hogy óvatosan egyre hátrébb s hátrébb csússzon, viszont JungKook is haladt utána míg addig, amíg Suga az ágy szélébe nem ütközött, pont az ágytámlánál, a fal mellett. Így se elôre, se hátra, se oldalra. Végleg sarokba szorult, ami fájó sóhajt facsart ki belôle;
- Azért ne hidd, hogy föladom magam!
- Pedig azt várom - suttogta JungKook és gyöngéden simított a fényes hajkorona hátuljába, magánál tartva elkapott prédáját.
Mindennél jobban tetszett neki a sors, ahogy az a kezére játszik, de mégis tartotta magában a nyugalmat, nehogy túl gyorsan szaladjon el vele a ló. Lassan akart kezdeni. Ezzel a szándékkal is hajolt Suga füléhez, s nyelvével tapintatosan kezdte ízlelgetni itt-ott, kívül belül, lecsókolva a fülcimpáról.
- Nhe... N-Nem bírom! - szorította össze szemét a másikfél, aki tétlenül ragadt bele a fogság hálójának fokozódó kéjébe. - N-Nedves leszek, ne nyálazz!... - emelte fel a nyakát, miközben JungKook el-elfeledve a mértéket szabadszellemûen hagyta maga után a nyomokat, mintha ingerelte volna Suga hangja. - Elég, a francba is! Áhh... Nhee! - remegtek a hangszálai, s tartott a gyûrôtt pólóját kapkodva marcangoló kezektôl, mik szinte már le akarják tépni róla a ruhát... Még két remegô lábát is terpeszbe akarják kényszeríteni. - Hé!... Ott... ne! - nyögött fel, ahogy JungKook eleven ujjait megérezte nemi szerve domborulatán.
A felhevült érintésektôl legyengült kezeivel ellenkezni próbált, makacsul harcolni, ellökni a fiatalabbikat, de csak felnyögni tudott... JungKook pedig még jobban lefogta ôt s ránehezedett.
- Nhe! Hagyj! - szólt rekedtesen, mire a maknae az eddigieknél vadabbul csókolta meg, s nyála a másikéval szabadon összefolyt. Testük egyszerre kezdett remegni, s az aktívfél többet akart. - Nh-Nem! - kiáltotta Suga, s a lendülettôl felszabadult tenyere aljával céltudatosan elcsapta JungKook kezét, majd ugyan azzal az ütéssel állon vágta a fiút. Nem is érdekelte, mit tett vagy hogy milyen durván, csupán szabaduljék, gondolta, s nagy lihegése közepette felnézett, de azon nyomban megijedt. JungKook lelógatott fejjel, remegve térdelt elôtte, s a karja veszélyt sugallva emelkedett fel, mire nyers izomból nagyot vert bele a mellettük fehérlô falba.
- Hyung!... - kergette el a hideg csöndet benedvesedett leheleteik közül, s visszafogott hangja vele együtt remegett; - Ez így nem lesz jó... - lihegte, s hevesen zakatoló szíve miatt a falnak támaszkodott. - Ezzel... Ezzel a viselkedéssel csak felizgatsz! - szegezte föl vörösre pirult lázas arcát, s szavai az örök őszinteségben áztak, és vártak, hogy végre kifogják ôket... De Suga csupán némán hallgatott. Gond telien JungKook könnyfátyolós szemeit bámulta, mire a sokat akaró fiatal felsóhajtott;
- Jó. Rendben. Értem. Bocsánat, hogy így rád másztam - szedte össze magát s fölállott a hideg padlóról. - Ne haragudj rám! - nyújtotta kezét Sugának, hogy segítsen neki föltápászkodni, de ahogy stabilan két lábra állította, hirtelen hátra lökte ôt, rá, az ágyra. - De én csak segítek rajtad! - mondta.
- R-Rohadék! - tört össze Sugában a menekülésbe vetett hit, s érezte, ahogy annak szilánkjaiba tenyerel, mialatt az ágytámla felé hátrál JungKook elôl, de ahogy mindenhol, itt is a ragadozó aratott gyôzelmet. - Kezdesz bosszantó lenni... - nézett föl a fiúra, ahogy az elzárva az útjait két oldalára támaszkodott.
- Biztos, csak ennyit akarsz mondani? Ha szeretnéd, meg is indokolhatod ezt a kijelentésed - szólt szelíden s higgadtan, de Suga nem felelt semmit. - Lehet, hogy mégse én, hanem te vagy a gyerekes, Hyung... Nem mersz beszélni az érzéseidről. Ez nem vall érettségre. Nem gondolod? - fűzte a szavakat, miközben megragadva Suga pólójának alját erôszakosan levette azt róla. - Azt akarom, hogy a belsôdet vetkőztesd le elôttem, de ha nem megy, akkor egyenlôre marad a külsô... - nézett végig az elterült vakító fehérségen, mire egyhamar ráhajolt, s küszködve a gyönyörrel, csókolgatni kezdte a felsô test teljes egészét. Viszont Suga nem bírta. Hátat fordított, de a maknaet ez a fordulat sem tántorította vissza. Forró ajkaitól Suga négykézlábra kényszerült emelkedni, mire a gyors reflexû fiú tüstént alányúlt;
- Kezdesz meleg lenni... - lihegte, s Suga feszülô nadrágjához nyúlt, majd lerántva azt róla, azon nyomban kézbe is fogta a szabaddá vált péniszt, hogy a szót társába fojtsa.
Olyan keménnyé akarta tenni, mint amilyen az ôvé. Azt akarta, hogy úgy duzzadjon rajta az ér, mint az ôvén. Meg akarta vele osztani s értetni az érzéseit. Mindenáron. Ezért nem tétlenkedett, csak hajtott, s keze folyamatosan föl s alá járt. Minden energiáját a tempó fokozásába invesztálta.
- Ahh!... JungKook máhr!... - karmolt az ágytámlába, miközben hátán cseppekbe gyöngyözödôtt az izzadtság. Érezte, hogy teste merülôben. Közel a határ. Csak úgy süvített a vég fele, de túl gyorsan, túlságosan gyorsan. Nem bírta. Mintha csak szabadulni akarna, izmai összerándultak, háta ívbe feszült, s az egész testét hátracsapta JungKook karjaiba, mire az felnyögött társa hatalmas lendületétôl;
- Aigo... Nehéz visszatartanod magad? - köszörülte meg a torkát, s belelehelt párja fülébe, miközben annak fenekének domborulatai közé szorult megkeményedett szerve, még a nadrágjával együtt. - V-Várj!... Hadd vegyem le én is a ruhám! - nyögött újból, s segített magán. Alsójából kibújtatta férfiasságát, majd
befészkelte az elôbbi kényelmes helyre, ha már így hozzá simulnak önszántukból. Hálás könnycseppek tükröződtek szemeiben, mire keze munkásságát visszafogta; - Hyung... Most így - pillantott le párja testére s annak középpontjára. - Mindent látok. Zavarba hozol - motyogta, s ujjaival nem merte ugyan olyan durván morzsolni a makkot, mint ahogy vakon csinálta. - T-Teljesen zavarba hozol! - hunyta be szemeit baba rózsaszínes kis pírrel a pillái alatt, s Suga nyakába feküdt, akinek egy két ügyes ujj mozgás után már nem kellett több, hogy megfeszülve elélvezzen, bele a fiú egész markába.
- Mióta?... - lihegett Suga. - Mióta vagy képes ilyenekre?
- Huh?
- Mióta vagy ilyen?
- Én mindig is ilyen voltam. Én évek óta nem változom.
- Te nem tudod a "változás" definícióját! - förmedt rá, majd ahogy JungKook hátra vette szorgos munkát végzett kezét, ô is hátrapillantott, s látta, amint a fiú lenyalja az ujjai közül a sûrû fehér váladékot.
- Mintha kezdenél édes lenni... Jól esek neked?
- Mégis... - állt el a szava az idôsebbiknek, amiért olyat látott, amit nem akart... S ennek tetejében JungKook még így is képes ártatlan kis maknae arccal a szemeibe nézni. - Mégis mit akarsz tôlem!? Nem értelek, s úgy érzem nem is foglak, ha csak itt kóstolgatsz engem szó szerint!
- Nehogy azt mond, hogy nem vagyok egyértelmû, Hyung! Olyan értetlen nem lehetsz! - rázta a fejét JungKook, miközben gondosan dörzsölgette körmeit, ellenőrizve, hogy nem-e élesek. - Mindent amit csinálok, szeretetbôl teszem - mosolyodott el határozott arccal, s csuklóját megforgatta, mire Suga elszíntelenedett;
- Hé!... Ha arra gondolsz, amire gondolok, akkor azt most felejtsd el! - fordult szembe JungKookkal, s akadékoskodóan megragadta az ujjait.
- Miért?... Az elôbbit is élvezted...
- De ezt nem fogom hagyni! Ha közelebb jössz, sikítok! Ugye nem akarod, hogy a többiek benyissanak!?
- Igazából... Nekem mindegy.
- Eh... V-Valahogy érezem, hogy ezt mondod - szállt ki Sugából a harci szellem, s kezdte mélyen magában elfogadni a tényt, hogy az a JungKook, aki most ô elôtte térdel, nem csak egy mindenre felkészült ragadozó, hanem egy utolsó mércéig is elhatározott erôs jellem. Egy emberi testet öltött akart, amit nem képes megállítani...
Amint JungKook hátára fektette párját, finoman bedugta az ujjait. Arcán látszott, hogy zavarban volt. Rózsaszínűen virított orcája, s mégis teljes erejébôl koncentrált az örömforrás pontjaira, hogy ujjaival elôre kitapogassa mindet, de nehéz dolga volt, mivel a gazdatest aligha reagált. Suga hol saját lábaiba mart, hol JungKook csuklójára kapott, de leginkább csak tétlenül bámulta a maknae őszinte arcát, s eltûnôdôtt rajta;
- Miért csinálod mind ezt?
- Mert akarom.
- Miért?
- Mert szeretlek - felelte, s ujjait kihúzta a sikamlóssá vált bejáratból.
- Mi a szösz?... - pislogott Suga, s elmosolyodva belekapaszkodott a feje mellett heverô párnákba, beletörődve saját maga passzivitásába. - Csak úgy mondom, kezdem elveszteni az eszméletemet, oké? Túl fülledté tetted nekem itt a levegôt - nézett a föléje emelkedô maknaera. - De legalább... nem vagy olyan lázas, hogy te legyél rosszul.
- I-Igyekszem! - mosolyodott el ô is, Hyungja szavain, s kezével segítve határozottan Suga belsejébe dugta nagyságát. - H-Hyung!... - nyögött fel a megkönnyebbültség hangszínén, s tovább hajtogatta szerette nevét. Csípője mozdult, lábai feszültek, agya kikapcsolt, s csak hamar az ágy alatta veszôdve kegyelemért nyikorgott. Elsô alkalma ellenére vakmerô volt, s mindennek tetejében nagyon boldog. Örömmel s zihálva hajtott a mámor fokozására. Hangosabb nyögéseket akart. Forróbb leheleteket! Nedvesebb érintéseket! Duzzadtabb izzadság cseppeket! Feszültebb idegeket! Eszeveszettebb élvezetet!
- Elmegy-- - szakadt ki Suga vékony hangja egy elkapkodott levegô vétel erejéig. JungKook pedig csipôbôl átadta mérete egészének Suga belsô melegét, csak is, hogy még mélyebben lévô érzékeny pontokkal találkozhasson, mielôtt szerelme elsülne. Legalább is azt hitte, hogy el
fog sülni. - Elmegy a hangom! - köhécselt fel Suga, kijavítva magát, ezzel lelassítva a kapkodó dongsaengét... Igaz, alig tudott már megszólalni. Elvitte hangja erejét az a temérdeknyi makacs nyögdécselés, s mégis, ennek ellenére is, lehet(!), pont rekedésbe veszô hangja miatt, beszédre akarta venni magát itt s most; - Kicsi az arcod... és szép - suttogta, míg remegô kezével JungKook piros orcája felé nyúlt. - Te tényleg úgy nézel ki, mint egy lány - hangsúlyozta, mire JungKook értetlenül bámult le rá.
"I-Ilyet képes mondani, miközben az én méretemtôl izzad az egész teste!?... Még így se akar elfogadni!?" kapta fel a fejét, s ugyanazzal a lendülettel ragadta meg Suga gyönge kezeit s indulatosan odaszegte ôket szorosan az ágytámlához, s megkérdezte;
- És most?
- F-Fáj! - nyögött fel.
- Még mindig úgy nézek ki, mint egy lány számodra? - kérdezte viszonylag nyugodt hangnemben, miközben egyre közelebb s közelebb húzódott, térdeivel felgyûrve a lepedôtt, s följebb nyomva Suga lábait. A fehér végtagok törékenyen fénylettek a szerelemtôl elködösült szemei elôtt, mire finoman kezébe vette az egyik karcsú lábszárat, s magához emelte azt.
- Ahh! Érted a szívemet odaadom! - szólt mély hangon, s ahogy tûzes ajkait a védtelen bokához érintette, különös módon megérezte a rapper szokásos dermesztô hômérsékletét. Azt a hideget, amit úgy szeret. Kegyesen rácsókolt, hevülten rálehelt, óvatosan hozzábújt, s érezte, egész testével érezte, ahogy felperzseli valami irdatlan erô.
Megérett benne a lázas szexualitás.
Az újultan erôre kapott hatalmas lökések éhesen támadtak Sugára. Hiába próbálta görcsösen visszatartani magát, képtelen volt lehiggadni az izgatóan szaftossá vált belsőben.
- Most olyan jó!!... Ez már bûn!? - kapott bele a lepedôbe erôszakosan, összeszorított szemekkel, miközben nyögve loholt elôre megállás nélkül.
- Ahh JungKook ahh nh! Lass--
- Sajn-- Sajnálom! Kérlek, bírd még! Most már ki kell bírnod, hogy együtt élv-- Aaish! - kiáltott fájdalom telien bele szakítva a lepedôbe, ahogy Suga karmai a hátába téptek. Kíméletlenül belevájva bôrébe, végig marva széltébe.
"Nem! Nem szabad leállnom! Nem tehetem! Muszáj megmutatnom, hogy mennyire szeretem ôt!" próbálta összeszedni magát zakatoló szíve ellenére, s sok apró lökésekkel próbálta ellensúlyozni a fájdalmas nagyokat. Nem jutott el a tudatáig, de eszeveszetten dobogó férfiasságával érezte, ahogy Suga teste ezekre hálásabban reagál.
- Ahh! Ahh! J-Jó!...
- Hyung?
- Mondom, ahh jhh--
- Beszélj hangosabban!... Nem hallak a szívverésemtől - nézett rá kipirult és velejéig őszinte arccal, mire lejjebb hajolt, s a közelségtől csókolni vágyott.

A függônytakarta sötétségben, oda kint tombolt a szél. Elhozta a holnapot, a világvégét, mégse történt semmi odakint, csak is odabent, a szűk kis szobában. S amilyen ráérôen váltottak a percek, olyan lassan ölelte át szerelmét JungKook.
- Su-- Nem! Inkább Yonggi!... Yonggi, szeretlek! - suttogta s ugyanolyan gyengéden is készült összefűzni ujjait szerelme ujjaival, amire Suga is reagált, de mikor már készült volna saját ujjait JungKook kézfejére szorítani, hogy mint egy valódi pár, egymásba kapaszkodhassanak, nem tette... Hagyta... Hagyta, hogy csak a maknae ujjai kapaszkodjon az ô kinyújtott ujjai közé. Megint csak elutasítva a fiatalabbik szívét, egy fáradt grimasszal elfordította a fejét.
Esôcseppek kezdték verni az ablakot, s zörögve kopogtak a párkányon.
- Miért?... Miért ez az arc? - kérdezte JungKook kicsit ingerülten. - Úgy viselkedsz, mintha te lennél itt az áldozat. Nem szégyen ez?... Pedig te kezdted ezt az egészet te és én közöttem... Akkor meg miért?
Suga megrándult. Megütötték a maknae kemény szavai, még ha nyugodt hangnemben is értetlenkedett, akkor is. Fájt neki az ilyesfajta támadás az ô saját döntései ellen. Így természetéből fakadóan visszavágott, gondolkodás nélkül;
- Inkább te fejezd be, amit elkezdtél most! - mordult rá, de nem tudott úgy, ahogy ténylegesen akart volna. JungKook még mindig a belsejében volt, súrolva kis idegvégződéseit. Még mindig tovább kellett volna kergetniük kielégedésük végét, de nem tették. - Olyan sokáig hagysz engem szenvedni!... Mi a rossebért nem teszed be rendesen vagy csak ennyire kicsi?... Direkt hagysz kínlódni!? - kiáltott a még mindig hátára taszított fiú, nem bírva tovább sarokba szorított helyzetét épp idegekkel. Remegô kezeivel kapkodva nyúlt fel friss levegôért egyre följebb s följebb, mire az általa szidott fiú megragadta a segítségért kiáltó kezet, s haragtalanul rácsókolt;
- Yonggi, mondd!... Te--
- Élvezz már el, nem bírom! Elegem van! NamJoonnak nagyobb volt. Esküszöm, hamarabb el tudott menni!
JungKook hirtelen elejtette a féltve fogott erőtlen kezet, s tekintete elsötétült;
- Miért kellett ezt mondanod?... - pusmogta orra alatt, s szájából mintha valami kis halk káromkodás csúszott volna ki, úgy emelkedett ki Suga hűvös belsejéből.
Csak az esô hangja hallatszott már.
Az idősebbik tátott szájjal s ijedt szemekkel nézte, ahogy a fiú szédelegve öltözik, aztán kedvetlen aurába burkolózva elsiet, itt hagyva ôt. Itt hagyva ôt a teljes lepusztultságban.
- JungKook?... - remegett meg, ahogy az ajtó becsapódott. - JungKook!... - ámult megdöbbenve, majd a plafon felé nézve, suttogó hangja rekedtesen visszhangozta be az üressé vált fülledtséget; - Ne!... Ne!... Én nem--... - tette szemeire karjait elsavanyodva, s még elhalványuló hangon tátogta: - Gyere vissza!...

89 BTS MIKOR?

JungKook POV

Hol az egyik sarokba, hol a másikba járt a szemem. Hosszas gondolkodásba kezdtem. Mintha egy beprogramozott szoftver lenne bennem, ami nem akar semmilyen módon se kikapcsolódni. Jöttek a képek, míg én csak a kínlódásomtól mocskos testtel s elmével feküdtem az ágyon. Jin hyung hangjával pedig tovább búgott az elérhetetlen csend.
- Mikor hagyják már abba? - kérdeztem kis sóhajtással, mire ajtó dörömbölés szelte át a teret. Kintrôl hallatszik.
- Jimin! Jimin, hagyd abba! - RapMon hyung hangja. Intézkedik? - Nem, hogy Jin hyung, de mi se akarjuk ezt! Én eskü eltiltatom Jin hyungot tôled, ha nem csillapítod le magad most azonnal. Korán kell kelnünk, ha nem tudnád! Miért nem tudsz békibe maradni legalább most? - kérdezte választ követelô hangnembe, de helyette síri csendet kapott. - Mi az? Lenyugodtál?
- T-Téves! - kiabált ki Jimin hirtelenjében. - Most Jin az, aki--
- Nem értem, mire célzol. Csak fejezd már be végre!
- Kö... Könnyû mondani!
- Ahhh... Nevetséges! - temettem tenyerembe arcom. - Minden Jiminék miatt történt!... Miért is szeretem ezeket a hülye hyungjaimat!?...

- A holnapi nap most hiába fogja próbálni betemetni a mát... - gondoltam, s így is történt.
Reggel hatra már a kamerák elôtt kellett lennünk, Jimin pedig szépen elôkészítette a kinézetünket a mérce másik felén. Sok munka volt velünk, de késô délutánra sikerült végeznünk. Vacsoránál már minden olyan volt, mint máskor... Mindenki párosban.
V hyung a játék konzolt nyomkodta a TV elôtt J-Hope hyung két felhúzott lába közé dőlve, Jimin pedig Jin után loholt be a szobába. Még RapMon is telefonon beszélgetett...
- Most már tényleg le kell tennem. Igen... Szeretlek! Én is nagyon szeretlek! Puszi! Szia!
... az édesanyjával.
Suga pedig csendben ül az asztal egyik végiben, míg én a másikban. A csapattársaink felé forduló tekintetünk csak úgy bambul, vagy épp a mobilon lóg, és akárhányszor őfelé nézek, vagy ő én felém, megrebbenek a szemeink. Az enyém a reménytôl, az öve pedig... sajnos nem tudom. Talán a félelmet sugallja? Hát mégis fél? De akkor miért tetteti, hogy mégse? Miért akar... kétszínűsködni állandóan? Tudtára kéne adni, hogy a padlizsán szezonnak már vége van. Ideje lenne kinőnie, vagy lehet, hogy... a DNSe ennyire megegyezik a padlizsánéval!? Lehetséges lenne!?
- Oh! Ezt nézzétek! - szólalt fel Suga, s én már hajoltam is át volna az asztalt, meglesni, mit talált a telefonján, de ô fölállott s Hoseokhoz ment a TV elé...
"Figyelmen kívül hagy!??" - néztem utána egy felfújódott kellemetlen érzést elszorítva a mellhasamba.
- Azt írják, világvége lesz holnap. Jön egy Antikrisztus, feje, mint a Nap, lábai közt a Hold. Mi pedig megszűnünk létezni, viszont csak hét évig, míg Krisztus jô s megküzd vele. Mindenki híreszteli, hogy mind ez holnap egy szemvillanás alatt fog megtörténni.
- Mi? Mi!? - kerekedtek ki Hoseok hyung szemei. - Ez nem lehet. Ezt le kell csekkolnom nekem is! - rohant telefonjáért a szobába, de megbotlott mögöttem, s sikeresen lefejelte a földet.
- J-Jól va-- - fordultam hátra, mire Jimin is előbukkant;
- Ennyire szeretsz a padlóval csókolozni, Hobi? - guggolt le hozzá, s ujjával piszkálni kezdte az edzéstôl formás, mégis puha combját, majd hirtelen rámarkolt.
- Nha! Jimin! - akart megfordulni, de TaeHyung is csatlakozott, s kíméletesen ült fôtáncosunkra.
- Niku, niku, niku! - érzett engedélyt ô is a combok húsos részét bőséggel agyon taperolni.
- Héj! Vigyázzatok rá! - szólt Leadernim, én pedig megelégelve mind azt, ami itt bent zajlott, sóhajtottam, s kimentem a teraszra.

Tényleg olyan, mintha egy ezer évnyi gondolkodás béklyója szállt volna rám.
- Viszont a világvége máris a nyakamon van. Dejó! - mosolyodtam el kedvetlenül. - Micsoda ostobaság... A világvégéhez közeledünk, miközben én meg a Napot gondolkodom le az égrôl... - kuncogtam, ahogy szempilláim alól lestem a vakító naplementét.
- Oh! Megtaláltalak! - szólt igazat Jimin, ahogy kijött hozzám a teraszra. Egy kamera volt nála, úgy látszik Bangtan Bomb alapanyagot keres, mint minden kreatív percében. - Mondj pár szót az Armyknak!
- Mondjak?... Hát jó! Armyk! Jimin egy kalikó macskákhoz hasonlította magát, nade tudjátok az okát? Sokan koalának tituláljuk, de igazából macska, mivel mikor egy hímet elkezdik irányítani az ösztönei, s a párzási szükségletei feltörnek, a macska az egyik olyan élôlény, amelyik a legkegyetlenebbül mászik rá a párjára. Lefogja karmaival, leszorítja a derekánál vagy a nyakánál, mindazért, hogy nyugodtan tudja fájdalommal elárasztani a passzív felet szúrós párzószervével, ami feliz--
- H-Hé! - szólt csendre intôen Jimin, miközben tátott szájjal engedte le a kamerát. - Mégis honnét tudsz ilyeneket a macskákról?...
- Ezt mind Taehyung mesélte nekem.
- Taehyungshii?...
- Hjam... - néztünk egymásra félve belegondolva V hyung tudástárába... - NaDe Jin hyung?
- Alszik.
- Hát persze...
- Hékás! Ne nézz ilyen megvetôen rám! Most nem én voltam az, aki nem bírt magával. Jin Hercegnô egyszerûen-- Ha így nézel rám, valahogy úgy érzem, nem hiszel nekem.
- Hát persze, hogy nem.
- Amint Jin Hercegnô felébred, majd elmondja! Az ô szájából majd elhiszed, nem? Különben is, mit csinálsz itt kint egy magad?
- Én?... Épp töprengek az életemen - válaszoltam, mire Jimin úgy nézett rám, mintha tudná, min megyek keresztül, s kikapcsolta a kamerát.
- Csatlakozhatok? - nézett fel rám kedves mosollyal, mire bólintottam, s leült a kispadra, de valahogy úgy éreztem, hogy csak azért marad itt, hogy ne legyek egyedül... Végülis nem zavart, így én is helyet foglaltam mellé.
- Min gondolkodsz? Jin hyungon? - kérdeztem, hátha megtalálom válaszaiban válaszom...
- A-a... Nem... Azon agyalok, hogy lehet, eddig nem igazán volt feltűnő számomra, de szerintem engem szexuálisan zaklat az egyik styles noona.
- Huh?
- Lehetséges ez? Mindig a lábam közt matat, igazgatja a nadrágomat, meg be-beless az öltözôbe...
Nem; Az én válaszomat nem az ô ügyében fogom megtalálni. "Ahhh!... Mindjárt lemegy a nap, s én nem jutottam semmire" - mardostam magam belül, mire Jimin hirtelen átkarolt oldalról, s lehúzott magához.
- Szóval mi a baj?
- Umm... - néztem szégyenlôsen, majd mit sem vesztve pusmogni kezdtem; - Nem tudok közel kerülni Yonggi hyunghoz.
- Soha ne add fel! Csak ha elegendő bélyeg van rajta vagy küldj e-mailt.
- Tessék?... Hülyéskedsz?
- I-Igen, bocsi, de figyi, valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sehogy sem lett volna. Én is... Én is sokáig tántorogtam, gondolkodtam, míg a plátói szerelem rabja voltam, de Jin most már az enyém - mosolygott fényesen, majd ahogy elengedett, komoran elnézett: - Bár a te esetedben Suga hyung nem csak, hogy kétszínű, hanem, hogyis mondjam, igen keserû.
- "Keserû"?
- Miért vagytok itt kint? Kezd lehülni a levegô.
- Jin! - ugrott fel Jimin, ahogy szeretni való Hyungunk kikukucskált hozzánk. A sárga takaróba volt bebugyolálva, s ahogy kitárta karjait, engedve Jiminnek a közelebb jövetelt, ölelgetni imádó csapattársunk nem fogta vissza magát:

- Koala mode ON! - mondta, s Jin hyungot erôsen magához karolta. - Látod? Most cukin szeretlek, de ha akarod szerethetlek keményen is.
- Köszönöm szépen, most nem szeretném.
- Viszont - lépett hátrébb mutatóujját felmutatva. - Mond el a többieknek, hogy tegnap viszont akartad! Jó lenne tudatni velük, hogy nem mindig csak én vagyok az akaratos, hanem te is meg tudsz ám vad--
- Pszt! - tette fel ô is az ujját, csak szorosan az ajkaihoz. - Azt az oldalamat csak te ismerd! A többiek számára maradjon csak titok...
- Jin hyung!... - álltam fel a padról határozottan megszólítva ôt, amivel enyhén megleptem (fôleg ebben a helyzetben);
- I-Igen?
- Lehet, hogy fura kérdés, de el lehet készíteni egy bármenyire is kesernyés padlizsánt édesre?
- Huh? Persze. Megcsináljam neked?
- Szóval lehet... Köszönöm, Hyung, nem kell. Csupán a válaszod kellett - néztem magam elé töprengésemnek alagútjából kiérve. - Aki majd megédesíti azt a padlizsánt, az csak is én magam szeretnék lenni, méghozzá mindennél hamarabb. Jó, hogy a cukor már a nevében van.

88 BTS Erózió

JungKook POV

- Nem vagyok olyan, mint te, Hyung! - szóltam szelíd hangon, mégis remegô ajkakkal. Érzem, hogy nem kéne kimondani azt, ami kikivánkozik, de... - Én... nem futok el, mint egy gyáva nyúl. Nem is áll szándékomban megiramodni, titkolozni vagy bizonygatni az ártatlant... Láthatod, én fölötted maradok - hajoltam közvetlen a plafont bámészkodó tekintete elé, míg a duruzsoló tvnek kékfénye erôsen megvilágította arcom egyik felét. - Vállalom minden érzésemet, s nem fojtom el ôket - remegett meg fedetlen rekeszizmom a határozottsággal átitatott hangommal együtt, s merészen bele martam a kanapé anyagába. - Én tudom, mit akarok, nem úgy, mint te, Yoongi hyung.
- Engem nem érdekel, mit akarsz.
- Ahh - sóhajtottam, mélyen szeme sötétjébe nézve egy kikívánkozott kis félmosollyal.
Nem érdekli, mit akarok? Ez vicces. Hát mégis mihez kezdjek, hogy megértse, amit akarok, az ô?... Mitôl ilyen bonyolult neki felfogni?
- Hyung... Úgy érzem, el akarlak lopni.
- El akarsz "lopni"?
- Igen. Saját magadtól - halkultam el, ahogy lelkéhez lejjebb ereszkedtem. - Úgy érzem, mintha... muszáj lenne megszabadítanom téged saját magadtól.
- ...Marhaság. Mikor adod már-- - beszédre vágyódott hideg ajkait ujjaimmal végigsimítottam, kíméletesen belé szorítva a szót, szemén mégis látszott, hogy legbelül nem hajlandó az érintéseimnek engedelmeskedni. Makacs, de én is. Ahogy arcán végig simítottam, be kényszerült hunyni szemeit, s együtt maradni a vaksággal, míg ujjaim lehûlt füle végét egyre apróbb s apróbb puha érintésekkel fogták közre. Felajzani éreztem teste korlátjait, s nem bírtam, nem lecsúsztatni másik kezem meztelen felsô testére, cirógató érzéssel bizsergetni törékeny vonalait. Megállíthatatlan ritmusban voltam, s éreztem, nem bírom tovább. Lendületem energiája egyszeriben felhevült csókok halmazaiba serdült, s az erôs szexuális vágy éheztetni kezdett. Elpattant valami, s nem kívántam leállni. Tovább akartam lenni az ok, az úr izgatóan nedves leheletei felett.
- Hhn! Hagyd abba!... - lökött el erôvel, ahogy föltápászkodott ültébe, megviselten s hangosan zihálva. Remegô karját félve tapasztotta szájára.
Kábultan néztem rá, majd ahogy feleszméltem, hogy mit tettem, szégyenkezve csúszott ki a számon;
- Basszus... - bújtam tenyerem mögé, s lesüllyedtem egészen a padlóig. Alázatos módon a sarkaimra ültem, s gyermetegen nyomtam államat a kanapéba, egy perc néma csendet szentelve a jövômnek, majd megszólaltam; - Megrémisztettelek? Félsz tôlem? - suttogtam fölnézve rá az ujjaim közül.
- H-Hülye!... - válaszolt(?), s libabőrössé vált meztelen karjai kiformálódtak a ránk vetült kékfényben, s láttam, remegett.
- Akkor... Mérges vagy rám, amiért leöntöttelek? - álltam fel, s mint kis dongsaeng ültem mellé, mire ô furcsálódva a szemeimbe nézett. - Nem fogsz megfázni, ugye? - nyúltam a nyakában maradt nedves törölközô felé, akarva hideg orcáit megérinteni, de elütötte a kezem. Hirtelen felhúzta a lábait, s se szó, se beszéd a kanapéról leugorva ott hagyott engem.
Hûlt helye mellett maradtam a hirtelen magánnyal együtt. Csupán a bekapcsolva felejtett TV suttogott;
- És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat, kitől a Legfőbb Trón is reszketett, látta, hogy minden erőnél erősebb a türelem s a jóság, s megijedt, és szökni próbált, de Buddha lefogta s egy hegyet tett rá kíméletesen "Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig, s ha új szíved lesz, befogad a Menny."

A nyomasztó libidó nehezéke alatt feküdtem ágyamon, saját magam áldozatává esve, s nem tudtam, mit tenni ellene. Aludni kéne. Reggel ötkor kell kelni...
- Lehet ennél rosszabb? - kérdeztem vöröses arccal karjaimat fejem fölé csapva, de ismerhettem volna már Murphy törvényét...
Jin hyung hangja hallatszott át a falakon...
- Jaj ne!... - ijedtem meg. - Csak most ne! - karmoltam kíméletlenül a párnámba összeszorított szemekkel, s próbáltam összegömbölyödni, nem az áthallatszó hangokra figyelni, de... mindent hallani!
- Nhhe! Ah! Hah! - folyt át az általuk lovagolt kéjhullám, s tehetetlenül álltam elébe, tudva, hogy ezt nem fogom megúszni. - E-Elé-- Gh! Áh! - ért egekbe a kérlelô sivítás, s követte ôt megannyi zavarba ejtô zaj, megannyi félbeszakított nyögés... Szinte már láttam ôket magam elôtt, ahogy a szürkeségben vágyaik folyékonnyá válva lecsapódnak, miközben egymás nedves bôrébe marnak. - Nhheee... Jhimin--
- Aigo! Mi bajuk ilyenkor!!? Áhhh! - csaptam az ágyhoz magam, s elvesztve az önkontrollt a kíméletlen ingerektôl, tágra nyílt szemekkel estem bele vörös lámpás képzeletembe. Ellent állnék, de már késô. Tudatalattin értem magamhoz, s feszülten markoltam rá.
Az áthallatszódó nyögések s fájdalmak kavalkádjában kínozni kezdtem magam... Ujjaim szorítottak, testem remegett, hőmérsékletem felszökött; Kínlódtam, mire hirtelen izzadni kezdtem. Vágyaim s képzeleteim kis nyugvást sem hagytak, állkapcsom s izmaim feszültek, mire kidudorodott erekkel csaptam fel a fejem, testem-lelkem eróziója szélén.
- Ez mind miattad van!...
Eszeveszett lihegésem beburkolta eszméletem, s ahogy kapkodtam a levegôt, egyre élesebben ôrá gondoltam. Fájt, hogy piszkos gondolataim tömege sehogy se akar elpárologni, magamra hagyni.
Megállíthatatlanul szökik fel bennem a láz... Olyan, mintha ôt érezném... Az illatát, a hangját, a testét, s annak az ízét.
Az enyém lenne mind.
Már most az enyém lenne, hogyha... Hogyha nem szaladt el volna... Ha nem menekült el volna!...
- Miért?... Miért!? - nyögtem fel hangomat elfojtva, összeszorított szemekkel s szétnyílt ajkakkal, majd ahogy izmaim megfeszültek belsôm moraját elengedve elsültem. - A francba is!... Rémes vagyok! Ennyire elragadtatni magam... - kuporodtam össze szégyenkezve, homlokomhoz tapadt benedvesedett hajszálakkal, miközben leszegtem szemeim ragacsossá vált tenyeremre. - Legalább, ha nem lenne puszta képzelet az egész. Ha lenne értelme az erőfeszítésnek... Nem bírom már! - nyomtam arcomat a párnába. - Nem akarok mindig csak várni és várni. Ha nem cselekszek semmit, akkor minden csak egy fájó sóhaj marad. Suga hyung!... Te ott, én itt, te szundikálsz, én diszkréten pusztulok...

87 BTS Light Camera Action

JungKook POV

Kínos szembe nézni a ténnyel reggel, hogy bizony éjjel a tudatalattid nedves álomban részesített, s te nem csak kialvatlanul, de piszkosan bámulsz a szobaajtódra azon törve a fejed, hogy a fenébe juss el a fürdôig ilyen állapotban.
Ahogy összeszedtem magam, tiszta ruháimat a hónaljam alá kaptam, mint egy amerikai focis a labdát, majd kitörtem a szobából, s a fürdőig meg se terveztem állni, de pont elgázoltam egy hyungot...
- Miért futol? - ásított nagyot Hoseok elôttem, s vállát fájlalta, aminek neki vágódtam.
- B-Bocsánat... - szégyenkeztem, végül tovább állva bejutottam a célba, s mikor már éppen hogy lenyugodtam, belépve a kádba, nagyot estem. "Miért indul ilyen akció dúsan a reggelem?..."
Amikor kijöttem itthoni naciban, felül meg semmiben, mert hát minek, akkor már mindenki Hoseok hyung köré volt gyűlve. Bár ez magától érthetödô; Ha valaki elkezdi nézni a televíziót, a többi is ott terem, már csak a hangulat kedvéért.
- Miért ez megy? - elégelte meg Jimin, s a fotel háttámlájára olvadt, elunva magát, miközben Suga közelebb ment a televízióhoz, hogy megbizonyosodjon róla, komolyan a különböző vallásokról szóló hosszas interjúk s életképek adását nézik-e, vagy csak ô van berúgva, de nem;
- Miért nézzük a kultúrcsatornát? - kérdezett rá, miközben Jin érdeklődve nézte a távolból, V pedig tátott szájjal, behunyt szemekkel, le-lebiccenő fejjel ült Hoseok mellett, aki viszont koncentrálva figyelte a képernyôt;
- Anyum mondta, hogy nézzem. Ô is benne lesz.
- Fiúk! - rohant ki a konyhából leaderünk. - Miért van a konyha polc leszakítva? Senki nem látta még? Miért nincs visszatéve? S az a rumli? Az--
- De én láttam - válaszolt egybôl Hoseok. - Viszont úgy gondoltam, hogy te majd megcsinálod.
- Én pedig - szólt félálomban V. - Úgy gondoltam, hogy Jin hyung majd megcsinálja...
- Hékás! Én meg úgy gondoltam, hogy  majd a tettes megcsinálja, de--
- Suga hyung szakította le, miközben pakolt tegnap.
- Ezt mégis honnét veszed, töpszli!? - mordult Jiminre Suga hyung.
- Tisztán hallottalak káromkodni, miközben pakolgattad vissza a rizs szemeket.
- Aha... Akkor megértesz most, hogy kurva fáradtnak érzem magam, ezért valaki másnak kell visszatennie! - legyintett, s mint aki a munkából jött volna haza, ledőlt a kanapéra, s fejét direkt hagyta Hoseok kényelmes combjának húsába belesüllyedni.
"Ahh!..." - bólintottam le, saját combomra nézve, kicsit elszontyolodva. "Igaz is. Én egy kicsit szálkásabb vagyok... L-Lehet, megcsapott a féltékenység, vagy valami olyasmi? De rossz... A konyhában való pakolgatás vajon megnyugtatna?" - kérdeztem magamban, de akkor már rég a maradék rizs szemeket csipegettem föl. Ez tényleg fárasztó!
- JungKookshii!~ Te nagyon aranyos egy kotlós vagy.
- V hyung... Fizetek, csak ne fárassz jobban! - rogytam le háttal neki, míg ô a kezét mosta.
- Adok neked inni, pipi - szólt, s összezárt tenyeréből a vizet nyakamra öntötte.
Szám mosolyra szélesedett kényszert érezve, miközben V hyung jó ízûen nevetett minden egyes vízcseppen, ami lefolyt meztelen hátamon, s lecsöppent rólam. Én pedig csak elővettem egy V közeljövőére nézve baljós térfogatú poharat, s megtöltöttem vízzel.
- H-Hé, Kookie, ne!...
- Úgy korrekt, ha viszonozom a szívességet, Hyung! - mondtam teljesen nyugodtan, s már döntöttem is volna a feje tetejére, de megragadta a poharat remegô marokkal. Megállította a levegôben, de nem hagytuk annyiban, egymás fele kezdtük tolni, egyre messzebb magunktól, de olyan, mintha nem mozdulna középrôl... Itt már a nyerserô számít!
- H-Hé! E-Ez nem ér! - remegett meg V hyung karja, mire dôlt a pohár, csak nem arra, amerre szerettem volna.
- Jöttem a polco-- - szólt Suga hyung, s ahogy ellépet mellettünk, az egész pohárnyit rá öntöttük...
- Hopszi, hopszi! - röhögött V hyung, majd azonnal kifutott.
- Persze! Fuss csak, cseszd meg! - ácsorgott ázottan dobálva a szitkozódó szavait, majd rám nézett. - T-Te meg mit bámulsz?
- R-Rongyot? - kaptam az asztalhoz ijedten s szégyenkezve felé nyújtottam.
- Nem kell! - ütötte el a kezem, s sarkon fordulva kisétált.
"Ah... Annyira ügyes vagyok!"

A maradék részét a szabadnapnak az edzôterembe töltöttem Jimin s Jin hyung társaságában, viszont az ô párosuk csak még rosszabb szájízt hagyott. Reménytelennek s tehetetlennek érzem magam. Mostanság nem hogy ellőre, de egyre inkább hátrébb sodródik az álombeli kapcsolatom Hyunggal. Sose fogom elérni Suga hyungot!... Semmi se lesz belôle! Kívánni sem kíván. Bottal se fog piszkálni ezek után.
- Akkora egy barom vagyok! - rúgtam be a fürdő ajtót, s a fogkefémet keresve meztelen hátamat vakargattam, s a valamilyen oknál fogva párás tükröt tenyeremmel letörültem. - Taehyung! - riadtam meg, ahogy visszanézett rám a páracseppes tükörbôl, miközben mögöttem ült a kádban. - Ha megint lemersz önteni! - fordultam meg hirtelen csúnyán nézve rá, mire Hoseok hyungot is észrevettem mellette. Ahh... Ettôl a "folyamatosan csak én nyitok rájuk" rutin már kikészíti az idegeimet... Pedig mindig ôk a hibásak! - M-Miért nem szóltatok, hogy itt vagytok?... Még az ajtó is nyitva volt...
- Dehisz, mi most csak lazulunk.
- Anyum aranyos volt a felvételben! - mormogta Hoseok hyung orra alatt elnehezült mivolttal, fejét a kád szélére fektetve.
- Nem zavarsz minket.
- J-Jó, de engem zavar, ha két meztelen csávó néz hátulról, miközben fogat akarok mosni...
- Nekünk is oda adnád a fogkefénket?
- Óvó néninek érzem magam - motyogtam, ahogy mindkettőjük kezébe belenyomtam sajátjukat, s gondosan fogkrémet nyomtam rájuk. - Így jó lesz?
- Aha. Kö-- Hoppá! - emelte föl a fejét Taehyung, ahogy a fogkrém az alsó ajka szélére esett.
- Várj - nyúltam a fogkeféjéhez, hogy visszatornásszam rá a rajta volt pasztát, de Hoseok hyung minden lépésemet megelôzve a meleg víz sûrû párájában ujjbegyeivel állon fogta s közvetlen közelébe vonva mozdulatlanná tette Taehyungot. Figyelembe se véve engem, bizsergő bujasággal nyalta végig az alsó ajkat s bizarr tekintettel vette szájába a fehér zselét.
Ahh... Ezek tényleg rossz hatással vannak rám!
- N-Ne nyeld le! - szóltam Hoseok hyungra ki-kipirult arccal, majd inkább csöndbe maradtam. "Végül is nem azért nyelte le, mint egy gyerek, mert jó az íze, hanem mert V ajkán volt... Ugye?" Gondoltam, mire átvillant valami az elmémen. - N-Nálatok mégis ki van felül?...
- Eh? - blokkolt elvörösödve Hoseok hyung, míg V furcsállva nézett rám:
- Senki... Nálunk nincs emeletes ágy.

- Ez a nap ma nem nekem kedvezett... Huh? - sétáltam vissza a szobába, mikor észrevettem egy kanapén szunnyadó hyungot. A lehalkított televízió fénye világította. Törölköző volt a fejére borítva, s hófehéren verte vissza a fényt pólótlan, meztelen teste...
- S-Suga Hyung? Hyung! Alszol? - ahogy egy mozzanat sem érkezett válaszkép, nagyot nyelve mertem közelebb merészkedni hozzá. - Hyung!... Hallasz?... Ne itt aludj! Hogy lehetsz ilyen ostoba? Meg fogsz fázni - tenyereltem fedetlen teste mellé, s finoman följebb húztam fejérôl a nedves törölközőt, alvó arcára tekintve. - Hyung... - hajoltam le nesztelenül homlokomat homlokához érintve. "Mi ez az erôs kényszer?..." Lehet, nem kéne ilyet játszanom, lehet, hogy nincs jogom békés létében megzavarnom, de a bennem perzselôdô, visszafoghatatlan vágyat csak még jobban felzaklatja a látvány, ahogy ilyen védtelenül itt hever... "A pokolba' fogom végezni!... Érzem." S már tovább se gondolva a sorsom, kicsit oldalra biccentettem a fejem, ügyelve, mint ahogy a porcelán felületéhez érintik a nedves ecsetet, úgy simítottam ajkaimat ajkai közé, de... ahogy egy színes vonás sem elegendô, mint díszítés, úgy nekem se elég egy érintés. Óvatlanul melegen leheltem hideg rózsaszínes párnácskáira, s vad akarattal közre fogtam alsó ajkát, s mélyítettem a tolvajlott csókot nedves alsóajkán beljebb csúszva. Merész lennék?...
- Ihhióta!... - kapott védtelen vállam bôrébe, s behunyt szemeim parázsként pattantak ki. Szívem kihagyott egy ütemet, ahogy pont belém lehelte éles szavát. - Milyen idióta zaklatja az alvó embereket!? - tolt el magától a szemeimbe pillantva, majd azonnal hátra dobta a fejét, nedves törölközőjével belesüllyedve a kanapéba. - Ne légy olyan, mint én!

86 BTS Nyakkendô

Jimin POV

Mily kellemetlen. Éhezem. Mint mikor kinyitod az üres hütôt, s becsukod, majd újra kinyitod, hátha valami csoda történt, de nem, s... becsukod. Pontosan ugyan így teszek hosszú éjszakák unalmas álmaitól párásodott szemeimmel. Hátha megszűnik hirtelenjében ez a kínzó éhínség itt bent, ami nem is a gyomromban lakozik, hanem rá van csavarodva a kényeztetéstől megpuhult szívemre. Sérülékeny vagyok... Ölelést akarok! Simogatást akarok! Reggeli csókot akarok! Miért nem kapok?
- Jinnie... - fordultam hagyat a nagy üressé vált ágyon, s mélabús ködfátyoltól csillogó szemekkel néztem, amint Egyetlenem az inge mandzsetta gombjait igazgatja messze tôlem. Meg se hallott. Már több napja, hogy tartja a távolságot, s csak emészti magát, tudta nélkül segíti azt az alantas rosszindulatot, ami csak dermesztő jég felületet kovácsol a szívén, míg az én mûszerem tüzes elégedetlenséggel korog... Ahhh. Rosszul vagyok. Elértem tán a határaimat? S.O.S Valami... Valami...
- Jinnie, ide hoznád nekem-- - dörzsöltem meg a homlokom kínlódva, elmorogva kérésem végét.
- Tessék? Hogy mit hozzak?... - jött oda hozzám hyungos törődéssel, mire én, mint éhes vad a prédára, lecsaptam rá:
- Hát magadat! - feleltem kimért tisztelettel, viszont túlcsordult akarattal. - Gyere ide!
- Hé!
- Most nem szabadulsz! - bújtam hozzá egyre jobban s jobban lehúzva ôt.
- Nee!
- De, most meg vagy... s maradsz! - mosolyodtam el régi csókok érzéseivel marasztalt ajkakkal, s a menekülésre vágyó vállához hajoltam. Szorosan hozzátapadtam ruhájához, majd inge bársony szálai közé forrón leheltem, ami áradatként járta át, így üzentem meg szívem melegét, mire ô erôtlenül a karjaimba olvadt... Érzi. Érez.
- J-Jimin - remegett meg karjaimban, míg egyre-egyre hozzábújtam ugyancsak remegô mivolttal, átnyújtva a bennem tomboló hô fokokat.
- Csak egy picit - kéreltem, míg az elkeseredtség érzete kaján örömmel harapott húsomba. Nem akarom ezt... Nem akarom, hogy ilyen kedvû legyen. - Mond el! Miért vagy szomorú?
- Mert... Miattam keveredtünk ebbe a kellemetlen felállásba. Úgy érzem, fájdalmat okozok neked, és ez olyan kellemetlen, hogy nem akarok... nem akarok semmi mást, csak - szavai reszketnek a körülöttünk lévô homállyal együtt. Milyen...
- Idióta! Csak is az fáj, ha így viselkedsz magaddal! Annál jobban semmi más nem zavar... Higgy nekem! - szorítottam magamhoz. - Felejtsd el azt, ami aznap elôjött. Minek lovagolni a múlton? Itt vagyunk egymásnak... - távolodtam el tôle, a szemeibe nézve. - Érted, nem de? Úgy is bele látsz a fejembe... Akkor meg minek ilyen szavakra idô pazarolni?
- Jimin... - döntötte fejét mellkhasamra, mire ránk nyitottak:
- Indulás van!


"Ahhh Hiányod átjár engem, mint huzat a szobát, de hogy mondjam el ezt neked? Kérlek érts meg szavak nélkül. Hisz megtudsz. Amíg nem szólsz egy szerelmes szót se hozzám s meg se érintesz, csak a huzattal becsapott ajtó visszhangja kísért, amiért én voltam a balga, hogy felidéztem benned a régmúltat... Kérlek. Olvass most bennem, s értsd meg, sajnálom!"
- Vajon... Vajon jutottam reggel egyrôl a kettôre? - néztem fel a BackStage sötét plafonjára, miközben ott hagytak egy magam Hoseokék. Kergetőztünk valamiféle oknál fogva vagy csak úgy? Nem tudom már... Ki vagyok fulladva, kapkodom a levegôt, s kavarognak bennem a gondolatok...
"Tényleg rosszul leszek, ha ezzel a Jin-hiánnyal fog folytatódni az életem!... - engedtem le fejem aggodalommal telin, mire észre vettem hiányzó szívem csücskét. - "Huh? M-Mi!? I-Ide!? Jin felém jön?..." - nyeltem nagyot, mire ô egyre közelebb s közelebb jött. Az egyre hangosabb léptei ritmusával dobogott szívem a torkomba felcsúszva, s izgatottságomban mozdulni se mertem helyemrôl. Maradtam a nagy terem közepén, mire ô elém állt. Nagyon közel. Túl. Közel!
- Ah! - remegtem meg, ahogy mellkasamhoz ért.
- Megigazítom.
- Huh?
- A nyakkendôd.
- Hja... I-Igen... - néztem oldalra azonnal bevörösödött orcákkal. - Biztos akkor ment szét, mikor futkároztam az elôbb Hoseokkal hehe - dörzsöltem meg nyakamat teljes zavaromban, majd óvatosan felnéztem rá; A-Aranyos!... Most úgy megcsókolnám! Ahhh! Akarom! Nem, nem lehet itt nyilvánosan! Áhh de miért ne lehetne! Elvisz a rendőr egy ártatlan kis csókért? Csak egy picit... Csak egy iciripicirit... Áhh! Nem megy!!...
- Kész.
- Huh?
Engedett el, én pedig megijedtem, hogy itt hagy. M-Mit csináljak!? Csináljam azt, amit szoktam? Hallgassak a testemre? De mit... Mit mond?
- Badum. Badum. Badum.
- Hm? - nézett rám furcsállva. - Ez valami angol szó?
- Nem - vágtam rá még inkább kipirult arccal. - Csak a szívverésem. Olyan hangos... Próbálom megérteni... - makogtam kínlódó hangon, majd rászorítottam kezem a kitörni vágyó dörömbölőre, miközben szégyenkezve szegeztem le a tekintetemet tanácstalanul.
- N-Na!... Szedd össze magad!
- T-Tessék?... - kaptam föl a fejem.
- Ha ilyen kínos vagy nem tudlak megérteni... - nézett oldalra egy kis jóízű mosollyal s pirosan csillogó orcákkal. Elvarázsolt.
"Aranyos!" csaptam arcon magam, mire ô aggódóan ért ujjaimhoz, s e inger hatására feleszméltem.
- J-Jin! - ragadtam meg szorosan selymes csuklóit s akaratosan lehúztam magamhoz, ajkait ajkaim magasságába. - SeokJin! Mit tennél, ha a Spring Day végén megcsókolnálak? - kérdeztem a komolyság pólyájában, s rezzenéstelenül vártam reakciójára, de lélegzettel megakadva bámult ajkaimra. - Jin... - dőltem felé megelégelve a tétlenséget, mire keze kicsúszott a markomból, s fájjon megpöckölte a homlokom. - Hé! - ugrottam meg fintorogva, ô pedig sietve ott hagyott - Jin!... Hé!

- Utállak! - vágtam be a durcásat. -Csak úgy hirtelen ott hagyni engem a BackStagnél! - bújtam hozzá az otthoni sötét homályban, s nem engedtem, hogy akár véletlenül is lelökjön magáról. Az ágynak döntöttem. Nem mozdultam, mire ô lágyan beletúrt a hajamba.
- Ha nem tettem volna gyorsan, akkor hirtelenjében lesmároltál volna ott helyben, mindenki elôtt.
- Hát persze hogy! - mosolyodtam el megkönnyebbülten s elkényelmesedett öröm könnyek feküdtek el alsó szempilláimon. - Jól olvastál a gondolatomba - dicsértem meg, s nedves szemeimet rajta maradt ingébe töröltem, miközben én ugyan úgy egy alsóban s egy laza pólóban feküdtem mellhasán, el nem engedve ôt, s széles terpeszében kényelmesen húztam fel lábaim. "Boldog egy pillanat, de jaj, mi van, ha ez csak egy álom? Igazából nem történik semmi ilyesmi, s háttal alszik nekem, mint eddig? Biztos, hogy ez a valóság?" - értem gyengéden Kedvesem fehéren virító ingének sötét gombjaihoz, s fentrôl lefelé finom kis mozdulatokkal kigomboltam mindet, majd vissza ugyanúgy, aztán ismét be, s ki... Féltem a gondolatomtól.
- Te ostoba majom - fogta le kezem Jin hercegnô, ahogy sokadjára készültem visszagombolni az ingét. - Mondtam már, hogy szedd össze magad, nem de? - kérdô hangsúlyára hirtelen felemelkedtem, s ahogy olyan szépségesen nézett szemeibe, izomból markoltam bele a feje melletti párnába, s mertem ajkaira hajolni. Irgalmatlanul hevesen támadtam le egy izgalomtól részeg csókkal, mire ô vissza... Érzékien vissza... Mintha puncs olvadt volna a számon. Édes a zamata. Nem tudom elengedni ôt. Minden egyes részem ôt akarja. Nyelvem gátlástalanul átszökött, s élveztem, hogy egyre beljebb s beljebb bírom szájában dugni, miközben ô csak tovább csüngött az ajkaimon, mint fűszálakon a reggeli harmat, s ha lecsöppen el-elengedve, nedves pára csillan meg a csókok közt lihegô homályban.
"Te jó ég!" - remegtem meg egy lélegzet vétel erejéig s visszahajoltam további okot adni felhevült szájnedvének kicsordulni, egyre jobban s jobban.
- Basszus! - csaptam föl a fejem megszakadni nem akaró zihálással. - Ahhh Szárazon elmegyek! - markoltam bele Jin fenekébe, ahogy görcsösen összeszorítottam magam.
- J-Jimin...
- Szükségem van rád, Hercegnô... Bármennyire is hangzik önzően... Kellesz nekem! Ha nem lennél... Ha nem lennél...
- H-Higgadj le!... - karolta át a tarkom szorosan. - Itt vagyok, jó?
- Hercegnô... Kérlek, csukd be a szemed.
- Huh?... Jó. Becsuktam.
- Mond, mit látsz?
- Természetesen semmit...
- Az lenne az életem nélküled.
- Ahhhha... - akadt el szava. - S ezt mégis milyen weblapról szedted? - vágott érdeklödô képet, míg mellkasa remegni kezdett a kacagni vágyástól...
- Na! B-Bocsánat, hogy romantikus akartam lenni! - szóltam, mire kitört belőle a nevetés. - Gonosz vagy! Pedig most olyan komoly vagyok! Mind a cselekvésem, mind a vágyam! Hihetetlennek hangzik, meg bután is, de csak is arra vágyok, hogy te kösd meg a nyakkendômet. Ha lehet, mindig.  Nagyon-nagyon sokáig.

the EN--
- Jó, még nem.

Oneshot: were lurking. {JinMin / 2Ji}

Jin POV

A más szórakozást nem talált esô megállíthatatlanul hullott, hangja idegesítően hatott, egyre hangosabban zuhogott, majd egy korlátot fogva belöktem egy szétfirkált, rozogának tûnô ajtót, és a cseppek hangját felváltotta a dob meg a gitár együttes ritmusa. Elmentem egy kidobó ember mellett, ezzel beljebb kerülve ebbe a pia szagtól elködösült klubba. Rengetegen voltak. A villózó fények megvilágították a három terasznyi ember sokaságát, akik korombeliek lehettek. Ültek vagy épp szemetszúróan nemi kielégítés kezdeményeztek egymással a fekete foteleken illetve asztalokon. Én meghívással kerültem ebbe a belvárosi tomboldába, s mivel találkozni vágyó régi jó ismerôseim küldték az üzenetet, így elfogadtam.
Viszont korán érkeztem. Féltem így egyedül. Próbáltam feltűnést nem okozva, a falnak dőlve úgy tenni, mintha itt sem lennék. Elbújtam.

Akaratlanul, puszta az unalmam adtán kezdtem érdeklôdve figyelni az elôttem nyüsgô tömeget, azaz csak egy alakot benne.
Egy ismeretlen srácot követtem tekintetemmel, néztem, sôt bámultam, mit csinál. Nagyon furcsa volt számomra... Társaságokról társaságokra megy, méghozzá hívatlanul, de arcán akkor is széles mosollyal férkôzik a barátjaikkal jött nôk társaságába. Egy ideális férfinál alacsonyabb, de határozottan sármos, bár a hibátlan test és arc vonalait könnyedén háttérbe szorítja az a túlzott szemérmetlen viselkedése. Ez kétségtelen, hisz gyerek játék észre venni, mit csinál; Csak felül az asztalra és hagyja, hogy a nôk mindenhol letaperolják... Nem illik elsô ránézésre megítélni valakit, de egy kéj hajkurászó hím szajhát látok, méghozzá elôször az életemben, és ez egyszerûen olyan érzést kelt bennem, hogy "Jaj! Segítség! Hova kerültem!?". Emészti itt a szexuális aktusra aktuális jelôltjeit. Oda, hátra viszi abba a lengő ajtóval fedett helységbe vagy mibe, és Isten tudja, mit csinál ott a kiválasztott partnereivel azokban a hosszúra nyúlt percekben.
- Huh? - hökkentem fel hangosan az elbambult tekintetemet újra elevenné téve. Egy szélvész, nem is(!), egy tornádó hirtelenjében elsodorta a gondolataimat, azokat a gondolataimat, amik arról a srácról tömörültek össze, aki most váratlanul közelebb került hozzám.
Nem messze elôttem van egy foglalt táblával illetett üres asztal, amögött pedig egy széles fotel... Arra feltérdelve e-engem figyel(?) Megtalált volna?... Óvatosan arrébb léptem egy nagyot, de erre csak mégjobban megbizonyosodtam, hogy bizony engem figyel, hisz direkt feltûnôen tartja rajtam a szemeit. Én pedig szerencsétlenül bujkálva kerülöm a szemkontaktust... Aigoo! Kezdek nagyon félni az itt léttől... Nem nekem való. M-Miért néz!? Miért én!? Miért ô!? Menjen már a dolgára!
Ekkor szerencsémre beállított a két barátom, NamJoon és Suga személyében, azonnal oda jöttek hozzám, mire a srác el is tûnt. Nagyon gyorsan felszívódott. Hatalmas kô esett le a szívemrôl.
Mi hárman pedig leültünk és próbáltunk mindenrôl eszmecserélni csak a bajainkat nem ecsetelni, hisz azért ültünk ma itt össze, hogy az igazságtalan világgal szemben való megtapasztalt tehetetlenségünket elfelejtsük.
Társaim lassan berúgtak, és én is vesztettem a koncentrációmból, fôleg fizikai reflexeimbôl. Mikor már negyedszerre sikerült fellöknöm a wiskeys üveget, a többiek már tapsal éltettetek. Jól éreztük magunkat, de aztán nekem jött valami. Leesett, elesett vagy csak nekem esett, nem tudom; Egyszerûen nekem csapódva mellém ült az a személy, aki... aki... szajháskodva tolakodik be baráti társaságokba.
- Nem túl kicsi ez az asztal ennyi piának? - kérdezte a klub "jófeje", azaz inkább jópofija, méghozzá nem várt magas hangon...
- Roger! - köszönt neki Suga. Ismeri(?)...
- "Roger?" Nem Jimmy? Két héttel ezelôtt úgy emlegettek a csajok.
- Deee, igen, Jimmy, hisz a Roger csak egy becenév.
Ez egy szélhámos kéjvadász, tudtam! Miért engednek ilyeneket közterületekre? Miért engedik mellém? Miért van itt!?
- Eléggé be vagytok már ba*va? - kérdezte kuncogva két barátomra nézve, majd a szeme sarkából felnézett rám teljesen más arckifejezéssel; - Eléggé kábultak vagytok már? - suttogta ugyan azt a kérdést máshogy megfogalmazva, különös erotika éhes szemekkel. S ahogy váratlanul hozzásimult valami a combomhoz, egyből el is távolodtam tôle amennyire csak lehetett. Nem mintha azt hinném, hogy rám akarna mozdulni, de... amiért az elhuzodásomra meglepődő majd gondolkodó arckifejezéssel reagált, merem gyanítani, hogy az ajkát nem hülyülésből bizsergeti a fogaival, miközben sunnyogva vonszolja magát vissza, a közvetlen közelembe.
Súlyosan részeg lehetek, ha már azt képzelem, hogy ez a srác flörtölni akar velem. Ideje mennem, mielőtt az eszméletem vesztem.
- Én eleget ittam... Hazamegyek - jelentettem ki, de ekkor a becsicsentett, vicces kedvében lévô NamJoon barátom nagyot fújt az asztalon heverô teli hamutálcába. Biztos volt rá oka, de nem gondolkodott elôtte. Igazából a hamunak arra kellett volna szállnia, aki fújta, dehát valami megmagyarázhatatlan különlegesség folytán én jártam rosszul.
A darabos hamu koszos vasfüggőnyként pergett le a szemem előtt. Meg-megcsillant a klub fényeitől, de mégis sötét és nehezen vállalható balsorst suggalt. Ha van olyan, mikor alaptalan félelem elől akar elfutni az ember, még hozzá jó messze, időben menedéket találni a sorsa elől, akkor számomra ez az a pillanat. Elszaladnék, de a lábam nem mozdul. Biztos vagyok benne, hogy veszély fenyeget, mégsem előzöm meg. A baljós hamu fuldokló kellemetlenséget kelltett; Torkom kapart, köhögni kezdtem, szemem könnyezett, alig láttam. Egy szoros marok ragadta meg váratlanul a kezemet, s ugyan azzal a lendülettel húzott maga után.
A mosdóban kötöttem ki, majd mosakodás után kijöttem arra a szűk folyosóra, amelyet azok a lengő ajtók nyitottak s zártak, amiket a bejöttemkor figyeltem, amik mögött az emberek, köztük a Roger-Jimmy srác is el-eltűnt keresni a testi vágyak örömét. S ennek a tömeges, folyton folyvásban lévő cselekménynek a szaga meg is csapta az orromat. Kellemetlen volt. Ki akartam jutni innen gyorsan, de megragadott ugyan az a szoros marok, ami idehozott.
- Hé, ne rohanj!
- Huh? - fordultam, s maga a Roger-Jimmy fiú állt előttem.
- Ohhh nem is látszik, hogy hamu ment a szemedbe... Még mindig úgy sugárzik, mint előtte... Minden rendben?
- I-Igen - néztem rá furcsán. Valami itt nem stimmel...
- Nem lenne szükséged másra is?
- Mint láthatod a férfi mosdóból jöttem ki, így nem kell, hogy aggódj értem, mint ahogy a nônemûekért szokás - próbáltam tisztázni a helyzetet, és lelépni, de... Ez a srác egyszerûen nem ereszt.
- Figyelj, SeokJin! - hangja komolyra váltott. Nem olyan nyávogós, mint volt.
- H-Honnét tudod a nevem?
- Csak szereztem pár csekélynyi infot a haverjaidtól - legyintett. - S meg is könnyebbültem, hogy csak a haverjaid, hogy nem tartozol egyikőjükhöz sem...
- Tessék!!?...
- Kim SeokJin, ne pazaroljuk az időnket - jelentette ki, kezét a falra csapva, amivel egyszerűen meg is ijesztett. Sötét tekintettel nézett fel rám, s hiába volt sokkal alacsonyabb nálam, felülkerekedett. Szemei homályában, mik élesen rám nézve akadtak fent, alul maradva éreztem magam. Nem voltam most sem más, mint ami szoktam lenni, csak egy szótlan s erôtlen emberi lény az uralkodni vágyó társadalom legalján, akivel azt lehet csinálni, amit csak akarnak... Üdvözöllek, te nem túl sok újdonságot nyújtó élet!


Amit utoljára tisztán láttam, az a fiú tekintete volt, azután már minden más vaksötétté lett. Öntudatlanságomon kívülre estem, miközben a szórakozóhely abba nem maradó, dübörgő zenéje tompán mászott füleimbe... Négy fal közt vagyok. Izzadok, s a szemhéjaimon melegedő bársony anyag dörzsölődik, míg csomók szorítása érzôdik heves ütőereimen.
- S-Segí-- Ah! Nhah! - menekülnék, de nem tudok. Tehetetlenül csapdába estem, mint a kéjhajkurászó vadász újdonsült áldozata... S ruhátlanná tett testemet lélektelen tárgyként bánva kebelezi magába, konokul piszkossá s nedvessé téve zihálja körül minél éhesebben, miközben kezeim felkötve vágyakoznak belekapaszkodni valamibe, ami kiemelhetne ebbôl az elvakult sóvárgásokkal teli sötét fogdából, de mind hiába. Csak remegni tudtam a testemen bizsergő kihűlt izadságcseppekkel együtt, mik ívesen csúsztak le meztelen csipôm vonalán, le az alattam párásodó ágyra. Ebbe a fülledtségbe beleszédülök...
- Ahh! - dobtam hátra a fejem, ahogy egyre mélyebben éreztem magamban a fogvatartóm élesen lüktetô fegyverét.
- Uhhh De jó! Igen... Igen! Még! Adj még magadból! - nyúlt lábam szára alá, s ahogy tenyérébe süppedt elgyengült izmom, a levegôbe emelte azt. Megnyekkent az ágy, ahogy kapkodva hozzám tapadt az idegen bôr, s akaratos kapzsisággal kebelezi magába szûz testem utolsó csepp energiáját is. Megállás nélkül döfi belém lázba lobbant erejét, s elégedve siklik beljebb a kettönbôl kicsordult forró nedvtôl, tovább kergetve a mocskos vágyakat, miközben szégyentelenül ad hangot élvezetének, mintha nem létezne bûn.
- E-Elég! Ezt nem csinálhatod! Nincs jogod! - mondtam volna, de nem mertem. Egyre közelebb hallottam magamhoz zihálását, s ahogy arcomon éreztem párás leheletét, egy álláról lepottyant hideg s rideg csepp landolt kulcscsontomon, mire felajzásból eltátott számon egy régóta visszafolytott nyögés szökött ki, ô pedig letámadott. Ajkai az enyémre feküdtek, s oda tapadtak. Nem mozgott. Sem felül, sem alul, mi által éreztem, ahogy pihenô pénisze mélyen elfekszik bennem, s tovább bizserget, mint ahogy ajkai az ajkaimat.
- Mégis... Mi ez az érzés? Miért ilyen érdekes? - suttogta, ahogy elemelkedett, majd újból megcsókolt. - S-Segíts!... - kapott karjaimhoz, mintha megijedt volna, s mégjobban rám hajolt.
Könyörtelen az élet.
Érzelmetlenül bánt, bárhova is menjek,
Rettegésben, s bujkálásban élek.
Lámpák, fények, mind
Egyedül hagynak, hogy
Koromsötét ködbe bujtassanak.
Szenvedésemben, ha kulcsra lelnék a
Zárt boldogsághoz, ami
Elbúcsúztatna rejtekhelyemtôl, azzal
Rágalom érne.
Ember számba se vagyok véve.
Sorsom hátamon cipelteti véres
Sebeim, várva várva a végem.
"Kegyetlen, hisz már ahogy megéreztem a veszélyt, tudtam, el kell bújnom elôle, erre mégis, a sorsom ismét csak keresztbe tett. Mit is vártam? Hahaha... Hisz ha eddig az összes harcomat elvesztettem az élet ellen, ez most se lehet másképp. Túl sok kiváltságot várok. Értem. Hát nekem muszáj, sôt kötelező eltűrnöm, hogy így bánnak velem, s el kell fogadnom, hogy a rám talált fiú felszabadultan éreztetheti velem az ô büntetlen felsôbb rendûségét. Független, s azt csinál, amit akar, én pedig, mint egy alsóbb rendűnek titulált személy vagy senki, csak szenvedhetek. Hát így van ez? S mégis meddig? Meddig kell ezt bírnom? Én már nem.... nem..." - testemet elöntötte a keserves hűvösség, s siratni kezdtem magamat, miközben csak azt tudtam hajtogatni, hogy "El akarok tűnni. El akarok tűnni!" Potyogtak a könnyeim.
- Na!... - szólt rám hangosan a fölöttem lévô, furcsállva engem. - N-Nem vagyok én ennyire durva... - ért arcomhoz szelíden, s visszafogottan törölte le könnycseppjeimet. - Nem élvezed?
- Én... Nem ezért jöttem! - zokogtam fel, annak ellenére, hogy kulturált választ akartam adni, mint például, ne tévesszen össze a sok igénytelen libával, akik lefeküdnek vele, pont vele... dehát szégyen vagyok, csak zokogok... - Én... Én... Kikapcsolódni jöttem!
- Így is kikapcsolódhatsz - lökött rajtam egy gyengébbet, minek a hatására fájjon felnyögtem. Ezzel állítottam le ôt. Kicsúszott belôlem... - SeokJin?
- Te... T-Te ezt nem értheted! - lihegtem. - Mégha... Mégha el is mesélném, akkor se... Te úgy se-- - fejeztem volna be, de meglepôdésemmel elakadt a szavam,  ahogy a váratlan hirtelenségben megdöbbentő finom mozdulattal rántotta le rólam a szemeimet fedô kendôt...
- Akkor meséld el!
- Huh? - hunyorogtam végre látva, s értetlenül néztem arra a komoly ábrázatot festô arcára. Pupillái tágra nyíltak, s szemei szinte már kérleltek, hogy szánjam meg ôt... Furcsa volt mindezek után így látni a képét.
- Meséld el! Meséld el, ami miatt így sírni kezdtél... - mondta, s csuklóimat is kioldozta. Felszabadultnak éreztem magam... Kezeimet óvatosan szorítottam mellhasamhoz, s lábaimat fáradtan húztam ádám kosztümben reszkető testemhez, miközben láttam az elôttem tétlenül figyelô fiú szemeiben törékeny látványom gyámoltalanságát... Viszont mintha ártatlannak tünô tekintete zavarban lenne miattam... Ahogy váratlanul kényelmetlenkedni kezdett, fura szégyenlôség ölelte körül mozdulatait, mire lehajolt a földhöz, s ügyetlenkedve kotorászni kezdett. Nem értettem, miért viselkedik ilyen tartózkodóan most... Amint felegyenesedett, látványosan kerülte a szemkontaktust velem, holott egyre csak közeledett felém. Féltem. "Mit akar!?" - ijedtem meg, majd meglepődtem, ahogy a magasba lendítette nagy fekete pulóverét, s a kihűlt testemre terítette azt... Kis méretû kezeivel nem várt gyöngéd mozdulatokkal takart be engem a saját ruhadarabjával, ami vállamra süppedve kellemesen nyugtató melegséggel ajándékozott.
Szótlanná váltam.
Szememben ismét hívatlan könnyek gyűltek össze. "Most... Miért tesz ilyen töröd dolgokat velem? Mégis mi történik?" - zavarodtam össze, s fölszipogtam, miközben ô figyelmesen várt szavaimra, én pedig eljutattam a tudatomba, hogy össze kell szednem magam. Végre itt a lehetőség, hogy legalább egy kicsit is kiadjak magamból. Ô nem bánja... De--
- Tényleg azt akarod, hogy ártassam magam? - kérdeztem. - Neked? Még csak nem is ismerlek.
- Kérlek! - csillant meg a szeme, mintha nem lenne nagyobb vágya, mint hogy csak beszéljek hozzá, én pedig sóhajtottam:
- El van szúrva az életem - feleltem, s éreztem, ebbôl szóáradat lesz. - Hiszen... Hogyan éljek vele boldogon, mikor minden egyes napom csupán a túlélésről szól? Úgy érzem, a sorsom nem ajándékozott meg semmi jóval, csak egy temérdeknyi elvárással. A körülöttem lévô emberek... tönkre tesznek - fordítottam oldalra fejem, s szemem sarkából néztem rá hidegen. - Mentálisan terrorizálnak, s most már fizikailag is bántanak. Ok nélkül... Emiatt úgy érzem, nem szeretnek. Nem érdeklek senkit. Értéktelen vagyok. Érted? Csak képzeld el a helyzetet, reggeltől-estig a szigorú tanmenetet betartva gürizel állítólagosan feljebb jutva álmaidhoz tapasztalt szaktanárok figyelme alatt, s azok nem hogy tanítanának, segítenének, bátorítanak... Leszarnak. Közben még a munkahelyeden is szívatnak. Bírnád? Ha igen, meddig? Nem. Én nem. Nem, nem, nem bírom már! Semmibe vesz engem a lét. Abba kéne hagynom mindent.
- De akkor mi lesz!? - ugrott fel hirtelen. - Mi lesz, ha nem lesz hova menned? S végül rossz irányba eredsz... Akkor mi lesz veled? Ne tedd! - szorított rá kezemre izzadó ujjaival, míg én értetlenkedve néztem félve remegô ajkaira. - Te egy okos ember vagy.
- "Okos?" Mi az, hogy "okos"?
- Ami én nem.
...
- Park Jimin.
- Huh?
- Ez az én igazi nevem. Ne felejtsd el! Legyen úgy előtted, mint egy rossz példa. Egy olyan, amivé te nem válhatsz - halkult el, s szelíden simított végig a karomon. - Kérlek! Vigyázz magadra!
- Mi... Mi okból viselkedsz most ilyen szelíden velem?
- Mert... - habozott kérdésemen, s oldalra pillantott, ahogy egy letörölhetetlen mosoly tápászkodott el kipirult arcán. - Most értettem csak meg, hogy... mi is az az érdekes érzés, ami miattad gyúlt meg itt bennem... - pillantott rám felszabadult mosollyal, s dübörgő szívére szorította a kezét. - Fura... Fura életemben elôször szerelmet érezni.



... Mintha semmi sem történt volna. Egy magamra voltam hagyva, míg elteltek mellettem az éjjelek meg a nappalok, s mire észrevettem, bô hetek tömörültek hátam mögött. Jómagam pedig nem hallgattam - kire is? Hja! - Jiminre, s elkezdtem nem bejárni a tanórákra. Megélhetésem is rosszabbra fordult. "Költöznöd kell!" - mondták egy nap, s most meg... Nincs hova mennem.
Ûrt érezve magamban autózok, nem találva a helyem ebben az ugyan olyan hevesen zuhogó tétlen napon, s lehet, hogy már soha többé nem is fogom. Most már mindegy is. Mindegy, hogy kétségbe esek-e, vagy sem, csak megyek. Szelem a kis utcákat, veszem a kanyarokat, megyek, s mentem is. Mentem megállás nélkül egészen addig, míg meg nem láttam azt a múltkori klubot... Gyorsan el akartam hajtani mellette, nehogy felidézzen bármit is, de ekkor egy hatalmas kiabálást hallottam a bejárata felől:
- Takarodj innen!
Mintha nekem szólt volna, de nem. Egy jól megtermett hegyomlás idegesen lökdösött ki valakit. Nem volt ô súly csoportja volt, mégis gyapálni kezdte, s hiába küldte a földre, nem nyugodott, míg ki nem ütötte. Vadul az arcát támadta.
- Elég! Elég! - szaladt ki egy nô sikoltozva, s átkarolta a hegyomlás karját elrángatva a földre taszított fiú felől. - Már a lábára se tud állni, látod? Gyere, szívem, hagyjad! - s hagyták is ott, mire az áldozat kiléte kiélesedett számomra. Jimin volt az, aki ily poruljártan terült el a hideg esôben. Nem mintha nem sejtettem volna. "Most legalább megkapta!... Kiöntötték buvóhelyérôl, akár egy ürgét. Kellett neki játszadozni! Most válhat tétlen bolyongóvá, hisz nincs hová mennie... Szánalomra méltó... Szánalmas egy esett... Ahhh De mi ez az értelmetlen együttérzés bennem!? Mégis mi történik velem? Mégis mit csinálok?... Aigooo!" - kaptam észbe, de már ott álltam fölötte, az esô hangos neszében.
- Am... Hoztam neked esernyôt.
Hangomra eszmélni kezdett, s ahogy érezte, nem kopognak homlokán a már egy hónapja meghízott esôcseppek, fölnézett. Fölnézett fehéren virító esernyômre s énrám, s látszott, nem hisz a szemének.

- Elég szépen agyon lettél verve - szólaltam meg, hisz mióta bent ülünk a kocsimban, kuporgó vendégem nem szól egy szót se, csak hagyja lappangni a kínos csöndet... - Mondhatom gyönyörû vagy - méregettem elszínezôdni kezdô foltjait, amik beterítették az arcát, majd egy légbôl kapott gondolat hatására fogtam magam, s a kesztyûtartóban talált ragtapaszokkal a lehetô legfinomabban takartam be sebeit, ô pedig fintorogni kezdett. Gondolom nem így akart összetalálkozni velem. - Volt pasija annak, akivel ma összefeküdtél? Mégis hogy lehettél ennyire--
- Nem. Ô régebbi. Sôt, nem is emlékszem rá, ezért nem csak régebbi, hanem sokkal régebbi. Nem lehet mostani. Hiszen utánad... már nem voltam ágyban egy lélekkel sem. Gondolni sem gondoltam rá!
- M-Mirôl beszélsz? - próbáltam követni.
- Csak azért vagyok a klubban még, mert máshol nincs számomra hely. Nem tudok elszabadulni onnan, de... Normális vagyok, szerinted, SeokJin?
- Huh?
- Egy egész hónapon át rólad ábrándoztam. Csak hogy újra lássalak. Akár távolról is. S most itt vagy, én meg... én meg annyira örülök! - hajtotta le a fejét, s tétova mozdulatokkal kezdett közelíteni. Mintha nem is lenne éber, vakon átmászott hozzám, s vállamba kapaszkodva emelkedett fel, eltakarva elôlem mindent, csak ô magát hagyva elôttem. - Szeretlek - suttogta, én pedig... elpirultam. Túlságosan közel volt. A pólójába kaptam. - B-Bocsánat - eszmélt fel, majd több teret hagyva köztünk, mélyen a szemembe nézett. A hideg futkos a hátamon tôle! - Megcsókolhatlak?
- Huh!? Miért tennéd?...
- Mert akarom. Mindennél jobban meg akarlak csókolni most.
"M-Miért!? Miért engedem ilyen közel magamhoz!?" - gondoltam, miközben ámultan néztem, ahogy ajkaimat közre fogja. Óvatosan nyomja szája széleit az enyéimhez, s érzékien kelt puha hatást jobbról is, balról is, az összes mozdulatával... Egyetlen egy tétova rezzenés sem, csak folyamatosan hullámzó áramlat a csapkodó érzelem hevében. Fura. Nem akarja abba hagyni, én meg nem akarom ellökni. Mégis mi ez? Valami szeleburdi sugallat hatására a hátára tapasztottam a kezeim, jobban magamhoz nyomva ôt, de ekkor hirtelen eltávolodott... Megállt, mintha váratlanul feltört gondolataiba dermedt volna, majd értetlenül néztem, ahogy vissza dobja magát az ülésre. Az egy félszeg könnycsepp az arcán vagy csak rosszul látom? Nem tudom. Nem nézz rám. Combjai közé kapta az egyik kezét, míg a másikkal az ablakba könyökölt, s összehúzva magát fordult el tôlem. Közben én nagy lélegzetekkel szorítottam szívemre a kezem, s egyre inkább visszasüppedtem az ülésbe. Magam se tudom mi folyik itt, bennem, de beindítottam a motort, s a kormányra fogva a gázra léptem.
Ahogy menet közben néha-néha rápillantottam, csak még jobban belesüllyedtem értelmetlenül kúsza gondolataim mélyibe, s magunk körül hagytam a megtörhetetlen hallgatag neszünket, mi velünk tartott hosszú idôn át, de amint egyre messzebb kerültünk a várostól, az eddig szakadt esô már nem kopogtatta tovább a szélvédôt, s Jimin megszólalt:
- Bocsánat.
- Most... miért?
- Az első találkozásunk miatt... - pusmogta, s ahogy az erôtlenül fénylô, már lefelé mennô nap még utoljára elôbújt, Jimin felém fordult: - Az én ostobaságom okából lett olyan, amilyen. Pedig... Mennyi másféle módon is találkozhattunk volna - konyult le szája széle, mintha ô akarná a borult eget helyettesíteni, könnyekbe kitörni. - Én is csak fájdalmat okoztam neked, nem igaz? - szipogott fölhajtott fejjel, s kínjában kiabálni akart, mire én félre állva, leállítottam a kocsit, s figyelmesen hallgattam ôt. - Miért vagyok ennyire hülye!? Miért kellett ilyeneket tennem? SeokJin... Miért nem találkoztunk hamarabb? Miért nem változtattál meg már a legeslegelején? Miért kellett valaha is megtalálnia mineket a rossz sorsnak!?
- Jimin... - fogtam meg a kezét, mire arcára kandikált könnycseppe ráesett kézfejemre. Éreztem, megégetett. S nem tudtam a fájdalom ellene mit tenni, csupán magamhoz öleltem egész testét. - Ne sírj!... - simogattam meg a hátát gondoskodóan. Csak tudnám, mit is érzek most...

Ahogy lassan lenyugodott karjaimban, kiszálltunk az autóból a kitisztult, hûvôs levegôre, s a hosszan elnyúló kátyús betonútra néztünk, míg a kocsi motorházára dőltünk.
- Hát akkor... - szólalt meg Jimin elgondolkodva. - Köszönöm a fuvart, meg a kis elsôsegélyt - simított arcán tapadó ragtapaszaimra, majd sóhajtott egyet a megtett utunkra hátra pillantva.
- Mégis... Mi jár a fejedben!?... Vissza akarsz menni bujkálni!? Miért tennéd?...
- H-Hogy-hogy "miért"?... Hát van hova más hova mennem? - lépett elém fejét lógatva, mire végignéztem rajta, s bizonytalan döntésre jutva, halkan pusmogtam, hogy:
- Velem.
- Mi? - kérdezett vissza kicsit felbólintva.
- Mondom, velem. Gyere velem!
Ismétlésemre buta képet vágott, majd meginogva elvigyorodott. Nem hitt a füleinek.
- Ezt most komolyan mondod? - lépett előre a kezem felé nyúlva, én pedig elmosolyodtam, amiért olyan remegve fogta meg. Tényleg fél előbújni, akár csak én tettem, de most már...
- Gyere velem, s ne bujkáljunk többet! - szóltam bizalommal, s homlokomat homlokához döntöttem... S éreztem, magához ölel engem az az elérhetetlennek hitt boldogság.

Jimin fiction karakterét ihlette: The Neighbourhood - Lurk száma

(2015.10. - 2017.04.)

85 BTS Manipuláló Szépség

A felhôs napfelkelte elkövetkeztével Suga fal fehér kezekkel tapogatott a fél homályban, miben kopogó szemekkel koválygott céltudatosan a konyha felé, s a bejáratához érve, korgó hasa még kellemetlenebbé tette táplálék anyagban elszegényedett szervezete helyzetét.
- Hé! - hívta magára a figyelmet a félfának dőlve. - Eszem ágában sincs megbántani, Hyung, de már több napja éhezik velem együtt a banda - jutatta el a tényt a kihûlt tûzhely elôtt, tétlenül
ücsörgő énekeshez. - Nem lenne kedved végre megállítani ezt a csoportos éhezést?... Vagy valami új fajta afrikai diéta rekordját akarod megdönteni? - kérdezte választ várva, de az idôsebbik rá se nézett. Magába volt fordulva. - Má' több napja nem rukkoltál elô semmi íny csiklandóval. Pedig... Ahhh... Jó va', legyen, megkérdem; Mi a baj? Nem mintha érdekelnének a részletek, de... Tegnap is, ahogy hazajöttél, csupán ott tántorogtál JungKook ajtaja körül... - vakargatta fejét, ahogy homályosan átlátta a kibontakozott rossz indulatú helyzetet. Gondolta, jelentôs dolgok mehettek végbe, s talán jelen pillanatban nem is kéne zaklatnia a lógó fejû rangidôst... De hát éhes! - Nyhaaj má'! Hercegnô! - ment oda hozzá lágy hangjával megsimogatva, s jó barát módján átölelte ôt vállánál. - Szedd össze magad! - mondta biztatóan, s fejét fejéhez bújtatta, kedvesen dorombolva neki teljes szívbôl, csupán hogy rendes étekhez jusson végre valahára.


A reggel folyamán egy újabb alany sodródott SeokJin felség területére, de ôt nem az akkor már beindított tûzhely pattogó melegsége csalogatta oda, hanem csak ment, tántorgott, álmos szemekkel ájuldozgatott, mivel JungKookkal sikerült eltöltenie éjszakáját, aminek közepén magához vágyta ölelni álmában szíve szerelmét, de a valóságban JungKookot zárta karjaiba, aki megelégelve a kényelmetlen helyzetet az ágy szélére rugdosta csapattársát. Így Jimin félig lelógva folytatta a hajókázást a kellemesen hullámzó álmok folyóján, viszont kellemetlenül kialvatlanul ébredt.
Fáradtságában egyetlen egy gondolat sem irányította ôt, csupán csukott szemekkel andalgott be a konyhába hangtalan lépésekkel neki menve Jin széles hátának.
- Hercegnô? - adott ki nyekkenô hangot, mint egy tönkre ment szerszám, s szándékosan dőlt teljes súlyával szerelmére. - Mit csinálsz itt? Sütsz? Finom? - pillantott a fazékban forgó fakanál irányába, majd finoman nyúlt a szorgos ujjakhoz, kezébe véve szerelme kezét, s úgy fordította maga felé a kanalat, hogy kostólot nyerjen egy visszafogott nyalintással. - Igen... Finom - hunyta vissza szemeit elégedetten, miközben erôtlenül ráhajolt Hercegnôjének kézfejére, s evidens elve szerint puhán nyomta ajkait a langyos bôr felszínére.
Jin normális esetben elmosolyodott volna párja udvariasságba burkolt aranyos megnyilvánulásán, de jelen pillanatban hidegen hagyta. Az oka, hogy össze volt zavarodva.
- Tegnap - szólalt meg visszafolytott hangon. - Te és JungKook... Mit játszottatok?...
- Semmit. Nem érdekes.
- V-Valami fárasztó volt, hogy nála maradtál egész este?
- Áhh ugyan - ásított, fel-fel ébredezve. - Nem egy mesélni való dolog. Nem érde--
- Miért? - szakadt ki Jinbôl a kis kérdôszócska, s váratlanul el fordította fejét, mintha takarni akarta volna arcának kifejezését párja elôl, s úgy beszélni tovább. - Miért viselkedsz ilyen hidegen velem?... Nem értelek. Megijesztesz!... Jimin... Hallottalak titeket JungKookkal!...
- Az--
- Igazából mindig féltem, hogy egynap majd többet vársz tôlem, hogy nagyobbak lesznek az igényeid, az elvárásaid, amit én majd nem tudok kielégíteni. Most meg itt vagyok, összehasadni akaró szívvel, amiért nem csókolsz meg, s nem szeretgetsz olyan elfogultsággal, mint amilyennel szoktál. Egyre jobban megunsz s elhidegülsz tőlem, mert--
- Nem! Nem! Nem! - rázta össze gyorsan a teljes fokú rémület az ámulatba taszított fiút. - Szívd vissza! Azonnal! Jinnie!... Mégis, hogy juthat ilyesmi az eszedbe?
- Dehát a te hibád... - szipogott fel Jin, s a vállának dőlt fiút érdeklődően méregetni kezdte. - ...Miért viselkedsz ilyen hirtelen másképp, mint ahogy szoktál?
"Hjaj, ne! Bármit, csak ezt ne kérdezd, Hercegnô!"
- Hát... - kezdett el izzadni a konyha melegében, de mivel tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy hazudjon imádott s őszinte kapcsolatukban, így inkább az azonnali menekülést választotta.
Kifutott a konyhából, viszont Jin is, nyomban utána:
- Jimin!
- Nem! Nem! - fogta be füleit, gyorsabb nyúl cipôre váltva.
- De mi történt? Mi miatt kerülsz?
- Nem kerüllek, te buta! - fordult egy pillanatra vissza, majd tovább szaladt. - ...Omo, mi ez a buggyant tinédzser dráma?...
- De... El akarsz hallgatni valamit elôlem.
- Igen, van egy titok, de aiish!
- Titok?... Neked? Köztünk? - lassított le szívére szorított kézzel, majd nem lépett többet Jimin után. Kaparni kezdett a torka. - Fáj, ha nem beszélsz velem - suttogta, mire hideg könnyek törtek ki felhôkbe borult szemeibôl. De még mielôtt egyetlen egy csepp is dermesztően lecsordult volna az arcán, Jimin azonnyomban megállt, s visszafordulva szinte leteperve ragadta magához egyetlenét, szégyellve, hogy megríkatta ôt.
- Ne! Ne sírj! - simogatta hátánál. - Nem csaltalak meg vagy bármi hasonló. Nem tettem semmit!... Te voltál az, aki csinált valami olyasmit, amit... amit... nem mondhatok el.
- Én csináltam? Mégis mikor? M-Mit? - kapott Jimin ruhájába szelíden, mégis szorongva, mire párja kezdett belebolondulni az elôtte kérelô könnyes szemekbe.
- Nem!... Nem mondhatom el. Nem tehetem. Nem szabad megtudnod, hogy orálisan elégítettél ki! - kiabálta el magát, mire Jin kezébôl kicsúszott a ruha, s Jimin észlelve a tettek jelentôs jelenét, toporzékolni kezdett: - Aiish! Na tessék, kimondtam! - csapta le kezeit combjához, s ahogy ellépett, idegesen vette észre, hogy egy hívatlan vendégük akadt, aki már rég mellettük ácsorgott, a kócos hajú Hoseok személyében, aki bőszen "Ohh"zva ámult-bámult rajtuk s a hallottakon. Mindennek a szemtanúja volt, s az arcán kiült döbbenet látványa felettébb kellemetlen indulatokat váltott ki Jiminbôl, aki emiatt sebesen megragadta Hercegnôje kezét, s egészen szobájuk belsejébe szöktette magukat. Ohh de mennyire nem akarta ezt... Farzsebében tartogatott titka véglegesen is kicsúszott, s nem csak SeokJin, hanem még Hoseok elôtt is... S mindkettôjüket nagyban letaglózta.

- M-Miért nem emlékszem rá? - kérdezte értetlenkedve a rangidôs, miközben helyet foglalt az ágy oldalánál.
- Azért, mert... Mert amíg távol voltam a többieknek volt bôr a képükön leitatni téged... Mire hazaértem, már részeg voltál. Túlságosan is részeg...
Jin nagy szemeket meresztett a szembesítésre, majd nagy lendülettel szegte elôre a fejét. Nem tetszett neki, amit hall. Nagyon nem.
Közben Jimin a zavart légkört lélegezve kezdett fel-alá császkálni az ágy körül, igen mélabúsan.
- Ammm... Szóval... Nem voltál magadnál. Mentél a fejed után, miközben én csak menedékbe akartalak helyezni, de te nem fogadtál szót nekem. S magadtól kezdtél bele abba, ami khöm... S hát tehetetlenné váltam... - nevette el magát, ahogy arcon csapta ôt a szégyen. - Nagyon akaratos s vad voltál - kacarászott tovább, majd észre véve magát, rögvest visszahalkult. A súlyos csöndben inkább ô is leült tüstént az ágy másik szélére, háttal Hercegnôjének. - I-Inkább nem mondok semmit... - nyelt hangosan, miközben kíméletlenül mardosta az arcára égô gyalázat. - Adok idôt feldolgozni... - ajánlotta temérdek jóindulattal, miközben Jin idegesen kezdte dörzsölni libabőrössé vált kezeit. Feszült volt. Igazán feszült.
- Jimin!
- Igen?
- Mondtam közben v-valamit? - fordult oldalra félelemmel teli szemekkel tekintve szerelme hátára.
- Hmm... Semmit.
- Semmit se? Nem mondtam semmi olyat, ami--
- Nem, de miért kérded?... Miért fontos ez? - fordult felé, s ahogy szempárjuk összetalálkozott a szoba homályában, Jimin lelke elôtt feltárult az a kis elfeledett tény, ami még aznap fordult meg benne csupán egy röpke pillanatra. - Csak nem... Basszus! Nem ez volt az elsô alkalmad! N-Nem elôször csináltad, igaz? Azért sejtődött az érzés!... V-Vele!... Te és HyoSang hyung! Ti--
- N-Nem emlékszem - vágta rá Jin félénken, s menten elfordult, de arcával együtt a szipogását már nem tudta elrejteni.
- Az igazat mond.
- A-Az igazat? - kérdezett vissza tétovázva, miközben úgy érezte, hogy legszívesebben inkább elégetné ezt a témát. Porrá zúzná s messziről elkerülné, de most annyira a nyakára nehezedett, hogy nem tudott csak úgy kibújni alóla. - Az igazság az, hogy nem bírom az alkoholt. Régebben többször elôfordult, hogy HyoSangshiivel ide-oda elmentünk alkoholt fogyasztani, s az is, hogy utána... kielégítettük egymást, de... m-mindig abban a hitben éltem, hogy csak kézzel... Viszont mélyen magamban tudtam, hogy ezzel a gondolattal csak magamat vakítom el... Minden egyes részeg est után, másnap HyoSangshii semmit sem árult el, csak olykor-olykor zavarban volt miattam... Így... Cs-Csak sejteni sejtettem, hogy igazából lehettem, sôt voltam olyan förtelem, hogy szajha módra képes voltam szájba venni és... és--
- Hé!... Ne!... Ne ostorozd magad! - mászott át az ágyon, közvetlen Jin mellé esve, s aggódóan nézett fel a zokogni kívánó arcra: - Kérlek... Ne sírj!... Én is sírhatnék, de nem sírok, na! Nem szabad, hogy analitikus drámába csöppenjünk!
- De Jimin, nem érted? Most tudtuk meg, hogy mégis milyen egy ocsmányság is vagyok eredetileg!
- Pont, hogy az ellentéte vagy, te buta! - vitte fel indulatosan a hangsúlyát, s szerelmesen bújt hozzá. Minden erejével vigasztalni akarta. - Figyelj, de most komolyan; Neked kurva nehéz ellen állni! - szögezte le egybôl egy kis kacajjal megfűszerezve konkrét állítását. - Fôleg azoknak lehetetlen, akik ismernek téged, s nem csak a manipuláló szépségedre gerjednek be. Igen, ez vagy te. Egy manipuláló szépség. Ezért nem nevezheted magadat holmi lotyónak vagy undormánynak, mert te az ellentéte vagy! Higgy nekem! - kérlelte, óvatosan átölelve a karját. - Az oké, hogy HyoSang hyunggal olykor-olykor volt egy egyenetlenül forgó hullahop karikányi idejû kapcsolatod, de mégis mennyire törpül el az a mi szerelmünk mellett? Haa?
- Istápolni próbálsz? Mégis miért érdemelném meg?...
- Mert--
- Undorodom magamtól!
- Jin...
Még ha a Csókherceg meg is érti a Hercegnôjében kialakult szakadékot, hogy az eddigi eleganciája mostan a romokban hever, akkor is... Úgy érzi, ideje visszakaparintani azokat az értékes, csókolni való ajkakat. Már nem is érdekli, hogy be vannak-e szennyezve vagy sem! Annak a jelentősége kétségtelenül eltörpül szerelmük mellett - csak hogy ezt meg kéne értetnie pátyolgatásra szoruló másikfelével is.

84 BTS Kanyargó Kanyó

- Nem. Ez nem jó. Elszúrtam. Jin gyanút fog fogni. Nem! Már gyanút fogott! - trappolt feszült dobbantásokkal végig a dormon, suttogásba fojtott kiabálással, mit magával folytatott.
- Jó reggelt! - került útjába JungKook s RapMon, akik épp akkor érkeztek vissza a kora reggeli vásárlásukból.
- Hát persze, hogy gyanút fogott! Csak is amiatt viselkedhetett olyan ridegen, mielőtt elaludt. Valahogy meg kell változtatnom a jelent! Talán egy idôgép!?
- Miért tárgyal magában? - néztek Jimin után egy-egy burgonya szirmokkal teli zacskót fosztogatva, mire RapMon szorgosan elkezdett eszegetni társa elemózsiájából is.
- Hé, Hyung! Ez most komoly? Az enyémet eszed, miközben ugyanolyan van neked is!?? - kapta rajta a Leadershiit, aki feltette a kezeit kicsit szégyenkezô tekintettel:
- Sorry, Kooki, nem tehetek róla.
- Huh?
- Ez mentális dolog, tudod. Az agyunk! A tudatalattink a hibás, mert tudja, hogy másé finomabb. Bármi legyen az, másé jobb. Sajnos az ember nagyon is ilyen, jobban szereti használni s elvenni azt, ami másé... - hümmögött sajnálkozóan, miközben egy-egy marokkal tovább könnyített JungKook adagján, aki az elôbbi gondolatok hallatán elmerengve bambult maga elé. Észre se vette, hogy kikapcsolt a valóságból, s egymagára maradt.
- Mindig jobb másét elvenni?... - szakadoztak ki száján ismétlődő gondolatai, s szemei előtt lepergett  valami otrombán bonyolult képzivatar. Ötlete támadt.
S azzal együtt a fejében járkált föl s alá, egészen addig, míg biztossá nem vált elkövetkezendő lépéseiben, s egyszeriben csak összeállt benne a kép:
- Hol? Hol van ô? - csettintett, s keresésbe kezdve szelte át a terepet. Magabiztosság s felfokozott izgalom volt az, mi felvillanyozta élettel megtelt kedvét. Jó érzéssel töltötte el minden lépése, mintha csak egy szebb s fényesebb jövô felé haladna. Ellenben azzal, akinek a keresésére indult; Jimin a fallal szemben guggolt összekuporodva, s bôszen körmeit rágcsálva.
- Oii Jimin hyung! Jin hyung most nincs veled?
- N-Nincs - felelt pityergô hangon, ahogy hátra fordította tekintetét a mögé érkezô Maknaera vetve. - Nincs velem! - szólt hangos bánattal, s megingott szemének könnyes tükröződése. Nem tudott magával mit kezdeni. Hangos felsírással s csattanással temette tenyereibe arca egészét.
A fiú furcsa viselkedésére JungKook megugrott, de nem tántorodott. Óvatos léptekkel közeledett kritikus állapotában lévô csapattársához;
- Amm... Beszé--
- Egyedül vagyok hercegnôtelenül! - siránkozott tovább, fittyet hányva a férfias viselkedésre.
JungKook magára hagyta volna a szégyentelent nyafogásával együtt, de mivel sürgôsnek lett titulálva elintézni való ügye; fogta magát s közvetlen csapattársa mögé lépett, mire lendületből felkapta ôt a derekánál átkarolva, s már vitte is magával, egyenesen a szobájába futva, míg Jimin csak lógott a karján, mint egy eltévedt, jámborka csimpánz.
Ahogy a hálóba érve JungKook ledobta padlójára az emberszabású búskomorságot, siker tükröződött arcán, s mondandóját próbálta a legrövidebb módon elhadarni:
- Jimin hyung, te jól tudsz túlzásokba esni, igaz? Meg beadni a kanos fiút. Jól mondom vagy jól mondom? - mosolyodott el angyalka szerû arccal. - S afelől sincs kétség, hogy kedvelsz engem! Ugye-ugye? - vitte fel a hangsúlyt, de az elôtte kuporgó fiúcska csupán szótlanul hallgatta az életerôbe részegült szavakat. - Na most hát! Elérkezett a sorsod ahhoz a fordulóponthoz, hogy megkaphass egy visszautasíthatatlan lehetôséget s vele együtt engemet! Tessék; a tiéd vagyok!
Jimin eltátott szájjal, lélegzet vétel nélkül tápászkodott fel, s lassan az ajtóhoz sétált:
- Najó va' emberek! - vágta ki az ajtót. - Ki a rosseb itatta le JungKookot is!?
- Pszt! Hyung! Pszt!... Inkább figyelj! - fogta le a csapat töpszliét hátulról, s szájára szorított kézzel húzta vissza ôt a szobába. - Ez csak egy haditerv! - kezdett el suttogni, amint kint körülnézett, s gondosan magukra zárta az ajtót.
- "Haditerv?"... Neked valami bajod van... Még katonai szolgálatba se voltál, de már ilyeneket látsz... Mondcsak, milyen számokkal fogom megnyerni a lottót?
- Hármas, huszonöt... Hé! Most nem errôl van szó!
- Nyugi, nyugi, diktáljad, írom! - pötyögte telefonja jegyzetébe.
- Nem, Hyung, figyelj! Most segítened kell! Mondom, mi lesz.


Minden olyan dinamikussá s forgalmassá vált a délelőtti nap árnyékában. Még Suga szokásos döcögése is céltudatos lépésekre szélesedett ki. S lehet a sors indulata véletlen, vagy szándékos, de JungKookba egyszer sem botlott bele, holott mikor a Maknae Jimint kereste, ô akkor hagyta Jimint magára. Kettôjüktôl tombolt a feltámadt keresztszél az egész dormban, ami hevesen kapkodott bele Suga markában szorongatott papírlapba, amin jól hangzó rímek csücsültek egy befejezetlen szöveg szélein.
Nem régiben találta azt az ebédlô asztalon. Egymagában heverészett ott gazdátlanul, s őneki egybôl megtetszett. Szemeit gyönyörbe sodorva úsztatta a káprázatban, s mit sem akarta most jobban, mint megérdeklődni, hogy ki szerzette a félbehagyott mûvet.
Már csak ilyen egy dalszövegíró élete.
- Hé, V! - szólította le a fiatalabbikat, ahogy az egymaga egy alsóban s egy kiengedett ingben épp leült az asztalhoz, majd kényelmesen feltette a lábait rá, játszva a napszemüvegben napozó ficsúrt, de természetesen nem vette figyelmen kívül hozzá érkezô csapattársát:
- Mond - felet Sugának. - Mi kéne a te jó öreg barátodtól? Vagy szeretnél inkább keresztapának szólítani, Don Yonggi hyung? - vakargatta arcát ártatlan színészkedésbe fojtva magát hangjával együtt, miközben Suga csupán átlagos komolysággal kérdezett:
- Tudsz valamit Jin hyungról?
- Jin hyungról?... Hmm... Mi érdekelne? - emelte fel a szemöldökét, majd napszemüvegét ahogy elmélyített hangja meglepôdôen felugrott, de aztán visszasüllyedt; - Talán szolgálhatok pár információval. Mire vagy kíváncsi ismereteim kincstárából?
- Hát mondjuk, hogy... Hol van?
- Kiruccant cappuccinozni. De ha éhes vagy, ne aggódj, majd jön haza fözni ránk.
- Ha most ment el Jiminnel, akkor biztos soká--
- Nem. ...HyoSang hyunggal ment.
Suga kicsit összezavarodott, bár tudja, hogy SeokJin és volt gyakornok társuk, HyoSang közt milyen jellegű szoros kapcsolat is van. Együtt vannak jóban, rosszban... Biztos csak most is egymással cseverésznek egy kávézóban, mint régebben, de nem is érdekelte ôt ez oly annyira, hogy ilyen gondolatokkal bélelje ki feje belsejét. Más keringett elméjének ellipszis pályáján.
- Ezt - kapta elôre a kezében szorongatott papírlapot s V képébe lóbálta. - Ezt Jin hyung írta?
- A-a.
- Akkor te?...
- Nem.
- De akkor ki? Ki írta ezt? Már mindenkit megkérdeztem.
- Mindenkit?
- Igen!
- JungKookot is? - tette fel a kérdést komolyságba mártott hangon V, de Suga nem felelt. - Kérdem, JungKookkal is beszéltél!? Mert az ôvé.
Suga szótlanná válva lepődött meg, s a váratlanul rászállt döbbenetben lebólintotta fejét.
Nem gondolta volna... Most már teljesen másképp tekintett a papírlapra. Arca zavart volt. Le akarta tenni az írást. Ott akarta hagyni nyomban, de ahogy elengedte s hagyta lehullani az asztalra, már vette is vissza magához egyetlen egy hirtelen mozdulattal, de azt is olyan bizonytalanul, mint ahogy hátat fordított, s lendületes lépésekben igyekezett elhagyni a terepet nyomtalanul, de V megállította:
- Nem kérdezed meg, hogy ô hol van?... - fogott gyanút, érezve, hogy pajtása a döntések lehetetlen útvesztőjében nyűglődik, s látta fekete napszemüvege mögül, hogy válasza igen is kelletős. Suga szeretné tudni, de nem mer kérdezni. - Én tudom, hol van. Biztosra is állíthatom. ...Jiminnel van a szobájában. Menj, ott megtalálhatod ôt!
- V... - nézett hátra csodálkozó szemekkel Suga az együtt érzően mosolygó csapattársára, aki boldog volt, hogy Hyungja köszönömöt szeretne mondani neki, de helyette: - Törődj a saját dolgoddal!!


- Nos - csapta össze tenyereit JungKook az ágyán ücsörögve, míg Jimin az ajtó melletti szekrényen támaszkodott. - Valami reakció?... Vagy el sem jutottak hozzád a részletek?
- De... De... Ugye nem kell hozzád nyúlnom meg olyasmi? Jó vagyok itt, távol tôled?
- Dehogy! Aiish, elfelejtettem, hogy te nem értesz a színészethez.
- Na! - ment oda hozzá. - Így kell bánni azzal, aki vállalkozott neked segíteni??
- De akkor segíts is! - sürgette, s lerántotta magához Jimint, aki megijedt a fiatalabbik kapkodó lendületétől... Kanyó egy helyzet.
- Ez nagyon ciki lesz!... - támaszkodott fölé elpirult arccal.
- Még annál is kínosabb, de te túléled. Én meg persze meghalok, de ha Suga végre az enyém lesz, feléledek.
- Ez elég gyerekes...
- Igazán? Pedig pont az ellentétét érzem; Kész vagyok mindent megtenni - bizakodott, míg Jimin tehetetlenül állt feladatához:
- Amm... M-Mit csináljak? H-Hogy kezdjem?
- A haditerv fedôneve: "Elôször másé leszek!"
- Huh?
- Ezért muszáj eljátszanunk, hogy élvezkedünk. Szóval nyomban csapjunk a közepébe - ragadta magához Jimint, bár nem szívesen, s egybôl két nyekkenést is sikerült előidéznie. Egyiket kényelmetlenkedô társából, a másikat az alattuk felkészületlenül ért ágyból.
- Csak a hangok számítanak!
- N-Nem tudom, miért csinálom ezt...  - takarta el szemeit szégyenkezve az eltévedt Csókherceg, mire JungKook egy jókora nyögést erôltett ki magából aktív színjátékra biztatva csapattársát.
Suga közben kanyarogva, láthatatlan sarkokon befordulva hordozta magával JungKook befejezetlen versét, mi szerelmi civódásról árulkodott, s ez a tény csak még inkább kellemetlenné tette a szívdobbanásait, mintha tudná, milyen gondolatokkal a fejében írta a Maknae a rímeket. Egyre csak erre tudott gondolni, s mélyen magában még inkább csak arra vágyott, hogy beszélhessen a kezében tartott sorok szerzôével.
- Hülye vagyok én? - ámult el magán, ahogy JungKook ajtaja elôtt megállt, s ahogy egyre csak a hangos szidások halmazai keringtek elméje visszhangzó csarnokában, JungKook éles hangja kihallatszott, s megtörte belsô zaját. - Mi ez?... - ráncolta homlokát, mialatt elvetette minden hitét, hisz nem lehet, hogy amit hall, az az is, amit képzel hozzá. Bármennyire is lehetséges, nem lehet az. Nem tudja felfogni. Nem tudja elfogadni.
Az ajtó mögül egyre egyértelműbb  hangok hallatszottak ki; Hosszan elnyúló nyögésbe fojtott heves sugdolózások s éles mozdulatokra utaló nyikorgó zajok... S amint JungKook ebben a kavalkádban belerekedt sivításába, Suga megelégelte a színdarabot.
- Hülye - gyűrte össze egy mozdulattal a kezében szorongatott papírt, s JungKook ajtajához vágta. - Egy hülye vagyok.

Suga nem tudta biztosan, hogy Vvel együtt Jimin meg JungKook összejátszottak-e, de tudta, hogy mindhárman színészkedésbe burkolták a napot... Jól ismeri csapattársait. Átlát rajtuk. Nem fogtak ki rajta. Viszont, hogy konkrétan ôt akarták-e megtéveszteni, vagy sem, nem tudta, de nem is érdekelte már. Belefáradt. Csak úgy, mint Jimin, mind fizikailag, mind lelkileg:
- Elég most már... - csitítgatta JungKookot. - T-Túl élethű vagy! Nem mintha felizgatnál, de... zavar.
- Ne érdekeljen! Inkább te is színészkedj úgy, mint én.
- Aigooo Ez megbecsteleníti nevem!
- Pszt! Közeledő lépéseket hallok - suttogta piroskás arccal, s az ajtó felé nézve, magához ölelte a párnáját izgalmában s egy kéjes sivítással zengette be szobáját. Reménykedett terve sikerében... S reménykedô arcát látva, Jimin beletörődött, hogy igen is a szívén viseli a Maknae sorsát, s szívesen segít neki. Folytatta, miközben csak is Hercegnôjére gondolt... valahogy csak is rá tudott, s a várva várt estre, ami már rég megérkezett, s ott tántorgott az ajtó elôtt... már ki tudja, mióta...
- Na jó, én megyek! - ült fel az ágyon kócba állt haját igazgatva, de JungKook lefogta ôt:
- Nem mész te sehova. Muszáj még itt maradnod, legalább késô estig a látszat kedvéért.
- Remek, most el fog menni egy egész napom, pedig Jinnel kéne foglalkoznom. Aigo! Azt se tudom, hol van...