22-Block-B: "Not an ordinary boy"

U-Kwon POV

"Mégis mit csinálsz?", "Nem akarok ennyi változást!", "JaeHyot nem tudod szívatni azzal, amit csinálsz." és ami szíven ütött: "Hagyd abba!"
- Bocsánat, de én kedvelem MinHyuk hyungot! - tettem mindkét kezemet a mellkasomra.
Őszinte leszek. Miért foglalkoznék JaeHyo szívatásával? Mi vagyok én? Egy külön vállalat vagy intézmény kéne, az ô szívatására. Hülye leszek nyitni egyet. Én csak egy jó barátom érdekeit és állapotát nézem, akihez a legközelebb állok a bandában. Kedvelem MinHyukot! Hagyjam abba, hogy szorosan mellette legyek?... Zico nem ért meg. Amúgy is nagyon nehéz valaki felé nyitottnak lennem. MinHyukkal, aki sokban hasonlít rám, együtt tudok lenni és élvezni a hangulatot. Bármennyire is titokzatos és érthetetlen logikájú, mi ketten kijövünk egymással nagyon is jól. Szimplán barátokként, de mivel a legjobb barátja szeretnék neki lenni, ezért törődök vele. Ez lesz Zico szeme előtt a változás; MinHyuk nyugtatója leszek most egy ilyen fura elhanyatlott dolog után. Pedig még az áramszünetnél, JaeHyo eltűnésénél azt hittem, hogy ezek képesek lesznek szerelembe esni egymásba, de a mai eszemmel látok mindent, és szépen el fogom érni, hogy ne térjenek vissza MinHyuk kellemetlen pillanatai a Visual miatt.
- Hyung... - ültünk a fotelben csak mi ketten, mire az ötlet elfogott és alig érezhetően rádöntöttem a fejem a vállára, csak hogy jobban figyeljen rám, mert úgy látszott igazán el van magában, a zűrös gondolatai miatt... Szeretném megszabadítani őt minden problémától... - Veled szeretnék aludni!


B-Bomb POV

Nagyon hülyének érzem magam JaeHyo miatt. Az az alak bolondot akar csinálni belőlem. Azok a pokolian idegesítő, gyerekes kicseszései... Nem szól hozzám, és még kerül is. Hát jó! Nézz levegőnek! Nézz nyugodtan levegőnek!
- Ohh Hogy fulladnál bele a pofátlanságodba! - fintorogtam magamban beszélve és a szobámból kezdtem kirángatni JaeHyo cuccait.
- B-Bomb, mit csinálsz? - figyelt Zico, ahogy az ajtóm keresztül próbálom kirángatni a matracot és a rajta lévő takarót és párnát.
- Lomtalanítok.
- Oh... Hozok szemeteszsákokat.
- Kidobom azt a köcsögöt! - dühöngöttem, miközben a vastag anyagot húztam-húztam át a küszöbön. Valaki néz engem, éreztem, ezért hátrafordultam, de sejtettem, hogy JaeHyo pislogó szempárjaival fogok találkozni, nem ért meglepetés. - Na? Mi van? Még ilyenkor sem szólsz hozzám semmit?
Nem szólt. Ott hagyott. Még nem is segített!
Nagyon, sőt mitöbb elmondhatatlanul idegesít... Tűrhetetlen, hogy így játszik velem. Ezt nem fogadom el. Biztos röhög a markába egyre csak hangosabban, miközben kikészít.
- Miért jó ez a szórakozás neki? - rogytam le térdeimen. - Miért váltott át?...
Csak játszik?... Mondhatom nagyon viccesen akar tönkretenni és a tetejében még le is győzni engem. Elérjem, hogy veszítsen a saját szórakozásában? Győzzek én a hülye játékában?

- Veled szeretnék aludni!
- Hogy mit szeretnél? - kérdeztem vissza YuKwonra. Miután ki- és elpakoltam JaeHyo cuccait egy magam (jó, kicsit Zico is segített), fáradtan ledőltem a fotelbe.
Itthon alig volt valaki. Kyung meg Pyo már kora reggel felszívódtak. S ahogy a leaderünk is akart utánuk menni, Taeil megállította, hogy várjon, mert ô is megy. Szórakozzanak csak! Pihenjenek! Bár holnap csak fansignük lesz.
Nekem is össze kéne szednem magam... Nem lehetek tiszta ideg. Ki kell fehéríteni azt a züllőt elmémet, de a körülöttem történő dolgok nem hagyják.
- Veled szeretnék aludni! - döntötte a fejét a vállamra YuKwon és egy parányit közelebb ült hozzám.
- Valami baj van?
Nem szeretne egyedül aludni? Esetleg rosszakat álmodik? Ha rosszul érzi magát a saját szobájában, akkor átmehet mondjuk Kyung vagy Taeil szobájába, esetleg JaeHyoéba. Oda is mehet, nem?
JaeHyo most...
- Hol van az a paraszt?...
- Huh? - döntötte a másik irányba a fejét.
- Megkeresem.
- MinHyuk? - pislogott rám, ahogy hirtelen ott hagytam őt.
Benyitottam JaeHyo szobájába, de nem volt ott. Benéztem a sajátomba is, hűlt helyét sem láttam. Tudom, hogy kerül az a köcsög, de minek ilyen figyelmesen csinálnia? Hihetetlenül mérgesít a gyerekeskedése mégha nem is látom őt magam előtt. Mindjárt este, de nem mehetett el kurvázni, hiszen ô is tudja, hogy holnap fansign. Vagy ha csinálja, akkor ott is alszik, és majd onnan csatlakozik hozzánk? Megteheti. Megteheti a szerződés szerint, de... De Velem nem!
- Nem teheti ezt Velem! - sziszegtem Taeil szoba ajtaját becsapva. Már mentem volna Pyo hajlékába is, de zörgés volt a bejárat felől.
Mérges voltam. De csak voltam. Fura. Ahogy megláttam Őt lenyugtatott valami megkönnyebûléshez hasonló érzés, hogy itt van, és nem mással. Látom őt, megtaláltam, de úgy látszik a dolgok nem változtak azon a pár órán keresztül; Rám se néz. Mindegy.
Elé sétáltam egy szót se szólva és megvártam, hogy abbahagyja a cipőével való vacakolást. Most fűzte ki... Lehetséges, hogy el volt valahol? "Hol voltál?" - kérdezném, de tudom, nem fog válaszolni. Túl sokszor mondtam neki, hogy 'Kuss', ezért érdekes lenne az ellenkezőére utasítanom most... Mégis ezt szeretném tenni... De tényleg olyan örültnek tűnnék!
Ahogy felegyenesedett az előszobai kispadon, a levett cipőét betette az alá, és lefelé tartotta tovább a tekintetét, mintha azt várná, hogy elmenjek innen.
- Felőlem lehetsz néma! - ijesztettem meg és betérdeltem a kis terpeszbe tett lábai közé. - Bólints, ha megértetted! - szóltam utasítóan, de nem tette. Még a reakcióját sem láttam. Így semmire se volt jó, hogy hazudtam... Nem bírom, hogy nem vesz figyelembe. - Figyelj!... - már majdnem kimondtam hozzá, hogy 'kérlek', annyira finoman szóltam hozzá. A kezemet nem is én irányítottam! Magától ért JaeHyo állához, és emelte fel azt a kifejezéstelen tekintetet hozzám. Már majdnem a szemeimbe nézett... - Tudod, hogy együtt alszunk, ugye? - suttogtam. Majd ahogy észbe kaptam, hogy mégis mit csinálok JaeHyoval, és mit mondok neki, szinte hátra estem. Két, nagy, óriási lépést tettem, és nagyban magam elé bámulva még nagyobbat nyeltem. Hülyeség lenne visszaszívnom, amit mondtam. Már csak azért is, mert igaz volt... De túlságosan őszinte! Mit tegyek? Ez rohadt kínos.
A kezemet a fejemhez emeltem, olyan, mintha gôzôlôgne. Ugye nem vagyok elpirulva vagy valami? Az előbbi gondolattól félve kezdtem takargatni az orcáim, de bárhova is kapjam a tenyerem, nem segített semmit. S amikor ebben már holt biztos voltam, megpróbáltam úgy tenni, mint akinek nincs semmi baja és elhúztam a csíkot normális tempóban, vagyis remélem, hogy normális volt.

Hol lehetett el? Ivott valahol? Az arca olyan volt, mint mikor az nap kora reggel lementem hozzá a lépcső elé. Nem is tudom már, hogy mit gondoltam akkor, csak meg akartam találni őt. Bántam, hogy annyira megütöttem. Ha nem jött volna szembe velem, akkor lehet, elindultam volna megkeresni őt... Nem tudom, hogy miért, de megtettem volna. Végül jó, hogy nem került erre sor, de helyette csakis az ô érdekében melegszívűen lefeküdtem vele.
- Hja, azt csináltam... - süllyedtem bele az esti kád vizembe.
A mosdó mellett dobáltam le a ruháimat, és annak a tetején volt a telefonom, beállítva rajta a nem rég kiadott számaink lejátszása, a Jackpottól Taeil hyung szólójáig át minden. Arra kezdtem el figyelni, ahogy a HERben én váltottam fel JaeHyot a vokálban, majd YuKwonnal is ugyan így.
Lehunytam a szemeimet és tovább gondolkodtam rajta, hogy vajon miért kell egy olyan személy miatt kínlódnom, aki állítólag szeret.
- Hja, hazudott - esett le, de mégha ez lenne a megcáfolhatatlan valóság is, JaeHyo szájából akarom hallani, hogy "Fogadd el, hazudtam".
Biztos vagyok benne, hogyha ezt kimondaná, kikészítene, ezért is... Nekem kell először lépnem, az ép eszét támadva. Szeretnék én játszani vele, de úgy, hogy aludni se tudjon utána...
Ezt szeretném csinálni, igen.
S Mint egy kis szikra a sötétben, úgy jelent meg egy ötlet az összefûzôtt gondolataim közt. Normálatlan és betegesen perverz ötlet, mégis... hatásos lesz.
Az utóbbi napokban most mosolyogtam el a legnyugodtabban, majd a fürdôszoba ajtó kinyitására lettem figyelmes. A zenének halkabb hatása lett hirtelen egy pillanatra, mert az ajtó felől nem tudott visszaverődni, de ahogy bezárták, újra a normális hangzásába került, én meg kinyitottam a szemeimet. JaeHyo közeledett felém. Engem keres? Akkor itt vagyok.
Felhúztam a lábaimat és felé fordultam, mire ô leguggolt elém a kád szélébe belekapaszkodva. Én csak néztem kíváncsian rá, mit szeretne ilyen hirtelen, miközben JaeHyo kényelmesen mosolygott egyenesen a szemeimbe. Mintha a gondolataimat jött volna kiolvasni, azokat a villámokat, amik az előbb dörgést hagytak az elmémben. Nehogy elcsórja az ötleteimet!... Tudom, hogy perverzek, és nem is kéne gondolkodnom ilyeneken, de... Ez az egyetlen útlevél a nyertesnek szánt útra.
Ahogy lejjebb bólintottam a fejemet, a szemeinek nézésében elfáradva, JaeHyo hirtelen közelebb hajolt. Nem láttam a kezét, de mintha óvatosan megcirógatott volna az orcámnál. Ajkait a fülemhez érintette, és suttogta az egyik dalunk fômondatát;
- You're not an ordinary boy.
Nem vagyok átlagos fiú.
De ô sem. Tudja?
- U too. U know? - hittem benne, hogy nem hangzott bóknak, ezért kimondtam a gondolatom, majd, ahogy pislogtam egyet már minden más volt. - U-Kwon!? - lepődtem meg a fiatalabbon és a fáradt agyamnak mondhatni igazán jót tett a hirtelen betű csere...
- MinHyuk... Minden rendben? - kérdezte nagyon aggódó hanggal. - Nem aludhatsz a kádban.
- Alud-- Hja... - néztem magam elé. Szóval elaludtam. Még álmodtam is, huh... Már a zene sem szól. Ennyi ideig nem is szoktam fürdeni.
Fáradt lehetek... Jobb, ha kiszállok a kádból, azaz csak gondolatban szerettem volna. Egy helyben maradtam. Az elbambulásomból hirtelen YuKwonra néztem, ahogy a meleg, kis tenyerét a homlokomhoz nyomta.
- Ne legyél beteg!
- Tudom, holnap fansign. Aztán hamarosan nagy koncert is.
- Nem csak azért... Én se akarom, hogy beteg legyél - motyogta még mindig szívszorítóan rám nézve.
- Most mi a baj? - mosolyodtam el rajta. - Miért féltesz így?
- Nem kell velem aludnod...
- Hm? Veled?...
- Próbáld kialudni magad, kérlek - egyenesedett fel mellőlem és kiment a fürdôbôl. Ô inkább nézett ki úgy, mint aki beteg akar lenni, vagy csak az öleb nézése tehetett róla...

Ahogy ott maradtam a kádban, hangok nélkül, hirtelen megállt az idő és rossz érzés fogott el. Mintha a Csend letelepedett volna a fürdő közepére, engem bámulva, hogy mihez fogok most kezdeni, mi lesz a következő lépésem, zajt csapok a győzelem vágyammal még ma, vagy várok. Nyomasztó volt a kérdés súlya, annyira, hogy nem is szeretném többször megtapasztalni, így a válaszom egyértelmű volt.
Tudom, mi van a fejemben, csak azt nem tudom, hogy mi volt akkor, mikor váltás ruha nélkül bejöttem fürdeni... Aish A dorm kezd egy olyan kacsa lábon forogni, ami hamarosan egy banánhéjra lép...
Szidtam magam a feledékenységem miatt, miközben a törölközőt próbáltam úgy magamra tekerni, hogy egy váratlanul jövő hurrikán se tudja leszedni rólam. Nem sikerült. Fognom kellett két kézzel, úgy csoszogtam a szobám felé, de szerencsére nem állt az utamba senki. Csak a hálóban vált kritikussá a helyzet.
- Francba... - sziszegtem, ahogy észre vettem, nem vagyok egyedül a szobámba, de aztán rendesen végig mértem JaeHyon, aki az ágyban nagyon elfoglaltnak látszott a telefonján. Nagy nyeléssel lenyeltem a feltört ijedtségem, hiszen eszembe jutott, ez az idegesítő alak rám se néz. "Most se tedd..." - csoszogtam odébb és odébb a ruhás szekrényhez és annak az ajtaja tisztességesen takart engem, amíg fel nem kaptam valami pizsama félét. Hálás voltam ennek a bútor darabnak, de a helyzetemnek nem. Cseszekszik velem a sorsom! Hány kört vesztek még? Figyelmesebbnek kell lennem!
Ahogy elhelyezkedtem JaeHyo mellett, rögtön kinyomta a telefonját és az asztalra tette, majd lehunyt szemekkel a fejét jobban a párnára nehezítette.
"Ne reméld, hogy ma aludni fogsz!" - néztem azt a nyugalmas arcát, amiben egy cseppnyi kényelmetlenség sem látszott, az enyémmel ellentétben. Annyira idegesített, hogy muszáj volt megkezdenem a tervem.
Csak szóljon hozzám, és már nyerek.
- A fürdőben hagytam a mobilom - húzódtam hozzá közelebb, majd hasra fordulva már éreztem is, ahogy hozzásimulok JaeHyo nádszár vékony lábszárához. - Mennyi az idő? - kérdeztem, és figyelembe se véve őt, a telefonjáért nyúltam.
Természetesen láttam, hogy az előbb milyen elővigyázatosan gyorsan nyomta ki, ezért meglesem mit csinált, de a megjelent kijelzôvédôn az éjfélt elhagyó mutató mellett a feloldási kód üres helye védte a készülék tartalmát... "Már megint a francba..." - gondoltam és éreztem a vágyat, hogy már győzni akarok, elég volt.
- Elég!... - köszörültem meg a torkom, holott kiabálni akartam volna ezt a szót.
Kezeimet bátortalanul irányítottam, majd elszántan markoltam bele JaeHyo vékony pólójába. Le is szakíthattam volna, olyan anyaga volt, de csak szorítottam, egyre csak nyújtottam. Teljesen lesüllyedtem, testemmel ránehezedtem, míg búvó helyett találtam az arcomnak JaeHyo nyakában.
Cs-csak csinálnom kell... Igen, tudtam az elképzelt tervem, de nyugtalan voltam. Hirtelen még bonyolultabbá vált ez az egész csata. Ehhez a játékhoz nincsen használati utasítás, csak "tervezz és nyerj", győz te, mielőtt legyőznek, vágj vissza, érd el a csúcsot... De nem esek túlzásba?... Hiszen ô mégis csak a csapattársam, ráadásul férfi és még... Nem. Nem szabad megfutamodnom! Különben is megtettem vele azt már kétszer is!... S Most nem hagyhatom ilyen könnyen, hogy az igazak álmát aludja az ágyamban. Nem akarom látni a szórakozó arcát, ez biztatott. Csak... El kell kezdenem. Csak... Élvezkednem kell.
Magabiztosságból merítve az energiát megmozdultam egyszer, aztán mégegyszer, és harmadszorra ismét... "Kínzó!" - karcoltam fogaimmal az alsó ajkam és próbáltam nem figyelni a lepedő súrlódó hangjára alattunk a további ráadások közben. Kínos volt észre vennem magamon, hogy nem vagyok képes megállni, szemernyi szüneteket se tartottam. Magamtól kértem irgalmat, miközben a csípőm mintha szabad akarattal mozogna. Lábam görcsösen emelkedett, majd simult JaeHyohoz újra és újra. A középpontok érintkezése szánalmas vágyakozást szôdtek mélyen bennem, amik egy-egy hajszálnyit fokozódtak minden kis remegésemnél, ahogy éreztem őt magam alatt. Ha normális körülmények között kerülnék ilyen szoros helyzetbe, hogy már majdnem merevedés ellen kell küzdenem, akkor csak egyszerűen magamhoz nyúlnék, de így teljesen más.
- JaeHyo... - hagyta el egy meleg sóhaj a számat, pont belepve a rosszakaróm nyakát. Képzeltem, milyen kócos lehetek már. Egyre kényelmetlenebb volt. Reméltem, hogy viszonylag hamar hozzám fog szól, de úgy látszik nem is érdeklem őt. - Legalább a nevemet mond ki! - nyögtem ki enyhe dühvel és lejjebb csúsztam, ajkaimat a kulcscsontjára fektetve, úgy pusmogtam, újra próbálkozva a szórabírással. - Kérdezd meg, hogy élvezem-e!... - hadd válaszoljam, hogy "nem, dehogy is..."
A szívem sûrû dobbanásai elvették az oxigént a fejemből. Nagyokat kezdtem sóhajtani és kapkodni friss levegőért, közben a nyögdécselés kényszerétől sem tudtam megmenekíteni magamat, ahogy durvábban éreztem a nyomást.
A testem az, akinek ez a hangyányi dolog olyan nyomorultan tetszik. Kétségtelenül jól esik azoknak a különleges érintésekre vágyó pontjaimnak a mozgás. Komolyan... Ha két külön személy lenne az eszem és a testem, biztos rosszba lennének. Ellenségeket érzek magamban, s olykor-olykor az egyik fél képes előre törni és cselekedni, maradandó "sebekkel" megajándékozni a másik részem, akivel valamiért nem tud együtt működni. Ha az eszem lép fel aktívan működve, akkor a testem kielégítetlenné válhat, ha meg a testemé a főszerep a sorsom színpadán, abban semmi köszönet nincs, csak megbánás. Reggel, ahogy fel fogok ébredni fáradtan, kimerülve és magamhoz fogok térni akár ruhástul, akár anélkül, az eszem szidni fogja a testem, amitől csak még rosszabb állapotba fogok kerülni. Nincs mese, ez van. Tönkre teszem magam emiatt az paraszt miatt, azzal az indokkal, hogy magam mellett akarom tartani őt, ameddig az én fejemen nem landol a képzeletbeli győztes korona.

VIII. Tartozás a melegítésért {Eladó-Kiadó}

Zico vizes haját Taeil egy kis törölközővel törölgette gondosan, miközben ujjait játékosan beletúrta a nedves tincsek közé. A felmelegedett testrészekhez néha-néha hozzáért, amire Zico csiklandozást érzett és jókedvvel kuncogott fel miatta. Suttogó szavak hagyták el az ajkaikat, amiket csak a szerelmes fül hallhat, majd gyöngéden ölelkezve a kényelmes fotelbe találták magukat, ami már pár hete ágyként van beüzemelve és aktívan alkalmazkodik a helyzetéhez. Közel, egymás édes illatát érezve feküdtek elnyújtózkodva, amíg össze nem kuporodtak az alváshoz - ez a szivárványosan fénylő szappanbuborék jelképezte Zico gondolatát, de ez a képzelet hamar ki is pukkant, fekete cseppeket hagyva maga után.
Taeilbôl áradott a düh és magára hagyta a fiatalabbikat a fürdőben.
- Ennyire hátba akartál döfni!? Miért állsz a másik oldalra!?
Nem fogytak el a hasonló jellegű mondatok, egyre inkább csak áradtak.
Zico nem tehetett ellene semmit. Hallgatta. Kimászott a kádból, így a víz helyett a mély gondolataiba merült el és próbált nem Taeil mérges szavaira figyelni. Hogy magyarázhatná el a másiknak az ô ostoba alibiét az elkövetett tettel szemben? Hogy mondja el, hogy megértse? Jól tudta, hogy hibát követet el, így utólag már érezte az alku bűzét, amit most semmivel sem tud elnyomni.
Pizsama nadrágját már nyolcadszorra is megkötötte, de csak erőtlenül összefűzte a két kis madzag véget. El volt veszve a szerencsétlenségben, ami kegyetlenül rátalált.
- Lehet, hogy én vagyok a hibás - halkult le hirtelen Taeil, ahogy hallotta háta mögött Zico lépteit, a nappaliban. - Túlságosan is bíztam benned.
- Más történt... - suttogta. - Te nem ismered a magányt. Nem tudod, hogy mikre késztet. Még kutyaként is képes vagyok viselkedni miatta... Ha itthon vagyok, minden kis zörgésre az ajtóhoz futok, hátha te érkeztél meg. Hihetetlenül rosszul esik mikor haza érek és azt látom, hogy az eldobált cipők ugyan úgy vannak, ahogy hagytam. Mindig várlak... Direkt az ablak párkányon ülök a telefonommal, hogy lássam, mikor jössz haza.
- "Az ablak párkányon"? Még jó, hogy nem szakad le!
Zico látta, Taeil arckifejezése nem egyhûlt meg a mondottakon. Végképp lakatot tett a szájára és úgy ment a tehetlenségével együtt lefeküdni.
Figyelgette, ahogy Taeil a konyha térségben járkál fel-alá nyugtalanul és néha még pár szót hozzávágott. Zico nem merte azt mondani neki, hogy "Nyugi", se egyéb apró betûtömeget. Végül hátat fordított, takarójával ügyeskedve eltakarta a feje búbját is, hogy határozottan a sötétbe taszítsa magát, majd a céljára rásegített a szoba világítása, ahogy lekapcsolódott. Nagyokat pislogott a fénytelenségben, a szemének meg kellett szoknia az új körülményeket, mire a következő pillantásra a takaróját lerántották róla.

- Ostoba... - szóltak hozzá halkan, de ô behunyt szemekkel a hasára fordult. - Ne akard tettetni, hogy alszol.
- H-Hagyj...
- Hé! - bökte meg a vállát. - Ilyenkor a kedvemben kéne járnod, nem ezt csinálnod - pusmogta eldöntött fejjel, majd megrángatta Zico pólóját. - Hallod!? - érdeklődött ugyan olyan halk hanggal, majd lejjebb ereszkedett a fiú elfordított arcához. Kezével lépésenként bemerészkedett a másik felsője alá és rásimította tenyerét a sima hátnak a selymes bőrére, onnan meg egyre feljebb csúszott.
- Ne... - nyitotta résnyire a szemét Zico, de csak is a fehér lepedőt bámulta. Tetette, hogy nem reagál rá semmit, holott érezte minden kis porcikájában a társa érintéseit. Még arcizmai is meg-megrendültek tőle, miközben kicsi lélegzeteket próbált venni, majd ahogy vállára egy forró csókot nyomtak, ajkai némán kitárultak a heves érzéstől.
- Gyerünk, ne kéresd magad!...
- De nem... Mérges vagy rám. Erőszakos leszel - nyomta arcát a vánkosba, mire nyakának hátsó középpontjára csókoltak Taeil formás ajkai. - Ne csináld... - markolt bele a feje alatt lévő anyagba, mire a hátára tapadt tenyér egyéb előzmények nélkül eltűnt. Nem érzett semmi nyomást és egyéb mozzanást se hallott a másik felől. "Megforduljak?..." - futott át az agyán a kíváncsi énjétől származott mondat, de a bátor énje nem volt kéznél. Párnáját álláig legyűrte és mély lélegzetet vett, de a sóhajtás, ami az egész szobát megmozgatta, nem az ô szájából hangzott fel.
- Te ne csináld...
Taeil kihívó hangsúlyától a fiatalabbik rosszat sejtve megremegett.
- Zico... Tegyük meg most - pusmogta és újból a hozzá ért. A felgyûrôtt pólójánál keze lefelé haladt, majd akadályt érezve megállt a pizsama nadrág gumis részénél. Nem tudtak a kis ujjak lejjebb jutni és cirógató érzést hagyni. Szorosan tapadt a csípôhôz a ruha, amit Taeil szúrós szemekkel nézett. - Csomózd ki! - utasította. - Vedd le!
Zico megrázta a fejét, majd összehúzta magát, ahogy Taeil levegőben látszó lehelete a füle tövét közvetlenül súrolta.
- Véss valamit abba a cseppnyi eszedbe, ez mindig érvényes: Vagy hagysz mindent, vagy semmit se kapsz - vitte le a hangsúlyt és nedves csókokkal kezdte belepni Zico nyakát. Várta, hogy a fiú döntsön. Ha most tovább is elutasítóan fog viselkedik, holnaptól egy édes szava sem lesz hozzá, de Zico érezte mit kell választania a lehetőségei közül; Ahelyett, hogy még laposabban az ágyhoz nyomta magát, felemelkedett. Maga alá szedte karjait és higgadt látszattal tűrte, ahogy Taeil keze már a nadrág csomójánál munkálkodik, de sikertelenül.
- Hogy kötötted meg!? - kuncogott a lehetetlen feladat elvégzése közben addig, amíg az lehetővé nem vált. A nyolcszor áttekert két kis madzag vég elbúcsúzott egymástól és a nadrággal együtt lejjebb csúsztak, de csak egy szemernyi centiméterkét, pont annyit, amennyit a ruha magától hagyott el az elôzô helyétől, amikor Taeil hátulról becsúsztatni a kezét.
- Most komolyan fogjuk?... - nyelt nagyot Zico, ahogy párja kezének még lágy és kellemes tapintását a meztelen fenekén érezte. Az alsója is egyre lejjebb csúszott, miközben a vetkőztetés gondolata miatt a saját kérdésére rohamosan nőttek a százalékok az "igen" válasz felé. - T-Taeil! - remegett meg feltûnôen, ahogy az eddig érintetlen területre érkeztek meg a vékony ujjak, amik haladtak is tovább és nem foglalkoztak Zico ijedtségével.
- Nincs választásod, csak hagyni, nem igaz? - hangsúlyozta játékosan és összeszorította a középső- és a mutatóujját, majd a kettővel egyszerre hatolt be a tágasnak talált helyre. - Ohhh Másra számítottam - tolta beljebb és kíváncsiságot érzet a fiatalabbik teste feltárására. - Vegyél egy nagy, nyugtató levegőt. Legyél csak engedelmes~
- Ne mosolyogj! - szakadt ki két hangos szó, egy nagy nyögés helyett. Nem is látta a fiú arcát, csupán a hangjából ítélt.
- De annyira tetszel...
- Taeil... - lihegett aprókat. - Összezavarsz! - sívította magas hangon, ahogy a testében az ujjak keményen kezdtek súrlódni az idegszállakhoz. Egyre durvábban végezték a nekik szánt feladatukat, Zico mégis ellenállt, és nem szolgált a négy fal közt visszhangzó nyögésekkel. Csak parányi lélegzetekért nyitotta ki az ajkait, aztán szorosan összezárta őket egymáshoz, hogy együtt tudjanak remegni minden további vad érintésre.
- Told magad feljebb! Ne feküdj ennyire...
- N-Nem merem - nyomta párnájára az oldalra fordított fejét. A teste is figyelmen kívül hagyta az utasítást és megborzongva lejjebb rogyott, ahogy Taeil egy eddigieknél nagyobb kör leírása után közvetlenül kihúzta az ujjait.
- Mi az, hogy nem mered? Nem szeretnéd csinálni? - kapott a fiatalabbik alsóruháihoz és lefelé rángatta róla. - Pedig milyen kanosan bújsz hozzám mindig. Ne tagad, hogy egyszer sem fordult meg a fejedben a szex velem. Gondoltál és vágytál rá, ne hazudj nekem.
- De máshogy képzeltem...
- Násztánccal előtte, vagy mi? Gyertya lánggal, holott nem elég, hogy a testem ég? - nyúlt Zico alá, a fiú hófehér bôrû csípőéhez és feljebb emelte a nyugtalankodó testet a teljes elfekvéséből. - Hogy hihetsz a romantikus szexben? Egy olyannal se feküdtem le még, aki ilyeneket gondolt volna - jegyezte meg és elengedte őt. Amíg Zico térdei a matracba süllyedtek, Taeil magát kezdte vetkőztetni, majd egy kigondolt vetődés kíséretében a fiatalabb füléhez hajolt halk suttogással: - Szedd össze magad, Zicoya! Nem vagyunk semmilyen turbékoló madarak. Igazán beláthatnád, hogy a testünk hatásosabb hûsítôt szeretne. Érzed, milyen forró vagyok? - nehezedett rá és a jó elhelyezkedése fényében csak egy apró lökés választotta el a kívánt élvezet hajszolásának az indító gombjától. - Ha nem érzed most, akkor majd mindjárt - harapott rá éhesen a saját ajkára és behatolt az előbb ujjaival tágított helyszínre, figyelmesen, legalábbis az ô érdekében, hogy újabb meglepetség érje a fiú különleges énje miatt. Leheletnyi csalódásba sem ütközött. Elégedett sóhajttal húzódott ki a mosolya az arcán a kívánatos test érzésétől, ami a remegés ellenére, bódító könnyedséggel fogadta be a hímvesszőt, és hagyta beljebb vezetni lépésenként.
- Ne annyira be!... - kapta fel a fejét Zico, és homályosodni kezdett az eddig éberen figyelő szemei előtt a látkép. - Taeilah... - sóhajtott és erőfeszítést használva a felgyűrt pólója alját a fogai közé zárta.
- Gátolod magad? Ugyan! Csak ereszd ki a hangod - kócolta meg a dús hajat mosolyogva, majd az éhes tekintette visszatértével mozgásra szánta magát a kibontakozása érdekében.
A megannyi lökés és súrlódás durvábbá vált és éles fájdalmat keltettek a befogadó testben. Zico nem tudott további menekülő útvonalat találni, engedte magának, hogy torkán rekedt nyögések törjenek fel. Sûrûn, mitöbb szünet nélkül és abbahagyhatatlanul hagyták el a hangszaláit az ismeretlen, nem rendesen hozzátartozó hangszín.
- Vannak olyanok, akik mindkét szerepet tudják vállalni. Ha valaki alá kerülnek, a hangjuk magas hangzású lesz, de annyira, hogy bármilyen erős akarattal se lehessen tudni nekik ellenállni. Te is ilyen szajha lennél?
- Nem - rázta meg a fejét. - Tévedsz, Taeil! - a hangos és határozott válasz miatt a mozgás félbemaradt, mélyen Zicoban, aki meg folytatta mondandóját: - Nekem csak két párkapcsolatom volt. Azt is... Azt is két lánnyal. Mitöbb - kapott a lepedőbe és rendes lélegzetekért küszködött, hiszen ingerelte belül a másik hímtagjának a nyomása. - Velük... Ágyba se kerültem.
- Azt akarod mondani, ez az első alkalmad?
Válasz helyett heves bólogatást kapott.
- A-Akkor finomabban kéne csinálnom?...
- Hálás lennék érte! - nyüszített, mire Taeil elmosolyodott és hirtelenjében Zicot a hátára fordította, aki hatalmas nyögéssel reagált rá, majd ahogy elhalkult, újból elnyomva a fájdalmát, egy nyugtató és minden sebet hûsítô csókot kapott az ajkaira.
- Ne aggódj.
- Nem aggódok...
- Aish olyan ostoba vagy! - csókolta meg ismét, rajta maradva egy darabig. - Tényleg megijedtem... Nem akartam veled veszekedni. Nem tudom, hogy elfelejtetted-e, de azt mondtad, bírni fogod bármilyen durva viselkedésemet is. Vissza is fogsz beszélni... Viszont az előbb...
- Nem felejtettem el. Csak azóta elgondolkoztam. Hogy beszélhetnék vissza neked?... Milyen jogon, mikor a semmiért fogadtál be magadhoz.
- "A semmiért"!? Zico... Szeretsz engem?
- Igen! Persze!
- Akkor meg? - hunyta le a szemeit és gondozásba vette a szerelme pirosodó ajkait, hogy a birtokának mondhassa. - Hálássá teszlek, azt meg se úszod. Segítek elvarázsolni téged. Csak élvezd - suttogta olyan szerelmesen, amilyen hangot Zico eddig csak a képzeletében hallott Taeiltôl.
- Úgy gondoltad, hogy élvezzük egy-- Ah! - szorította össze a szemeit és megfeszítette a testét. Taeil akaratosan mozgásba kezdett ismét. Nem tűrte tovább halasztani a folytatását. - Cs-csak egy kicsit - nyögte és Taeil felé nyúlt, hogy magához próbálja karolni őt legalább egy másodperc erejéig. - A-Akarom. Minden porcikám akarja!
- Ne erőltesd magad így, te kölyök - nézett Zico szemeibe, majd lekapta a fiú már teljesen felgyűrt pólóját. Végül az egyik levegőben tartott kéznek az ujjait összefűzte a sajátjaival. - Meztelenül te is törékeny vagy.

Zico lépésenként le lett fogva és szoknia kellett a tempót és a fájdalmat. Mégis, ahogy összeszorította Taeil ujjait az övéivel együtt, öröm fogta el, aztán az élvezet is betoppant, társulva a nehezen bírt megterheléshez. Nem bírt egy parányi szót sem szólni, azthitte az élvezettével együtt a hangja is el fog menni a végén, de pár mély lélegzet és gôzölgô lehelet után feltudott tenni egy agyába vésôdôtt kérdést:
- Ugye velem azért másképp bántál most, mint ahogy a régebbi partnereiddel? - érdeklődött, de hangsúlyából is hallatszottak a kétségei a saját gondolata felől. Nem ez történt teljesen, mégis pislákolt benne a remény, hogy Taeil pozitív választ fog adni.
- Ahhoz képest, hogy vacsorázni akartam e helyett...Hmm Estebédelni kéne.
Zico értetlenkedve pislogott, hogy nem is kapott semmilyen feleletet, majd végül hagyta a kérdését. Nem fogja megismételni magát. Nem fontos, és, hogy ezeket a gondolatait alátámassza, elmosolyodva vonta magára a "vacsorára" vágyó szerelme figyelmét:
- Ne hagyj itt. Inkább... Most... Mégegyszer...
- Huh?
- Csináljunk újra.
- Nem kéne holnap dolgozni menned?
- Kéne, de annyira fáj most - sóhajtott és bátorkodva maga alá nyúlt, hogy megtapintsa a sajgó részét. - Ahhhh Fáj... Mondjam azt, hogy visszavár? - mosolygott nem enyhén kajánul. - Csináljuk, Taeil, mint, hogy így legyek. Vágytól szenvedni nem jó dolog.
- Ha szex éhessé válsz, nem fogok állandóan segíteni rajtad, úgy vigyázz - csókolta meg, a csábító mosolyt eltüntetve, majd lépésenként vezette le az ajkait a fiú kívánatos nyakához vezető úton, mire Zico komoly és elgondolkodott hangon suttogott:
- Köszönettel tartozom...
- Az előbbi kielégítésért?
- Nem.
- Akkor miért? - tett fel újabb kérdést, és várakozva a fiú nyakában maradt, de látta, Zico nyugtalankodva keresi magában a mondanivalóját, így rásegítettet: - Mert...?
- Veled lehetek... Nem vagyok egyedül. Melletted nem érzek olyan hidegséget.
- Mert meleg lettél.
- Ne hülyéskedd el!



Napfeljelték után, Zico változatlanul érdeklôdôtt a neki kijáró randevúja felől.
- Nem megyünk el egy eldugott helyre ebédelni?
- Kuss, és pakolj! Miért nem jó neked itthon enni? Együtt vagyunk...
- Jó, de... - nézett csalódottan a vasból készült fakanálra, amit még reggel, evés után gondosan elmosogatott, és most el kéne tennie. - Elfelejtettem a helyét - motyogta, majd a rágódást megunva a legközelebbi fiókot kirántotta és próbálta befelé dugdosni erőszakosan a kezében lévő eszközt.
- Mit művelsz? - fordult meg a csapkodásra és zörgésre. - Hja, hogy nem tudsz dugni, igaz - pusmogta, mire Ziconak sikerült a fiókot kézzel-lábbal elrendeznie.
- Innen! Soha! Ott marad! Örökké! - fújta ki magát. - Járhatunk hát éttermekbe.
- Sok pénzed van?...
- Szívesebben hajszolom magam a pénzért, mint hogy megtanuljak a konyhában mozogni.
- Nyugi, Zicoya! A háztartás is munka. S minden munkának vannak munkafeltételei. Itt az, hogy tudd, mi hol van. A te munkádnak mik a feltételei?
- Fürödjek, legyek ápolt...
- Nah jó. Más példa... A közösülés is munka! Ott mi a feltétel?
- Ott...
- Nah! Mit mondtam? Mit kell tenned?
- H-Hagynom magam neked, amikor akarod(?)
- Ügyes fiú.
- Miért érzem úgy érzem, mintha számomra ez nem hangzana valami fényesen(?)... - biggyesztette ki az ajkait, mire Taeil a fejét rázva elé állt és a kezeit felemelte a hangulatlan arc felé, hogy jókedvet teremtsen rá, de azon nyomban lefagyott egy váratlan hang hallatán:
- Nyissatok ajtót, hadd panaszkodjak!
Taeil mérgesen sietett a felbukkanó JaeHyohoz, aki azonnal rákezdett, ahogy a zár kattant.
- Létezik eladhatatlan ház, már látom. Minden vevőm csak menekül a modelke régi lakhelyétôl! Nem tudom, mihez kezdjek - szorította homlokához a tenyerét. - El sem tudom képzelni, mi lehet ott. Meg kéne nézi a volt tulajával együtt.

21-Block-B: Más...

P.O POV

Taeil hyung nagyon nehezen bírt elaludni. Először elmondta, mit csinált vele JaeHyo, amíg nem voltam itthon. Utána meg azt kezdte feszegetni, hogy azoknak a napoknak véget kellett volna érniük és nem most folytatódniuk. Amikor a szavába vágtam, hogy "Ha rajtam múlik, nem fog folytatódni!", akkor elkezdett engem szidni. Szidott, amiért ott hagytam őt és szidott, amiért nem vertem szét JaeHyot a szemei előtt. A sok könny és megrovás közben, alig hallhatóan, de két szidokszó között azt suttogta, hogy öleljem magamhoz. De nem merem, hisz lehet, hogy csak az én fülem csengett, vagy a szívverését hallottam volna? B-Boldog lennék, ha az én nevem ritmusára dobogna. Mindenesetre az enyém úgy ver, hogy "tae-il, tae-il", és ezt nem fog változni.
Mikor a fáradtságtól el is felejtette, hogy miért kezdett el toporzékolni, megkérdezte tőlem. Ahogy rám emelte az eddig lehajtott fejét és válaszra várt, én bátran kihasználva az alkalmat átöleltem őt. Magamhoz húztam és óvatosan bújtam hozzá, mire ô csak annyit mondott, hogy szégyen, amiért ennyi idősen így viselkedik. S utána szótlanul elaludt.

Reggelinél a szokásosan korán kelő két tag már ott ült az asztalnál. De... Más volt a hangulat.
Mikor kijövök ébredés után, akkor MinHyuk veszekszik JaeHyoval, vagy JaeHyo veti rá magát MinHyukra. De most egyik se. A Visual nyugodt, zavartalan mosollyal ült a széken, kezében a telefonjával és aktívan nyomkodott rajta valamit, miközben MinHyuk közvetlenül mellette ülve gyanúsan figyelte őt, szinte már az arcába hajolva.
- Áh Jó reggelt, JiHoon - köszönt nekem JaeHyo, mikor észrevett.
- Mi ez a fura légkör? - kérdeztem rájuk.
- Ugye!? - pattant fel a székről MinHyuk kicsit(?) idegesen.
- Igen. De miért?... - ismételtem a kérdésem.
- Megmutatom! - mondta MinHyuk és elsétált az ablakig. - Látod?
- Ammm mit?
- Hát nem látod? - kérdezte kezeit rázva, majd az arca hirtelen kipirult és az asztalnál ülő JaeHyora mutatott, aki nem, hogy ránk figyelt volna, még a telefonját is közelebb emelte a szemeihez.
- E-Ez fura... - jelent meg YuKwon mellettem.
- Tényleg fura - szólt Zico, aki meg a másik oldalamon bukkant fel.
Ahogy rájuk nézek, ők nem a légkörre mondják, hogy fura, hanem valami másra, ami a látványba van. Vajon mit nem veszek észre?
Várjunk csak! Az ablak és az asztal között egy szobányi távolság van.
S az ablaknál van MinHyuk. S az asztalnál meg JaeHyo.
MinHyuk ott. JaeHyo itt.
- EEEEEEEHHHHH? MinHyuk ezt, hogy csináltad? - esett le a tény; JaeHyo nem szekálja őt.
- E-Ez még semmi, ahhoz képest, hogy hozzám se szól! - jött oda hozzánk a táncosunk.
- Mi történhetett? - kérdezte mosolyogva YuKwon és megsimogatta MinHyuk fejét hátulról, mivel a problémától felszabadult hyungunk a Visual felé volt fordulva.
- Hiába kérdezem tőle, nem válaszol. Pedig hall engem - motyogta, miközben YuKwonhoz közelebb ment, de azon nyomban Zico belépet közéjük.
- Lassan a testtel! - szólt rá mind a kettőre, mi meg nem értettük miért.
- Táncpróbákon meg mindig azt mondod, hogy gyorsabban, chô - tette karjaiba a kezét YuKwon.
Zico furcsán nézett rá, olyan figyelmeztetô arckifejezzéssel, mintha az mondaná, 'nem ajánlom, hogy megted'. Pedig csak közelebb léptek egymáshoz MinHyukék. Mi lehet a baja?
Már kérdezni is akartam, de egy hangra figyeltem fel hirtelen.
- JiHoon, beszéltél Taeillel? - szólalt meg JaeHyo egy rendes kerek mondattal, amit pont hozzám intézett. S most, hogy így felhozta Taeil hyungot, ismét érezni kezdtem magamban a nyomást, csak nehogy földhöz csapjam őt egy kicsinykét.
- JaeHyo hyung... - szorítottam ökölbe a kezem magamban ellent állva.
- Még több légkör változás... - suttogta Jiho. - De jó... - mondta a gondolata ellentétét. - Csak tudnám mitől! - szegezte a tekintetét hol JaeHyo, hol MinHyukra, és még engem is kémlelgetett, biztos az előbb elhangzott kérdés miatt... Nézhetett is értetlenül, hiszen nem tudja se ô, se YuKwon, Kyung hyungról meg ne is beszéljünk, ô főleg nem láthatja át az eseményeket Taeil és JaeHyo hyung közti kapcsolatról.
- JiHoon... Mi van Taeillel? - kérdezte közelebb lépve hozzám MinHyuk. Ô már viszont sejtheti a dolgokat. Hogy reagálna rá, ha elmondanám neki a történteket? Mérges lenne JaeHyora? Vagy, ha a mostani felállást nézük, akkor nem érdekelné? Álljunk csak meg!
Hirtelen felkaptam a fejem és magam elé bámultam; JaeHyo nincs MinHyukkal. N-Nem. Ez nem jó. Ez egyáltalán nem jó! JaeHyo újra Taeil hyungot akarja!? De hát...
- JiHoon, menjünk le a boltba - JaeHyo felállt és zsebre tett kézzel kikerülte a többieket.
Utána mentem. Muszáj beszélnem vele. Taeil hyung érdekében.

Mindig is utáltam a hátsó kijáratnál nyílt üzletet. Sötét volt, kevés árucikkel, és öt embernél többet még nem láttam benne egyszerre jelen, de ebbe a számba beletartoznak az ottani alkalmazottak is.
Csak úgy... Mivel már nem bírtam... Suttogva, hogy az alvó pénztáros se hallja meg, csak is JaeHyo, rákérdeztem. Mondja el, mit akar már megint Taeil hyungtól. Ahogy felhoztam, nagy mosoly lett az arcán. Elövette a hangsúlyt, amit akkor szokott használni, amikor a fejében csak úgy zajlanak a dolgok. Mondani kezdte a magáét. Beszélt, én kérdeztem, ô válaszolt és csak beszélt. Aligha értettem.
JaeHyo... JaeHyo hyung... Nem azt mondom, hogy fura, mert benne van, hogy örömlányokat meg ahhoz hasonlókat akar felszedni, mert hiányzik neki, mondta és ez illik is hozzá... Adja önmagát, de... Látszik, hogy valami agyafúrt tervvel akar elő rukkolni. Olyannal, ami fejestül megforgathatja az eddig megtett lépéseit MinHyukért felé. Pedig sejti, hogy valamicskét előrébb haladott... Nem tudom mit akar. Úgy néz ki, mintha MinHyuk mostantól hidegen hagyná. Ez... Viszonylag gyors volt, JaeHyo...
Tudom, hogy nehéz annyi mindent megtenni egy valakiért. Jól tudom. Hiába ügyeskedek, Taeil hyungnál, nem vagyok képes magasabb szintre lépni... Tudom, nagyon sok dologhoz nem értek, mégis a fejemben van valami fontos. Tisztában vagyok azzal, hogy tilos valamit kárba veszni. Feladni az eddigi kemény munkát a célért, pláne nem. Taeil hyungnál mikor adnám én fel? Soha! A Number One rajongója vagyok.
Még ha a szituáció más is nekik, akkor is meg lehetne tartani ezt az elvet, hogy ne add fel.
Igazából... Legfőképpen... Csak annyi érdekel, hogy ne bántsa Taeil hyungot... De nem szeretném azt se JaeHyonak, hogy rossz helyekre járjon, mert szexuális vágyai vannak...
Mindenesetre egyetlen egy megjegyezni való dolgot mondott nekem; Valamit akar tőlem. Vagy csinálom azt, amit kér, vagy muszáj lesz kiélnie magát néha-néha az én szeretet hyungomon. Ez mondta. De pontosan mit kéne csinálnom, hogy Taeil hyungot megvédjem, azt nem emelítette (még), bár az is lehet, hogy nekem kell kitalálnom... Megvan! Szépen becsomagolom Taeil hyungot és magamat, majd feladjuk magunkat a postán valami jó kis európai országba. Angliába teáznánk, Olaszországban pizzáznánk, Franciaországban csigát ennénk... vagy azt inkább mégse.
- Taeil hyung, voltál már dobozba becsomagolva? - tettem fel neki a kérdést, miközben a televízióban már a késő délutáni híreket néztük YuKwon és MinHyuk társaságában.
- JiHoon... Máskor ne menj el azzal a gerinctelennel piócával vásárolni, csak kiszívja a maradék agysejteidet.
Ez most a "nem" válasz hosszabbik változtatja volt?
- Ki a gerinctelen? - lépet elénk JaeHyo és Taeil hyung combjaira térdelt.
- T-Tûnj el! - remegett meg Taeil hyung, de nem csak ô... Ahogy a másik oldalamra néztem, MinHyuk hyungot láttam... Ô is remegett. Láttam a kezét, ahogy a combjain lassan ökölbe húzza. Az arca olyan fura volt... Ajkai rés nélkül össze voltak zárva, míg szemeivel JaeHyo hyungot bámulta szûntelenûl. Miért árad belőle ijesztő aura?
JaeHyo viszont ügyes, egyszer sem néz másra, csak Taeil hyungra. Már kezdem érteni... Azt hiszem... Lehet, hogy féltékennyé akarja tenni MinHyuk hyungot. Azt szeretné elérni, de ebből csak veszekedés lesz... Nem gondolta ki jól a helyzetet. Ez csak úgy nem fog menni, JaeHyo hyung.
- Hagyd békén Taeil hyungot! - hessegettem el, akár egy kártevô madarat a saját területemről.
- JiHoon... - fordult felém fagyos tekintettel. Már majdnem, hogy MinHyuk hyungra nézett, de nem, nagyon ügyesen kerüli a szemkontaktust. Vajon tudja, esetleg érzi, hogy MinHyuk hyung egész végig ôt figyeli?...
- JiHoon, üsd már le! - rángatta meg Taeil hyung a ruhaujjam.
Egyszerűen intézkedtem, simán csak magammal hívtam JaeHyot. Egészen a szobám ajtajáig mentünk. Szerettem volna közölni, hogy MinHyuk hyung féltékennyé tevése nem lesz hatásos, de a szavamba vágott.
- Nem vagyok olyan hülye. Tudom, hogy ettől nem lesz féltékeny. Ô más tészta... Hagyjuk! - sóhajtott. Nem is akar MinHyukról hallani. Még a nevét sem mondta ki mai nap folyamán... Ez rossz... - Én ezzel neked akartam segíteni.
- N-Nekem?...
- Hát nem látod? Taeil teljes mértékben elvárja, hogy megvédjed őt tőlem. Én szépen rámászok, te elhajtasz, és hősies leszel.
- Miért jó ez neked?
- Csak tedd, amit mondok.

- Nézzétek, az új napszemcsieimet! - rontott be a bejárati ajtón Kyung a szokásos jó kedvével. Jó volt látni, hogy őt nem sodorta el semmilyen változás szele, ami még engemet is megingatott. JaeHyoval most szövetkeztem valami nagy hülyeségben, de Taeil hyung miatt teszem, legyen mentségem. - Mennyi!~ - ámult saját magán az egyik legjobb cimborám és megrázta magát, hogy a nyakába felakasztott kilenc-tíz darab napszemüveg csak úgy zörögjön.
Mögötte már megint nyílt az ajtó, most Zico jött be. Azt hittem legalább köszönni fog, de semmi. Kyunggal reggel óta el volt tűnve. De most se érezte, hogy otthon van és nem csak kettesben a másikkal. Kezét Kyung derekához csúsztatta és láttam, magához akarja ölelni, méghozzá egy csók kíséretében, de ez nem sikerült neki.
Nem tudom, hogyan van Kyung beprogramozva, de ô nem fog változni. Ugyan úgy bánik előttünk Zicoval, mint évekkel ezelőtt. Az már más, hogy kettesben miket művelnek. Szeretem a cimborámat, hogy ô ilyen.
- Holnap lesz a lógás napja! - tört be Kyung a TV elé, a többiekhez, akik nagyban díjazták a hirtelen megjelenését. MinHyuk hyung már állt is fel, fenyegetni kezdve, hogy szívódjon fel a látképből, vagy kikötözi a TV elé Teleshopos műsorokat nézni.
- Van egyáltalán ilyen lógás napunk? - kérdezte kíváncsian YuKwon mindenkitől. Még ránk is érdeklődve nézett, mikor JaeHyoval és Zicoval Kyung mellé álltunk. MinHyuk már ránk is hagyta, hogy a TVt takarjuk, a távirányítóval kikapcsolta, majd YuKwon kérdésére hátranézett és a fejét rázta;
- Viccelsz, vagy tényleg elhiszed, amit Park Kyung mond?
- Pedig, ha sulis lennék, akkor holnap tuti lógnék.
- Nem olyan lógás, Taeil hyung! Hanem lógás - rázta meg Kyung ismét a rajta ékeskedő napszemüvegeket.
- Akkor holnap egész nap lóghatok így? - pattant fel a fotelből YuKwon és MinHyuk nyakába akaszkodott. Átkarolta, finoman közelebb bújt és felhúzta a lábait, így testével is hozzá simulva. MinHyuk csak kérdőn nézett a kisebbikre;
- YuKwon?...
- YuKwon! - hallottam magam mellől egy mérges hangot.
- Mi van? - vált tényleg igazán sötétté a szólított tekintette. Enyhén megijedtem tőle. Nem szokott így nézni. Zico hyungra főleg nem.
- Beszélhetünk négyszemközt?
YuKwon csak bólintott neki, de még mindig kicsit durcás arccal, aztán le is szállt MinHyukról.
Nem értettem, mi történik. Nagyon kusza volt minden. Zico hyung is kezdi... Ez már tényleg siralmas volt. Sírnom kell.
- Mit csinált YuKwonnie? - kérdezte ártatlan kíváncsisággal Kyung a leaderünktôl, aki meg csak úgy eltűnt a táncosunkkal. - Mi folyik itt? - nézett végig mindenkin, főleg MinHyuk és JaeHyo közti távolságon csodálkozott. Most vette csak észre, mire én a meglepôdôtt arcán elmosolyodtam.
Nevetnem kellett.
- Pyo?... - nézett rám Taeil hyungom, de én csak egyre jobban kuncogtam, mintha már könnyeztem is volna.
Szám elnyílt és mint egy nagy hülyeséget, kikacagtam mindent, ami itt történik. Hasamra nyomtam a kezem, azt hiszem röhög a vakbelem is, s ahogy oldalra pillantottam, JaeHyo csukott szemekkel adja át magát a nevetés ragályosságának. Visszafogottan kuncogni kezdett; De ô biztosan máson, mint én.

P.O POV's END


MinHyuk lenézett ágyáról és akadékoskodó hangsúllyal tette fel a kérdést:
- Mi a szart keresel még a szobámban?...
Semmi okból kifolyólag nem akart a másikkal foglalkozni, de túl más volt így a légkör számára. Nyomasztónak érezte a hirtelen jött nagy változást. Zavarónak, idegesítőnek és egyben ijesztőnek is tartotta a mai nap fordulatát.
- Ahh igaz... Hozzám se szólsz - nézett el várva a másik reakcióját, de semmi. MinHyuk dühösen és szomorúan markolt bele lepedőjébe. Feje lesüllyedt a gondolat nehézségétől, hogy nem tudta feldolgozni a másik furcsa viselkedését. Mi okozhatta a fordulatot? Mégis mi foroghat JaeHyo fejében? Ezeket és még visszanyúlóbb dolgokat szeretne megtudni, de mivel a másik nem szól hozzá, így hiába. - JaeHyo... - sóhajtotta. - Gyere fel az ágyra!
JaeHyo erre a mondatra megmocorgott, de tovább maradt betakarózva, azaz nem sokáig. MinHyuk dühösen megfogta az agyagot és elkezdte lehúzni róla.
- Hallod!?? Ha nem vagy képes mellém feküdni, tűzhetsz is el innen! Emeld meg a hátsód, és gyere fel! Ne akard, hogy harmadszorra is mondjam! - csúszott beljebb és JaeHyo terhelt arckifejezéssel mászott be mellé. - N-Nem értelek... - szomorodott el MinHyuk, mégis dühösen nézte, ahogy hátat fordítanak neki. - Tényleg nem értelek! - emelkedett fel és négykézláb a Visual fölé mászott, de erre se reagált semmit a másik. - JaeHyo!... - szólította meg amilyen halkan csak tudta a benne futótűzként terjedő méreg miatt. - JaeHyo!... - mondta ki ismét a nevet, lágyabb és selymes hanggal, mégse néztek rá.

20-Block-B: Agyzsibbasztó♥

Zico POV

Nincs olyan ember aki nem szereti legalább egyszer is azt mondani valamire, hogy ô tudja, miközben nem. Mikor Pyo átölelt napközben, hogy majd ô segít és mindent helyre hoz, MinHyukkon láttam, csak hülyéknek néz minket, amiért nem is értünk semmit. Már pedig, ha sejt is valamit az ember az is már jobb, mint a tudatlanság. Jó érzés, ha bemeséli magának, hogy most ez meg az történt itt, és én mint leader, mindenről tudok. Egy frászt!... Még rágottkörömnyi tudatom sincs. Semmi elfújható porszem, hogy tisztában legyek, mi történt MinHyukkal és JaeHyoval, továbbá, mikor egy kis kiruccanás után hazaértünk a helyzetek mintha direkt akarnának fokozódni; Taeillel meg Pyoval csak ugyan történt valami. YuKwonon látom, ô örül, hogy cimborájával lehet. Kyung meg ing a fejében össze-vissza, de csak addig, ameddig meg nem csapom egy értelmezési kézikönyvvel.
- Hé-Hé! N-Ne! - rázta a kezeit az ágyamra felpattanva az én egyetlen olyan barátom, akibe beleszerettem, de nem tudom mikor. Talán valamikor a hülye grimaszai és a sugárzó viselkedése közt. Könnyedén levesz a lábamról, de tény, én őt jobban sarokba tudom szorítani. - T-T-Tisztázzuk elôször is valamit! - kérlelt a kezét összetéve és rosszat sejtve nézett a kezembe lévő vaskos könyvre. - H-Hány oldalas?
- Matekozni később fogunk, elôször ismételd el, hogy mi szerinted a romantika!
- Fe-ferdehajlamú, azaz ferdeszögű, egyenlő oldalú négyszög.
- Nem!
- A-Akkor egy hal - pusmogta a második tippét összekuporodva az ágyon és karcsú kezeit a kócos feje tetejére emelte, mintha gombóc alakba akarna legurulni az ágyról.
- Nem hal, Kyungshii! - térdeltem fel hozzá és megállítottam őt, mielőtt eszetlenül összetörné magát a padlóra leesve.
- Miért nem hal? - suttogta felém kukucskálva.
- Mert élni akar...
- Nem úgy értettem.
- Akkor mert süket?...
- N-Nem! A hal... Az... Az egy hal.
- Értékelem a magyarázó képességedet - bólogattam megpaskolva vállait, miközben a másik kezemmel a szavak értelmezési kéziszótárát kezdtem lapozgatni, amit dalszöveg íráskor sokszor használok, vagyis inkább akkor, ha nincsen internethez való hozzáférésem. A mai világba az ember saját wi-fije is inkább máshoz megy szolgálni; Még, ha jelszót is teszek rá, akkor is eltűnik. Idegesítő GB-tok... Igaz, az is lehet, hogy én fogyasztottam el. Pedig mostanság sokkal ritkábban használom itthon, hiszen a gondját kezdtem viselni egy kapcsolatnak. - Nézd, Kyungshii - találtam meg a keresett szót a tízezer oldalas könyvben - A hal "ige, Valaki az éjszakáját mással szeretkezve tölti."... Mi?... Itt nem stimmel valami.
- Az eleje! A hal nem ige! A többi lehet, hogy stimmel... - hajolt a könyv felé a betűket koslatva.
- Nem. A mondat nem stimmel. Mi az, hogy "mással"? A semmiért van az oda írva. Anélkül is lehet érteni, hiszen ha valaki szeretkezik akkor persze, hogy mással teszi, nem? - néztem Kyung szemeibe, mire ô kipirultan vissza rám. Elôször nem értettem, hogy mitől, majd rájöttem, hogy mi a "hál"ásról és nem a halról beszélünk... Írhatták volna úgy legalább, hogy hálni vagy angol ige alakba, hogy to hál, még akkor se kerültünk volna ilyen ostoba helyzetbe.... Megköszörültem a torkomat; - Bocsánat. Félrenéztem.
- Mondtam, hogy nem akarom még... - fordult el lassan tőlem és mire matekozva szabályosan kimérte a száznyolcvan fokát, csak a hátával szemezhettem.
- Kyung, nem direkt hoztam fel ezt a "hál"ás dolgot.
- Egy kicsit azért megérthetnél! - förmedt rám, mire én engesztelni próbálva, hátulról átöleltem.

Tegnap lassan, de eljutottam vele odáig, hogy kipróbáltassam vele, milyen, ha az embert két ujjal tágítják a cél érdekében. Egyáltalán nem bírta. Kezeimet erősen lefogta és rekedten kérte, hogy hagyjuk abba, nem akarja. Én azonnal visszafogtam magam, mégis mérges lett rám, amiért szeretkezni akartam vele. Azután durcásan feküdt háttal nekem, miközben soroltam az alibijeimet, hogy bocsánat, de férfi vagyok, néha kell egy nagy adag élvezet a legjobb fajtából. Megértem, hogy fájt neki, én is éreztem, milyen kis szűk volt, de élvezte miközben kényeztetem. Szóval nem értettem, hogy a pár perc alvás után miért kelt fel a "kerülni Zicot" életcéllal. Nem akartam ezt a légkört magunknak ezért kint a fotelben az ölembe vettem őt és addig kértem bocsánatokat, ameddig meg nem kaptam egy szende kis szájra puszival együtt. Aztán jött egy kipirult YuKwon elénk, akiről később azonnal rájöttem, hogy miért nézett ki annyira megviseltnek. Ne legyek rapper, ha a kölyök nem egy nehéz megkönyebülést szenvedett ki csak egy maga, a két keze és a piszkos gondolatai segítségével, mert egész hajnalban MinHyuk szobájába hallgatta az eseményeket. Utána meg már sorba következtek az agyzsibbasztó dolgok, még azután is, hogy JaeHyot nyakon csaptam, mert láttam valami szúnyogot vagy pókot rajta. Nem hinném, hogy fájt neki. Jobban megviseli a szerencsétlensége, mert MinHyuk ugyan szívből gyűlöli őt. Vagy lehet, tévedek... Mindenesetre Kyungot kényeztetni szerettem volna érintések nélkül, hogy jókedve legyen, de csak hülyültünk. Az egész éjszakát áthülyültük. A hûtô ki-be kapcsolásától a fülhallgatók össze- és kicsomózásáig minden fárasztóval játszottunk. Most meg már holnap van. Ma van a holnap tegnapja és mi egy cseppnyi romantikusat se tettünk. Vagy hogy most átölelem így hátulról az annak számít?
- Hülyülsz vagy tényleg nem tudod, mi a romantika?
- Nem hülyülök most, inkább fáradozok. Fáradt vagyok - suttogta és egy kicsikét hátrébb dőlt a két karom között a mellkasomra. - Mindjárt reggel?
- Azt hiszem, igen - hajtottam lejjebb a fejem és ajkaimmal egy parányit megérintettem a fülét, majd forró leheletemet éreztettem az egyetlen szerelmemmel, hogy most se vagyok hideg vérű; Égek a levegôben párolgó ostoba szerelem dolog miatt, de... - Aludjunk?
- L-Leve--? Nem, mindegy... Aludjunk.
Azzal már kezdett is eltávolodni tőlem, de visszahúztam;
- Levetkőztetlek - feleltem a rendesen fel nem tett kérdésére. - Csak semmi óvatlanul tett mozdulat, igaz? Nem érhetek az érzékeny helyekhez - fordítottam a szemkontaktust kerülô tekintetét magam felé és a selymes nyakába csókoltam az álla közelében, ezzel az előbbi mondatom ellentétét csinálva.
- Zicoya - nyögte fel aranyos hangzással a nevem és behunyta szemeit, míg ajkai tátva álltak, csókomhoz ideálisnak, amit nem is hagytam csak úgy a semmibe veszni.
- Pihenj! Kíváncsi vagyok, hogy felforrósodsz-e így is, ha fáradt vagy - nyaldostam finoman Kyungshii szája szélét, majd nyelvemet aktívabb mozgásba véve bátran férköztem a nedves sötétségbe.
Kezeimmel már lejjebb toltam a nadrágját, hogy ne szorítsa a csípőét, majd a pólóját feljebb gyûrtem, így testét megérintették a szobánkban kergetôzô szellők, amik egyre inkább kezdenek hasonlítani a leheleteink hőmérsékletéhez.
- Zicoya! - szólított meg nedves ajkait lassan mozgatva, miután nyelvemet kikulcsoltattam az ôvével. - Honnét tudtad, hogy mit szeretem volna kérdezni?...
- Egyértelmű volt, nem úgy gondolod? - húztam le rendesen a pólóját eltávolodva.
- Kérhettem volna 'leve'st is vagy 'leve'let, esetleg 'leve'lezô társat.

- Kyung, ígérj meg valamit...
- Ha a levelező társról van szó, csak úgy mondtam. Nem kérek. Nekem elég egy olyan társ, mint--... - pirult el egy kicsit, majd rám mutatott ajkaiba harapva a "te" szócska kimondása helyett.
- Én tényleg szeretlek - értem az aranyos orcájához, kellemesen cirogató érzéssel szolgálva, majd füle felet ujjaimat elrejtettem a hajfürtjeibe. - Ne merj megváltozni.
- Miért változnék? Nem ismered a szabályt?; A hülye nem változik, csak, ha engedi az alkalom.
- Nem akarom, hogy valamiféle alkalom is engedje neked - értettem meg vele remélem a gondolatomat, miközben csak egy darab alsónadrágba hagytam ôt, ami számára nyugalmat nyújt, ha most nem veszem le. A végén azt hinné, próbálkozni akarok a "hál"ással. - Nem tudom, hogy mi van a többiekkel, de te nem változhatsz.

- Nem értem.
- Mit nem lehet ezen érteni? - kérdeztem visszahajolva a felhevített auránkba és törékeny vállain kezeimet lepihentettem. - A többiek mintha sodródnának... Agyzsibbadást kapok, ha követni próbálom őket... - húztam a számat a csapattársaimra gondolva. - Leader vagyok. Mutatnom kell, tetetni, hogy mindent tudok - s vajon most mit csinálhatnak? Aludnak? Ébrednek? - dolgokat mindegyikötôkrôl - nevettem el magam a mondatomba mélyebben belegondolva. - Ki mikor veri ki és mire fhuuu Kegyelem! - nehezedtem Kyungra teljesen, halkabb kuncogásom közben, mire hátamra kapta a tenyereit, fogni próbálva engem. - Ez csak agyzsibbadás.
- Aha... S nincs jobb dolgod, mint agyzsibbadást vagy mit kapni?
- Hát... Ha szeretet kapok Valakitől.
- Ki az a Valaki? - kérdezte meglepetten és komolyan.
- Játszadozz csak, Észlény...
- Hogyan, ha már alig bírlak tartani?... - sziszegte és ujjait a hátamon dobogtatta görcsösen.
- Nem jutott eszedbe, hogy hátra kéne dölnöd és hagynod engem magadon? - térdeltem fel elmosolyodva. - Come on! Feküdj le! - tepertem le, belesüllyesztve ôt az alattunk lévő nagy vánkosba. Kicsit ijedten pislogott rám, ahogy a nyakához hajoltam;
- N-Ne szívd ki...
- Nyugi, érzékeny bőrre vagyok - viccelődtem, hogy nem lesz utána pirosas folt. Apró, mégis lázt idéző csókokkal tettem a hozzá tartozó területet magamévá, majd a perzselő vágyaktól próbálva elmenekülni, rátapadtam az ajkaira. Le akartam hűlni, miközben a túlzottan heves csókolózásba hibásan vettük a levegőt és sóhajtoztunk egymástól, mintha most mennénk tönkre, talán idegileg ott is tartottunk...
- Zico, nem vetkôzöl le?
- Idôpazarlás lenne.
- Azt hittem, azt mondod, hogy agyzsibbadás.
- Felejtsd el azt a szót. Az értelmező kéziszótárban úgy sincs benne.

VII. A Magányban nem bûzlik az alku {Eladó-Kiadó}

Kyung POV

Azt hittem Zico egy kitartó típusú pokemon, vagy mi... Nem olyannak gondoltam, aki felad valamit...
- Hagyjuk, Kyungshii, nem tudom merre van...
- Egy óriási fehér kapus épület... Ne mond, hogy nem látod - dörzsöltem homlokom. Már lassan négy órája próbálom elvezetni a munkahelyemre. Azóta már elsétált két hajó kikötő mellett, hol ott egy is húsz kilométerre van tőlem, mi több benézett egy-két bevásárlóközpontonba is, ebédet szerezni, és ezt mind úgy, miközben én irányítgatom őt, mint egy GPS. Azt már végképp nem tudom, hogy mikor azt mondtam neki, jöjjön a munkahelyemre, akkor utána miért a sárgaház előtt állva hívott fel, hogy melyik osztályon talál. Pocsék viccei vannak. Igazán fárasztóak. Miért nem képes egyszerűen megtalálni a legmagasabb árverési épületet a városba? Még ki is van írva a bejáratra... Kisbetűvel ugyan, mert naggyal mindig az aktuális dolgokat írjuk ki. Jelenleg azt hogy, "női retro ruhák napja", de azért igazán megtalálhatná. - Zicoshii, nézz körbe... Szeretnéd, hogy kiessek az ablakon, hogy észrevegyél?... 

- Hmm Gőzöm sincs hol vagyok.
- Szerintem már az utcában lehetsz...
- Honnét tudod?... És mégis miért nem jössz ki értem?
- Ilyesmi meg se fordult a fejemben... - motyogtam és kinyújtottam az íróasztalomra tett lábaimat és a telefont a vállam és fejem közé szorítottam, kezembe vissza véve a videojáték kontrollt.
- Adjuk fel, Kyungshii. Túlságosan el vagyok keveredve szerintem. Inkább haza megyek. Soha sem voltam jó a keresésben. Nem fogom tudni megtalá-- Megtaláltam!
- Hurrá! - ásítottam bele a telefonba és szóltam a portásnak, hogy a vendégemet ne küldjék, hanem vezessék fel hozzám, kézen fogva.

Ennyi volt az ég megpróbáltatása. Most már sínen vagyok az áldás felé, aminek súlya is lesz, amennyit a papír pénzek nyomnak. Érzem, hogy biztos úton haladok. Már viszket is a tenyerem.
- Hjaj de viszket! - kapargattam, de mintha csak csiklandoztam volna. - Hjaj hát ez így nem segít! - vicsorítottam, amiért csikiztem magam. Felálltam a székemből és forgolódni kezdtem a tenyerem bizsergése ellen küzdve.
Ahogy Zico benyitott, arcon csaptam őt.
- B-Bocs...
- Most komolyan csak azért, mert nem tudtam, hogy a "női retro ruhák" házába vagy!? - sajnáltatni kezdte magát és mondta, hogyha szeretném, hazakísér, mert úgy se volt még a bolondokházában. Ki hiszi el neki? Van papírja, hogy nem hülye? Nekem van. - Ha van, ott már nem stimmel valami... - beszélt vissza, majd megadtam a doktorom telefonszámát, hogy elhiggye, nem vagyok hülye.
Nehezen leszálltunk a témáról és helyet foglalt előttem.
Igazából soha nem gondoltam, hogy olyan vállalkozásba kezdek, mint Taeil, de az utóbbi időben jó ötleteim születtek.
Szeretnék pénzhez jutni Zico régi házán keresztül. Én nem vagyok képes eladni, de tudok Valakit, aki hajlandó segíteni nekem, ezzel keresztbe is téve Taeilnek. Igazából én nem szeretnék senkinek se rosszat, csak plusz bevételt akarok látni az asztalomon, az árverést ezzel segítve.
Ahogy Zico kíváncsian nézet rám, hogy 'nah, mi lesz? Belekezdek karácsony előtt, a mondandómba, amiért öt órányit játszottam GPSt?' Igazából valami Pokemon játékkal foglalkoztam az x-boxon... Már majdnem megszereztem magamnak Pikachut, de Psyduck -, akit csak Szájájáj kacsának hívok - szimpatikusabb volt. Természetesen emiatt, a döntésem miatt elveszítettem az egész játékot, de az életemben nem fogok vesztes lenni. Száz százalékban biztos voltam magamban, még ha JaeHyo kevesebb, mint ötven százalékot adott rám... Vagy... Az a pénz elosztására mondta?... N-Nem emlékszem... De tudom, hogy most pénzhez jutok.
- Nem vagyok benne biztos, hogy--
- Nyugi, Zicoshii. Te nem értesz ehhez - mosolyogtam és leintettem ôt, hogy nem kell gondolkodnia, csak bólintson rá az alkunkra, amit az előbb ecseteltem el neki részletesen, persze JaeHyo nevét gyönyörûen kerülgetve, akár a lányok engem...
Ha kicsikarok Zicoból egy hangsúlyos oké-t, akkor nekem is oké minden. Azután nincs is több dolgom, mint hogy a táskámban megtaláljam a mobilom töltőjét, csatlakoztassam és megvárnom, hogy lehessen vele telefonálni, ha már arra való és nem GPSként szerepjátékot játszani benne. El kell érnem JaeHyot, majd keresnem egy tollat, valami biztos íróeszközt, hogy szépen aláírjuk a szerződésünket, hiszen onnantól már biztos úton haladok.
- Miért utalással történik ez?
Ez a mi cégünk külön előírásai. Nincs ebbe semmi csalfa... Áh Nem, nincs.
- Mert tudjuk, hogy az emberek nem hordanak a zsebükben milliókat - válaszoltam mosolyogva, csak úgy lazán egy könnyedt választ az eredeti helyett.
- Amúgy átlátok mindent!
- Tessék!?
Itt ül, már a papírt is kinyomtattam neki, a pecsétet is előszedtem. Azt hittem nem tudja, hogy most mibe mártja a kezeit... Poker face, huh?... Játszadozik... Most akkor felrázást kapok, hol ott bólintást vártam?
- Egyedül vagy itt, nem igaz? - egy váratlan kérdés. Feleljünk rá;
- Hjam... A kollégáim más-más irodában vannak.
- Azért hívtál fel, hogy ne légy egyedül! - mutatott rám büszkén kimondva a gondolatát, akár egy nyomozó, aki elkapja a bünözöt. - Átlátok rajtad. Ismerem az érzést...
Már megijedtem, hogy valami észhez méltóbbat fog mondani, de nem. Micsoda megkönnyebûlés.
- Zicoya... Én a szerződés miatt kértem, hogy gyere ide - világosítottam fel. Nem akartam a tárgytól eltérni. Még ma meg akartam csinálni mindent.
- Oh! Azzal azért meg szeretném várni Taeilt.
Taeilre támaszkodik egy döntésében? Hogyhogy? Ennyire közel került hozzá?
- De... - konyolult le a szája. Hirtelen elszomorodott. Még a székében is lejjebb süllyedt... - Nem tudom felhívni őt.
- Milyen telefonod van? Lehet, hogy tudok töltőt adni hozzá - ohh rossz ötlet. Miért mondtam ezt? Egy; legalább egy óra, mire átnézem a táskám zsebeit azért a töltőért. Kettő; Ha beszél erről Taeilel, akkor mindennek lőttek. S mindenki rám lesz mérges. Én leszek a rossz fiú!
- Nem az a baj... - mutatta fel a mobilját, hogy működik, majd az asztalra tette és megdörzsölte a homlokát lenézve. - Taeil nem fogadja a hívásaimat... - köszörülte meg a torkát, amit az említett problémája kaparhatta... - Abban a kaszinóban van... Már lassan egy hete... - adott ki valami érdekes kuncogó hangot, ahogy levitte a mondat végén a hangsúlyt. Nem lehet, hogy inkább szipogni akart, csak nevetés lett belőle?...
- Zicoya?... Minden oké?
- Hjam, minden oké...
Kimondta, hogy oké... Valami nagyon keserves hangzással kimondta.
Kis csöndbe cseppentünk, és ahogy a napfény bevilágított, lehetett látni a szálló port kettőnk közt a levegőben. Amilyen kicsi átmérőjük volt nekik, olyan kicsi eszmefoszlányom nekem, hogy mi zajlik Zicoban. Kitöltött, aláírt és átutalt. Ezt mind, kérdezés nélkül.
Óvatlan... Vagy csak egyszerűen máson járt az esze. Valami szomorú dolgon. Lehet, hogy Taeil hiányán.
De ennek köszönhetôen el értem, amit akartam.

Kyung POV's END


Zico halvány mosollyal az arcán nézett körbe, majd egy ismerős utcán elindult hazafelé. Kerülve az idegen utakat, ballagott jókedvűnek tünve, majd a fülhallgatóját kezdte keresni. "Ott hagytam volna Kyungnál?" - kutatott a zsebeiben reménykedve, mire a telefonjával együtt meg is találta. Megkönnyebûlve lélegzet fel, és füleibe dugta a két hangszórós véget, és feloldotta a telefonján a képernyôzárat. Már mozgatta volna tovább az ujját az érintôképernyôn, de akarata nélkül gyönyörködni kezdett a háttérképében. Sokszor váltogatja, de ezt most már régóta tartogatja. Egyszerűen büszkeség tölti el, hogy fényképet mert csinálni Taeilrôl, miközben a fiú aludt. "Hiányzik..." - húzta a száját, majd rányomott a zene lejátszóra, és ahogy egy szomorúbb dallamot meghallott, azonnal tovább kapcsolta. "N-Nem..." - nyomta el szinte az összeset. "Ehhez sincs kedvem..." - kezdett elszomorodni, majd belefáradva a válogatásba meghagyott egy szintén lassú és szívet dobogtató zeneszámot. Arról szólt, aminek a gondolatáról meg akarta menekíteni magát, arról az érzésről, amitől nehezen lehet szabadulni adott körülmények között.
Magányos, ismét. Lassan egy hete van egyedül. Senkije nincs, aki miatt boldogan mehetne haza. Senki, aki együtt aludna vele. "Komolyan mondom... - kapott a szemeihez, megdörzsölve azokat. - Máskor felveszem Taeil hangját." - próbált mosolyogni az ötletén, de nem tudta megerőltetni magát. Nem lépett többet. Tudta, hogy nincsen senki az otthonnak nevezett helyen. Nem kellett sietve visszatalálnia a helyre, ahonnan jött.
Teljesen elenyésztette a magány, amit még ha ismert is, megviselte. Még az utcán is jobb, emberek közt. "Nahát... - kapaszkodott bele egy sötét színre mázolt kerítésbe, majd rádőlt - Milyen... Aishh... Hiányzik!" - kínlódott magában a kényelmetlen érzéstől. Túlságosan megismerte a jót, és nehezen bírja nélküle. Észrevehetetlenül kényeztette el őt a sors, ahogy Taeil mellett megtalálta a helyét.
- Felhívhatom?... - szipogta, de nem merte megtenni az említett cselekedetet. Lehet, hogy Taeilt pont akkor akarná elérni egy vevő, mikor ô is hívja. Úgy meg csak balszerencsésen sülne ki az egész.
Hagyta és összeszedve magát haladt tovább. Még a legvidámabb hangulatú zene sem tudta boldogítani. Enni-e kellene valami édességet? Esetleg a kövér galambokat kergetnie a gyerekekkel teli téren a társaságért? Hiába ötletet, csak ment egyenesen előre, miközben görcsösen fogta össze kezeivel a Felsőét. Nem volt hideg, mégis fázott.

Ahogy beért Taeil lakásának előterébe, ledobta a cipőit és mielőtt a hûtôhöz ment volna nézelődni, hogy milyen kalória dússal tehetné tönkre a modell alkatát, először a mosdóba ment, alapos kéz mosással kezdve. Az arcát fröcskölgette a vízzel, majd azt is belemártotta a folyó csapba. Haja már kezdett elázni, de akkor is dörzsölni kezdte az arcát, hogy még jobban a szokásos élénkségéhez térjen. Vizes lett a pólója, amit megérezve, gyorsan le is vett magáról. Hátradobta, majd belegondolva a tettébe, azonnal hátranézett és reménykedni kezdett, hogy nem fog leverni semmit. Megszakadt a lélegzete, ahogy a póló az üveg polcra esett és azon is egy újnak kinéző, porcelánból készült valamin, amit Zico hiába nézett, nem tudta meg mondani, mi az. Látta, egy téglához hasonló alakja van, de nem tégla - miért lenne fürdőszobában tégla? Ha kiesik egy a falból, akkor lehessen pótolni? - de ez az izé nem is tégla színû volt, hanem a pirosnak enyhébb árnyalatai verődtek rajta vissza és fekete csíkjaiban tükröződtek az előtte lévő tárgyak. Zico ruhája pedig úgy akaszkodott rajta, mintha direkt feltették volna rá.
- Ez valami új féle fogas? - fintorgott és már ment is óvatosan leszedni, mert lehetett látni rajta, hogy porcelán és az azzal együtt járó tulajdonságot, ami a törékenység.
- Zicoya! Miért akasztod egy szappannyomóra a felsőd?
- Szappannyomó?
- Igen, ez az! Nem láttál még ilyet?
- Bocs, de inkább hasonlít valami titkos fegyverhez, mint szappannyomóhoz.
- Azért ne akard, hogy fejbe vágjalak vele - nyújtozkodott fel, és ledobta Zico pólóját és féltve a két kezébe vette a szappannyomót. - Látod? A fekete csíkok színt váltottak, mert a kezem hő--
- Taeil! - esett Zico a kisebbik termetűre, két nagy kitárt karral. - Tényleg Taeil vagy! - dörgölődött hozzá és egy sugárzóan széles mosoly telepedett az arcára.
- Ez meg tényleg egy szappannyomó - próbált a témánál maradni, de a másik megállás nélkül jártatni kezdte a száját:
- Miért nem csörögtél, hogy haza jössz? Lemerült a mobilod, vagy csak meg akartál lepni? Hiányoztam neked? Én... Én csak úgy vánszorogtam utánad. Mintha sírtam volna is miattad... - mondta a magáét.
- Ugye nem szívtál semmit? - kérdezte bizonytalanul a fiút, akit nem talált normálisnak. - Ugye nem ettél semmi furát sem!? - nyomta tenyerét Zico vállához és eltolta a fiút magától. A téglának kinéző szappanyomót egy szempillantás alatt a helyére tette és megragadta Zico karjait, hogy a kérdéséről saját maga tudjon megbizonyosodott választ kapni. A fiatalabb beszélő ajkait váratlanul lekapta, míg tenyereit a nedvesen maradt mosott arcra nyomta két oldalt. Nem figyelte, hogy milyen érzés kelt ezzel a másikban, hiszen csak Zico szája belseje foglalkoztatta. Lehunyta a szemeit és minden összpontosítását a nyelvére irányította. Körözgetett és érezni próbált minden kis ízt, de gyorsan el is felejtette ezt a gondolatot. Csak tapogatni akart a sötétben a nyelvével.
- Taeil-ah... - vett mély lélegzettet, ahogy elengedték a kicsi, mégis vadul mozgó ajkak. - Umm... -  bámult maga elé szótlanul. Nem tudta, mit csináljon örömébe, hogy újra itt van vele az a személy, akit mindennél jobban hiányolt.
Nézett balra, majd jobbra fordította a fejét, amit buksinak is lehetne nevezni az élettel együtt felderült számpárjai miatt. Zico érezte, hogy most valami mondatot kéne kinyögnie. Tovább kergette a dolgokat a szemeivel, majd a falról visszapislogott rá egy teljesen azonos tekintetű fiú. A tükör nem csak a kócos feje búbját ismételte meg a szobában, hanem a háta mögött fölszerelt üveg polcon álldogáló szappanyomót is, ami még mindig valami azonosítatlan tárgy volt Zico számára. Csak egy tégla imposztort látott ott hátul, semmi mást, vagyis, észre vette a kádat. Gondolata fel is szólalt, ámult hanggal, hogy "Hjé! Egy kád. Egy fürdőszobában." - azzal együtt egy igazán lendületes száznyolcvan fokot vetett, az előbb felfedezett és ötlet kiváltó csapokra és zuhanyrózsára bámulva.
- Taeil, mikor jótékonykodtál utoljára?
- Miért? - kérdezett vissza a váratlanul és sok elfecsérelt idő után a fülének intézett kíváncsi mondat miatt.
- Fürödj velem!

Mikor Zico már a habos vízben ült, Taeil törölközőben sétált be az egyre párásabb légtérbe. Telefonján lévő lejátszás listák egyikét kiválasztva lágy hangzású és ütemes zene indult el.
- Fürdés közben zenét hallgatni az romantikára vall.
- Még mindig ennél a témánál tartasz?... - sóhajtott az idősebbik és bemászott a fiúval szembe a habhalmazba.
- Tudom, hogy romantikus vagy - fújt bele a víz tetején hullámzó fehérségbe, miközben boldogan mosolygott, elrejthetetlenül csillogó szemekkel. Mikor közelebb csúszott a másikhoz enyhültek a megfeszített arc izmai, és szája szerelmesen húzódva árulta el a testében lévő égető érzést, majd eltűnt az aranyos tekintet. Szemhéja elnehezedetten csukódott le és ajkai csókolni kívántak egyéb mosoly helyet. Négykézlábon elhelyezkedve közeledett Taeilhez, kezeivel meg is találta a vízben a kicsi ujjait, majd meg is fogta ôket. A tüzes érintés még forróbbá vált az amúgy is meleg kádvíz mélyében, mikor Zico oldalrabolintott fejjel lehelt utat a sikeresen megkapott vágyáért.
- Kanos vagy? - kérdezte puszta kíváncsiságból Taeil a megszerzett csók után, mire nem felelt a felelő. Zico arca kipirosodott és bollintáshoz hasonlóan ingatta meg a fejét.
- Így... Most... Nagyon jó - próbálta összefűzni a gondolatait, de messze volt a kemény igyekezettől és annak a gyümölcsétől. Nem koncentrált a szavaira. Csókolni akart.
Taeil vállaira csúsztatta kezeit és újból nyitott ajkakkal közelített a távolság mércéjét egyre csökkentve, mire Taeil megállította:
- Nem akarlak elkényeztetni.
- Pedig már megtetted...
- Csak ugyan?...
Ekkor a halk zenét egy hangos csengôhang szakította félbe váratlanul.
Taeil tétovázás nélkül kiszállt a vízből és fogadta a hívást.
- Mondhatod - hangzott könnyedten, mire Zico tudta, hogy most nem egy vevő hívta. - Töltőre teszem a mobilt, mert zene ment rajta, de addig mondjad csak... - ment ki, nedves lábnyomokat és vízcseppeket hagyva maga után, a padlón.

Zico ottmaradva, egy kényelmetlen csöndbe csöppent. Fülelt, de nem hallotta a fiú hangját. Mozdulni se mert, nehogy a víz moraja megakadályozza a másik szobából átszürôdhetô szavakat.
Sóvárgó tekintettel nézett a nyitva hagyott ajtóra és várva várta, hogy visszajöjjenek hozzá. Kezdett megint úgy elszomorodni, mint mikor hazafelé sétálgatott a minap.
Feje elnehezült és a kád szélére támasztotta az állát. A mozdulat a víz felszínén fodrokat hagyott, mire azok kicsinyke hangokat, amik Zico figyelő füleit megütötték, majd egy hangosabbnál hangosabb hang is; Dobbantásokat hagyó nagy lépések kíséretében egy dühbe mártott éles kérdés:
- Mit műveltél Kyungnál!?

Oneshot: Egyszer volt Kyungban láng

Kyung POV

Nem direkt súrolták egymást az ajkaink. Teljesen véletlen volt, csak úgy, mint mikor valaki égve hagyja a gáztűzhelyt és mire haza ér az egész lakás jobb fény viszonyokba kerül.
Engem nem lehet meggyújtani, nem vagyok se tűzhely, se kandalló, se gyertya, mégis lángolok.
Kocsival mentünk vissza a dormhoz, de csak is B-Bomb volt velem. Ô ült mellettem egész úton, majd mikor haza érkeztünk, hátrafordult összeszedni a cuccait. Erre én szimplán csak mondani akartam, hogy siessen, de az egész kigondolt mondatomat az ô nevének a megszólításával kezdtem, mire B-Bomb hirtelen felém fordult. Az alsó telt ajka szabályosan csúszott be az én beszélő szájam két része közé, és mondhatni "a csókot én mélyítettem el". B-Bomb hátra ugrott egy kicsit, mire majdnem beszorult a lába az ajtó és az ülése közé, miközben csak nevettünk, hogy mik meg nem történnek velünk.
Bár ne történt volna meg. Az érintése apró kis szikrát gyújtott bennem és azóta mindig fel-fellobban ez a fura energiából táplálkozó tűz, mikor rám néz, egyenesen a szemeiben.

Ez valami átmeneti vágyakozás lehet... Hiszen semmi gondolatom B-Bombról... Nem vagyok szerelmes belé. Vagy csak én nem tudom, hogy mit jelent a szerelem?...
Ha megcsókolna még egyszer, akkor mit éreznék?...
- Nem gondolhatok ilyesmikre! - kiáltottam el magam, miközben a fansignre készülődött mindenki. A körülöttem lévő többség figyelmét sikerült akaratlanul magamhoz vonzanom. Taeil hyung a fejét csóválta rosszallóan, P.O kinevetett és B-Bomb.... rákérdezett:
- Mire nem gondolhatsz? - ült le mellém és karját átemelte felettem.
"Miért pont te kérdezed!?" - ütött ki rajtam egy kis pirosas szín a szerencsétlen szituáció miatt, miközben szorosan mellettem elhelyezkedett, mintha moziban lenne és én lennék a műsor. Engem kémlelt, a feleletemre várva.
- Remélem a válasz az, hogy nem zabálhatod fel egyszerre az összes édességet, amit kapni fogsz.
Ennél jobb, kreatívtalanabb és normálisnál normálisabb mondatot én se tudtam volna kitalálni. "Köszönöm, Zicoya!!!" - néztem fel rá ragyogó szemekkel a megmentőmre, aki előttem állt, a lábaimnak dőlve.
Kifejezetten örültem a semmiből való felbukkanásának. Hálás voltam neki, holott tudtam, rá mindig számíthatok. Bárcsak a dormba is mindig kedve lenne velem lenni...

Egyik reggel, B-Bomb meztelen felsőtesttel állított be a szobámba és valami garbós pulóvert keresett. Akkor ébredtem, ezért az agyi kapacitásom a földet súrolta. Csak a ruhás szekrény felé bólintottam, majd nézegettem, ahogy kotorászik. Karjain a bicepsz aktívan szerepet nyert a fogasok arrébb húzogatásai közben, a hátizma ingerlően formálódott ki a szemem láttára és a feszes farmerje miatt képtelen voltam a figyelmemen kívül hagyni minden eltakart adottságát. Szemernyi ellenállás nélkül kezdtem élvezkedni a teste látványára. Szánalmas és néma nyöszörgésem közben, az összes reggeli erőmmel azon voltam, hogy koncentráljak a méltóságom megvédésére; Nem nyúlhatok magamhoz! Hasra fordultam, azaz inkább ön bántalmazva más pozícióba vágtam magam és izzadni kezdő tenyereimmel belekaptam a vánkosomba. Szenvedtem és szemem kopogott, mintha éhes lennék. Fogaimmal észrevehetetlenül kapkodtam, miközben a nyálam az akaratom nélkül áztatta át a párnahuzat egy részét. A benedvesedett anyagba a körmeimmel együtt mélyesztettem bele az arcomat, de B-Bombról nem tudtam elterelni a figyelmemet. Néznem kellett őt.
Ahogy sikerült neki megtalálnia azt a felsőt, amit keresett, egyből magára húzta és felém fordult, rákérdezve, hogy jól áll-e rajta.
- Persze... - suttogtam és dobbanást éreztem abban a testrészemben, amiben a legkellemetlenebb kielégítetlenséget érezni.
Ahányszor megtehettem végig legeltettem a szememet B-Bomb egészén, majd a "Készülődj!" utasítással elhagyta a szobát.
- Ki vagyok készülve! - nyüszítettem és lerántottam magamról a takarót. Még az ajtó kulcsra zárására se volt erőm, nem hogy elvánszorogjak a mosdóig. Letoltam magamról minden alsó ruházatot és lábaimat kicsit széttéve kezdtem munkába a kezemmel, hogy reggeli merevedésemnek minden keletkezett nyomát eltüntessem. Szemeim könnybe lábadtan kémlelték a plafont, miközben az agyam az előbb, frissen elszenvedett esemény képeket idézte fel. Közelebb láttam magamhoz B-Bomb testét és elképzeltem, hogy ô nyúl most hozzám és megállás nélkül kényeztet.
Ennél durvább ébresztőben még nem volt részem.

Napról napra ment fel bennem ez a pumpa. Ezzel a furcsa érzéssel szemben tehetetlen voltam.
- Zicoya, eljössz velem nyúlcipôt venni? - szólítottam meg, az egyetlent, aki szeretett volna együtt leülni velem az asztalhoz és ebédelni. - Nyúlcipôt akarok húzni az érzelmeim elől.
"El akarok futni" - talán ha ezt mondtam volna, nem nézett volna annyira hülyének, de mindegy már. Csak rábólintott a eszetlenül megfogalmazott mondatomra, majd egy kis, szokásos taslival ott hagyott. Nem csoda, hogyha idegesítőnek talál, én se bírom már magam.
A helyzetem egyre jobban süllyed és fajulnak az álláspontjaim.

Hamarabb ébredek, de nem tudom, mi okból, semmire se jó, ha ezt csinálom, hiszen akkor mindig összefutok B-Bombbal.
- Nem ihatsz ilyen cukros üdítőt kora reggel! - csapott le az asztalra.
- Cukros? Azt hittem csak édes körtés... - motyogtam és tovább ittam, de nem sokáig. B-Bomb kikapta a kezemből. - Nah! Csak körte lé! - ugrottam utána, mire lefogta mindkét csuklómat. - Az édes az csak jó... - mondtam tovább a magamét, amíg észre nem vettem, hogy ki és miképp ér hozzám. B-Bomb hátul összefogta a kezeimet, a vállamnak döntötte az állát és éreztem, ahogy közvetlenül nyomódik hozzám. A combjaim bizseregtek a súrlódástól és térdeimmel lejjebb rogytam. Kezdtem előre hajolni, hátsómat B-Bomb hatás körében hagyva. Szemeimet lehunytam és összezártam a fogaim... Kezeim zsibbadni kezdtek, mégis kellemes érzés volt, hogy így fogja le őket.
Mikor már tényleg úgy döntöttem, hogy tetszik ahogy vagyunk meg amit csinál, egy nagy dobbanást hallottam. Hirtelen eltűnt B-Bomb melegsége a közelemből, nem tartott már sehogy és nem éreztem semmilyen nyomást sem.
Ahogy hátrapillantottam, a másik korán kelő tagunkat sikerült észrevennem. JaeHyo által B-Bomb ugyan úgy lett le fogva, mint ahogy én voltam az előbb, vagy talán még szorosabban.
- Miféle játékot játszotok már kora reggel? - kérdezte kíváncsi mosollyal az arcán a Visual tagunk és valami oknál fogva úgy láttam, hogy B-Bombot nem szívesen engedi el százhúsz percen belül sem.

Végül nem bírtam ott egy helyben állni...  Felkavarodtak bennem az érzelmek. A láng, amit B-Bomb gyújtott meg bennem még akkor, a kocsiban, úgy szikrázott, hogy kétségbeesetten próbálgattam elfújni.
- Zicoya!! - törtem be a Leader hálójába és meg se vártam, hogy felébredjen, felmásztam az ágyára. - Zicoya, segíts rajtam! Legalább mondj valamit! - kezdtem rázni a vállait.
- Miiiiit? Mit? Mire? - ébredezett ájuldozva a karmaim közt.
- Lehet, hogy beleszerettem B-Bomba! Mit tegyek?
- Mi van? Ezt te találtad ki?... - ült fel hunyorgó szemekkel a fél sötét szobában.
- Az eszem mindjárt nyugdíjba vonul... Nem bírom! - dőltem rá a mellkasára és reménykedtem, hogy mond valamit. Vártam a szavára, válaszra, feleletre, ötletre, esetleg szidásra, új becenévre, a hülye és az idióta mellett, de helyette kifejezetten erősen vont magához egy szoros ölelésre.
- Zico?....
- Ezzel a hülyeséggel nem csak engem fárasztasz, hanem magadat is, te agyalágyult - ásította el a  megnevezésemet, majd még akaratosabban karolt magához. - Rám mindig számíthatsz, Kyungshii, de normálisabb problémákkal nem tudnál panaszkodni?
- Nem hiszed el, amit mondtam? - kérdeztem suttogva. - B-Bomb tényleg hatással van rám... De nem tudom, hogy milyen érzelem is ez... Egy világ dől össze bennem!...
- Majd én megmentem azt a világot, nyugi - simogatta meg a fejem, majd egy parányit eltolt magától. Finoman rásimította a tenyerét az orcámra, mire lehunytam a szemeimet. Hüvelykujját lépésenként áthúzta a szám egyik csücskétől a másikig, majd egy forróbb nyomást éreztetett meg velem és az ajkaimmal. Nagyon kellemes volt és tagadhatatlanul tetszett. Tud csókolni.
- Nem kéne... - mondtam a gondolatom ellentétét, hiszen nekünk van egy aranyat érő barátságunk, amit nem szabadna tönkre tenni.
- Ne légy nyuszi... Most forróságra vágysz, vagy sem? Én meg tudom neked adni - csókolt meg újra. - Ha tényleg B-Bomb idézi fel benned ezt a hajlamokat, akkor majd én felül múlom őt.
- Nem kell erőltetned magad... miattam...
- Csak szex - mondta ki fél vállról, mire megremegtem és rossz érzés fogott el. "Csak szex?" Hogy állhat így a dolgokhoz?... Ezzel el fogjuk tiporni a kapcsolatunkat.
- Ne tegyük!
- Akkor szeretkezzünk - mosolygott a szemembe nézve. - Olyan finoman foglak becserkészni saját magamnak, hogy egy életre elfelejtheted kívánni másnak az érintését is - suttogta a fülembe az érdekesebbnél érdekesebb szavait, mire máris máshogy álltam a dolgokhoz, de még mennyire, hogy másképp!
Csöndben adtam át magam és elfeküdtem a gyűrött lepedőn. Zico simogatni kezdett és érintgetni az érzékeny testrészeket a ruhám alá nyúlva.
- Ha közben B-Bombra fogsz gondolni, nem leszek többé a barátod.
- Ez után se leszünk normális barátok...
- Normálisak voltunk valaha? - kérdezte és egy csók sorozatot vezetett le a nyakamon felfelé haladva.
Ahogy mondta, tényleg képes volt forrósággal ellepni a testem.
Azt a megfejthetetlenül keletkezett lángot, ami B-Bombért égett, Zico rajtam segítve, nyakon öntötte forró vízzel. Áztam az élvezetbe.
...
Egészen fél óráig. Nézett is akkor, ahogy váratlanul lelöktem magamról.
- Köszönöm, elég volt - mondtam egy visszafoghatatlan sunyi mosollyal és kiszúrva vele ott hagytam az én segítő "barátom". Inkább én cserkésztem be őt saját magamnak, mint, hogy ô engem~

3 FREEDOM Ship: Minhwan célja

Minhwan POV

Pár évvel ezelőtt, mikor találkoztam JaeJinnnel, és mielőtt Lee HongKi felkarolt volna magához, egy nagy városban éltem. Mindenki dolgozott, mindig sürgés-forgás volt. Én jobban szeretem a nyugalmat élvezni, a várostól távol lenni. A szomszéd falu kikötőében próbálkoztam a halászokat megkérni, hogy vigyenek magukkal, még segítek is dolgozni, de általában nem igényelték a munkás kezeimet, csak kivittek a nyílt tengerre. Mindig sikerült elérnem az ingyenes hajó utat. Kényelmesen és gondtalanul pihentem, a hobbimat gazdagítva, ami nem más mint a felhők nézegetése. Imádom a Nappal együtt feltûnô szépségeket a kék égen, és ugyan annyira szeretem a naplementekor a színekkel játszadozó, eredetileg fehér felhőket. Kreativitást ébresztve másznak bele a fejembe. Szüntelenül veszik fel a szél segítségével az állatok alakját, ételek formáját és egyéb tárgyak kinézetét. Néha még olyanok is, mint egy térképből kimásolt részlet. Ugyan annyira szeretem azokat is, amik csak úgy tornyosulnak és megtalálják a maguk helyét az eget szépen kidíszítve, mint a tejszínből kevert hab a város ünnepek fôételén, amit tortának hívnak egyesek.
Úgy gondoltam, annyira varázslatosak a felhők, hogy még jósolni is képes vagyok belőlük. Megtudtam mondani, hogy melyik napon fog elfutni előttem egy kecske gida, egy nyúl, esetleg egy szép, szemrevaló lány. Ez volt az én elsôszámú tevékenységem és szórakozásom, hogy a hajókon háton fekszek és fel akarok emelkedni a felhők közé. El szerettem volna szakadni a földtől, de nem tudtam. Ennek ellenére nem voltam szomorú. Kellemes volt minden nap, mert ugyan azt tudtam csinálni.

Egyik délben a felhőkben egy nyíllal átszúrt szívet pillantottam meg. Azt jósoltam azáltal magamnak, hogy találkozni fogok azzal a lánnyal, akit az Ég nekem teremtett. Igaz, hogy csak akkor múltam tizenhat, ezért még nem akartam házasodni. Talán csak egy-egy gyönyörű felhővel, de emberrel nem. A tény ellenére, mégis megnézném azt a nôszemélyt magamnak.
- De, hogy vegyem észre azt a lányt, akire gondoltál? - kérdeztem az Égtől. - Ha csak úgy elmegy mellettem a nagy városban és nem veszem észre a nagy tömegtől, akkor mihez kezdek? - már kérni szerettem volna, hogy vegye fel a gondolt személy alakját, mutassa meg nekem, milyen arcot kell keresnem, de akkor a felhők összeálltak a falu körvonalára. - Akkor nem a városban fogom megtalálni... - suttogtam megkönnyebbülve. Nem egy városi, elkényeztetett bárónô lányával akar összehozni a sors, ami egy jó jel.
Attól a naptól fogva nem szálltam fel hajókra, csak a falu egyik zöld füves részén süttetem a hasam. Levettem a felsőrészem a Nap teljes melegének átérzéséhez és vártam. Elbambultam a bárány felhőkön, ami egy nyájba csoportosultak a kristály tiszta égen. Pihentem, majd alvásba is kezdtem. Nyugodtan és egyenletesen vettem a lélegzeteimet, el is felejtve, hogy most egy számomra fontos személyt várok.
Mikor kinyitottam a szemeimet már a Nap narancssárga fényében úszott minden.
- Biztos már a hold is látszik - törölgettem ki az álmot a szemeimből és felemelkedtem, hogy Nyugat fele megpillantsam az eget azokkal a gyönyörű összenyomott, habos felhőivel, ami mögött a Nap nyugovóra tér éppen. - Milyen szép ma - suttogtam és ásításításom közben gitár szóra lettem figyelmes a hátam mögül, ami épp most vette kezdetét.
Lassan megfordultam, hogy felmérjem a helyzetet; egy nagy kôvön vezettem fel a tekintettem, majd két lelógó és keresztbe tett karcsú lábon, mire a szemem megakadt az ölben lévő nagy hangszeren. A húrokat hosszú ujjak pengették, majd ahogy észbe kaptam felnéztem a hirtelen feltűnt zenész arcára. Ahogy szemeink találkoztak, hosszasan kezdtük bámulni egymást. Ô gitározott, miközben én a szélkócolta hajáról visszaverôdô napsugarakban kezdtem gyönyörködni. Csak játszott és engem nézett. Idővel oda szerettem volna menni hozzá és megszólítani, de megfagyva támaszkodtam a fűben. A pólómat legalább felvehetném egy srác előtt, de az se ment.
Mikor az ég sötétebb árnyalatokat öltött magára és eltűntek a szeretett felhőim, lelassult az ütemes gitár szó, végül el is hallgatott. Az idegen fiú leszállt a kôrôl és olyan finom nehezedett lábaira a fűben, mintha egy kismadár telepedne le hozzám közelebb kerülve. Felnyújtottam a kezem, mintha kenyér morzsát nyújtanék neki, de ô nem fogadta el, hidegen hagytam őt. Leporolta a nadrágját, gitárját gondosan és féltve vette az oldalára, miközben már nem is nézett rám, majd nyugodtan elsétált.
- Ki vagy te? - mondtam ki, de már túl későn. Csak néztem utána.

Aznap megmaradt a fejemben a kinézete; egyszerű, vékony test alkat és fényes, csillogó szemek, amikbe merülni lehet. Annyiszor idéztem fel magam előtt a festménybe illő képet, hogy amint felkeltem, kimentem a házból és a reggeli égre néztem;
- Nem tudtam, hogy ilyen könnyen szerelembe lehet esni... - húztam a számat és várni kezdtem valami jelre. - Na mi az? Semmi reakció? Eddig a felhőidet szerettem, most meg egy... Egy srácot! Egy fiút! - emeltem fel kezeimet a feljövő Nap forróságát érezve. - Ha nem borulsz be ettől a ténytől... És ha jó időt adsz, akkor... Újra láthatom Őt azon a réten... - pislogtam fel és barátságos sugarak öleltek körül, jelezve, hogy nem kell rosszat sejtenem.
Boldog lettem. Igaz, csak tizenhat múltam és még sosem voltam szerelmes. Most meg egy fiúba esek bele, ami enyhén nevetséges, már csak azért is, mert nem tudok róla semmit, a nevét is beleértve. Mégis... Kimentem a rétre ismét a hasamat süttetni. Játszottam a képzeleteimmel, pihentem és Őt vártam. Megjegyeztem, hogy tegnap naplementekor tűnt fel, ezért abban az idôtájban összeszedtem magam az elterülésemből és ráültem arra a kôre, amire Ô is. Himbálni kezdtem a lábaimat és várva vártam.
- Na... Mi lesz?... - izgultam, hiszen azt se tudtam, hogyan szólítsam meg, ha meglátom Őt, ha egyáltalán jön. De jönne kell. Muszáj...
Mikor az ég alján egy hosszan elterült felhő segítette a Napot elnyelni, akkor lépéseket hallottam magam mögül. Hátra néztem és megpillantottam azokat a szempárokat, amik miatt olyan felfoghatatlanul gyorsan belészerettem.
- Ömm... - szorítottam össze az ajkaimat, hiszen ô is olyan mélyen nézett rám, hogy zavarba ejtet. Bámult rám, majd hirtelen hátatfordított nekem. - N-Ne! Ne, kérlek, ne menj el! - nyújtottam ki a karom utána és leugrottam a kôrôl. - Itt a helyed! - mutattam két kézzel, ahogy az előadók szokták a cirkuszfélékben a színpadra. - Tessék, nyugodtan játssz! - biztattam, mire megváltoztatta a menet irányát és megint csak a szemeimbe nézett. Kifejezéstelenül bámészkodott tekintetembe, és ezért nem is értettem őt, de azon nyomban kíváncsivá tett engem, hogy milyen ember lehet Ô. - Mi a neved?... - kérdeztem suttogva, mire lassan felém lépkedett. Valamiért azt éreztem, hogy minél közelebb kerül, annál jobban rángat engem a föld, remeg alattam és a testem is vele együtt. A szívem hevesen kezdett el kalapálni a naplementét visszatükröző szemei látványától és véremet frissen felpezsdítőnek éreztem. Mély levegőt vettem a hideg szélből, hogy egyensúlyba tudjam hozni a testhômet a bennem feltörő forróság miatt. Szépen és egyenletesen vettem az oxigént ameddig a fiú el nem sétált előttem.
A mellkasomban... Kimaradt egy dobbanás, vagy talán kettő...
Elkerekedett szemekkel tettem rá tenyeremet a számra.
- Kölni? - motyogtam az előbb ért hatás varázsában, amiért valami felfoghatatlan finom illat férkôzôtt a mély lélegzeteimbe.
A-Annyira gyorsan dobog a szívem, hogy érzem, mindjárt rosszul leszek. Ez nem jó... Valahogy ki kéne kapcsolnom magam.
Már egyszerűen nyíl lövésként kínozott ez a furcsa érzés.
Ahogy a fiú leült a helyére, én pár sánta és iránytalan léptel azon vettem észre magam, hogy a combjára támaszkodtam a tenyeremmel. Szédültem.
- Ha rosszul vagy, ülj le! - hallottam meg egy aggódó hangot, mire felnéztem, a fiú egy apró és kedves mosollyal érintette meg a combján lévő kezemet.
- J-Jó... - suttogtam csak úgy automatikusan és közvetlenül elé ültem, mire Ô elkezdett gitározni. - Hogy szólíthatlak? - kérdeztem, de ô csak a játékra figyelt, még is a szemeimbe nézve. - Az én nevem Minhwan - mondtam, mire ô bólintott egyet.

Utána minden nap találkoztam vele, mivel minden egyes nap a réten vártam őt, ugyan ott, ugyan akkor. Próbáltam vele beszélgetni, de nem igazán sikerült. Mintha azt szerette volna, hogy csak a gitár játékára figyeljek.
- Dúr hangzást szeretnél? - kérdezett mindig mást tőlem a zenével kapcsolatban, mire én barátságosan feleltem, utána meg a kíváncsiságomnak próbáltam eleget tenni.
- Miért félsz elárulni a neved? - nem válaszolt. - Üldözött vagy talán?... Ha nincs hova menned, hozzám jöhetsz - pusmogtam, mire kikacagott jókedvűen. - A faluban laksz? - Én tényleg próbáltam hozzá közelebb férkőzni... - Emlékszel még a nevemre?
- Minhwan - felelte olyan édes hangzással kimondva, hogy lepergett előttem az életem, de nem akartam még a fény felé közeledni. Összeszedtem magam, de közben éreztem, hogy arcom olyan furán és pirosasan nézhet ki, mint otthon a tükör előtt, mikor Őrá gondolok.
- M-Mond mégegyszer! - kértem szerényen egy ujjamat felemelve, hogy csak egyszer legyen szíves megőrjíteni azzal, ahogy hangsúlyozza a nevemet.
- Minhwan...? - döntötte meg kicsit oldalra a fejét, mert nem értette miért ez volt a kívánságom. Addig jó, amíg nem. Hiszen ô is fiú, mint én. Mit szólna, ha tisztában lenne az érzéseimmel? Semmi jót...
De... Olyan nehéznek érzem csak nézni őt. Mennyivel jobb lenne, ha mesélne magáról az aranyos hangjával. Szívesebben hallgatnám, mint a gitár játékát. Mit nem adnék, ha gyorsabban mennének a dolgok. Bár magam se tudok, hogy most mit akarok elérni, mi a célom.

Egyszer a faluban császkáltam, hogy ne legyek és feküdjek mindig csak egy helyben. Bámultam az eget és óvatosan lépkedtem, nehogy neki menjek valaminek vagy valakinek, miközben felfelé bámészkodok.
- Miért van annyi szürkés felhő? - sejtettem rosszat, amiért nem volt kristálytiszta az ég. A kedveseim nem gyönyörű fehérben voltak megmártózva, hanem esőre készülôdô sötét és gyászos öltözékbe öltöztek. Nem értettem miért. E-miatt nem fogok tudni menni rétre és látni Őt...
A szomorú gondolattal le is hajtottam a fejem, mire egy jól ismert testalkatot pillantottam meg, ahogy szorosan elment mellettem. Ha nem láttam volna, akkor is megéreztem volna a szokásos kölnije illatát.
- Miért nem köszönsz? - szóltam utána, de nem fordultam meg, csak megálltam. - Nem tanítottak meg köszönni!? - még a városban is rendesen köszön egymásnak mindenki. - Én köszönnék... Miért nem mondod meg a neved?
- Mindjárt esik - motyogta, és szemem sarkából ránéztem. Háttal volt ô is nekem megállva, egyik kezét kinyújtotta, hogy érezze, mikor kezdődik a felhôszakadás, míg a másikkal féltve szorította magához a gitárját.
- Nem érdekellek téged?...
- Elfogunk ázni.
- Nem muszáj felelned - mosolyodtam el keservesen. - Csak ne gyere ki a rétre, ha nem akarsz többé látni engem. Abból érteni fogom - mondtam, de nem akartam ezt így megjegyzésbe tenni neki. Meggondolatlanul estek ki a szavak a számon. Butaságot követtem el. - Vagyis... Én csak-- - fordultam meg teljesen és már nyúltam is a ruhaujjához, hogy megfogjam. El akartam magyarázni, legalább egy szóba, hogy mi aggaszt ennyire, miért vagyok olyan hülye, de az eső cseperegni kezdett. Ô ezt megérezve, mint egy aprócska cukor szem úgy tűnt el.
Rám se nézett, pedig azokba a mesés szemeibe szerettem volna mondani, hogy szeretem őt. Így pedig sehogy se tudtam.
Ilyen hülyeséget a fejéhez vágnom... Mit gondolhat rólam? Biztosan idegesítőnek talál... Lehet, hogy azon a réten mindig is ô volt. Akkor milyen jogon mondtam én neki az előbbit? Utálatos vagyok...
Nem is bántam, hogy az eső olyan erőteljesen ütöget a felhôimbôl.
Ki mentem a rétre és hagytam, hogy a fekete ég büntessen. Az se érdekelt, ha emiatt beteg leszek. Ott feküdtem a fűben, ami egyre csak nedvesebb lett. Rá se néztem a kôre, amin Ô szokott ülni. Tudtam, hogy nem fog jönni, már csak a rossz idő miatt se, amellett, amit mondtam neki...
Éreztem, hogy most valahogy... Nem tudok mit kezdeni magammal.

- Szia! - hajolt fölém egy mosolygós arc.
- Szia... - pislogtam meglepetten.
- Tudod, mit jelent az, hogy FREEDOM? - kérdezte, egyéb bemutatkozás nélkül. Éberen és hihetetlenül jókedvűen várta a válaszom. Pedig még fel sem fogtam a kérdést... Olyan volt a hatása hirtelen, mintha most érkezett volna a Földre  és útba igazítás szeretne kérni.
- Freedom?... - gondolkoztam el, hogy hallottam-e már ezt a szót. Közben az idegen fiú felett kisütött a Nap. Normális esetben ilyenkor már koslatnám is a felhőket, a szivárványt keresve, de most egy fura kérdésre kellett választ adnom. - A fôutcán, a tömeg szokta ezt kiabálni... Akkor, ha külföldi politikusok mennek be a városházába... - motyogtam.
- Szóval nem tudod.
- Azt se tudom, te ki vagy - tápászkodtam fel a nyirkos fûrôl.
- Lesz időd megismerni - intett, mire én eltüsszentettem magam, majd a nevemet kezdte csengeni a füleim.
- Rosszul vagyok... - lógattam le a fejem, mert fájni kezdett.
- Minhwan! - erősödött a hang...
- Oh JaeJin, mi újság? - egyenesedet fel mögöttem a mosolygós idegen.
- JaeJin? - ismételtem az általa mondottat, majd ahogy felnéztem, egy bőrig ázott fiút láttam szaladni felém.
- M-Minhwan! - lihegte, én meg nagy kerek szemekkel néztem rá, akire nem hittem, hogy elfog jönni. - Sajnálom, Minhwan! Sajnálom, hogy várnod kellett rám! - esett le térdeire mellém.
- S-Semmi...
- Igazán sajnálom! - hajolt meg, homlokát majdnem a földbe nyomva. Nem tudtam mit mondani. Megpaskoltam a vállait, hogy nézzen fel rám és ne csináljon ilyen haszontalan dolgokat. Igazából... Ahogy belegondoltam... Nem tudtam elhinni, hogy itt van. Esőben feljött a rétre, de... A gitárja nincs nála.
- M-Minden rendben?... - sepregettem fel a homlokához simult vizes hajtincseit. A szép szemei most nem kifejezéstelenül néztek rám, hanem aggódóan. Furán és nyugtalanul.
- Féltem... - suttogta. - Ha nem talál--
- Hjaj, hát gyerekek! - szakította meg a mondatában a Freedomos srác. - Rosszat tesz nektek a szárazföld.
- HongKi?...
- Indulnunk kéne. Minhwan is jön velünk - jelentette ki rámkacsintva, mire sejtelmem se volt, hogy miről beszél, meg, honnét tudja a nevem.
De nem kezdtem vele törődni, mint azzal sem, hogy hova fogok menni velük, csak egy boldogan elmosolyodott arcra figyeltem magam mellett; annak a fiúnak az arcára, aki azért futott, mert látni szeretett volna engem.
Mégis csak szeretni való. Szeretném megmutatni neki az iránta érzet szeretetemet, csak ennyi lenne a célom.


JaeJin POV

Lee HongKi, a családom barátja. Mindig nehezen hittem el, hogy egy olyan mosolygós és energikus fiú, mint ô, hogyan lehet egy komor családnak a barátja. Nálunk egy kicsit túl nagy a szigor... Mikor megszülettem egy falu mellé költöztünk a városból. Nem beszélhetek senkivel, amíg meg nem engedik. Nem engednek ki, ha szépen és meghajolva nem kérem. Még iskolába sem jártam, hanem magántanárok jöttek hozzám. De a nevemet még azok a felnőttek se tudták. A családom vigyázott a személyazonosságomra. A jôvômre figyeltek. Féltettek engem. Mégis... Tizenhatodik éves szülinapom alkalmából a szüleim elfogadták HongKi ajándékát, hogy vele tarthatok tengeri utazásokra a rákövetkező évre. Nem tudom, hogy a jôvôbeli kapitányom, hogyan győzte meg őket erre, de azóta az indulás napját vártam. Akkor még nem sejtettem, hogy addig szerzek egy másik személyt HongKi mellett, akire azt mondhatom, barátom.
Minhwan a semmiből és váratlanul tűnt fel. Örültem neki. Nagyon! Nehéz volt vele társalognom, a családom szigorú szabályai miatt, mégis igyekeztem, mert boldog voltam, hogy ô van nekem. HongKinak is meséltem róla, mire ô elhatározta, hogy Minhwan is velünk fog jönni, ha ilyen fontos nekem.

S megérkezett az életem egyik legboldogabb napja, amikor a kikötőben megjelent a csodálatos FREEDOM Ship.
- Gyerünk! Gyerünk! - intett a fedélzetről HongKi Minhwannak és nekem. - Kiengedni a vitorlákat, hadd repüljünk! - kiáltotta eget rengve és boldogan, mire a kormányos, JongHoon is elengedte a hangját.
- Repülni nem fogsz, csak úszni - vontam fel a vállaimat.
- Pedig milyen jó lenne elszakadni a földrôl... - motyogta mellettem Minhwan. Akkor még nem tudtam, hogy imádja a felhőket.
- Valaki másszon fel, és kösse meg a kilógó madzagot! - utasított minket HongKi felmutatva az egyik árbocra, és Minhwan már csimpaszkodott is fel.
Nem tudott repülni, mégis olyan hatása volt, amiért könnyen mozgott a levegőben. Kápráztak a szemeim, ahogy néztem őt, majd hatalmas csalódás ért, amikor leszólt nekem;
- Nem tudom megkötni!
- Hogyhogy nem tudod!? Csak húzd meg, erősebben, mint a cipôdôn, vagy használj más tengerész csomót.
- S-Sajnálom... De soha nem kötöttem, még cipôt sem - mondta lelógatott orral szégyellve magát.
- Soha?... - bámultam a belebújós cipőére, majd magyarázni kezdtem, hogyan csinálja, de nem értette. Én csak mondtam és mondtam, mire leereszkedett hozzám.
- Kapaszkodj bele a kötélbe! - utasított, mire én megtettem, nem is gondolva rá, hogy most fel fogok emelkedni.
- M-Minhwan! - kapaszkodtam a vállaiba, mire ô erősebben átkarolta az egyik kezével a derekamat.
- Foglak, ne félj! - mosolygott, de nekem nem volt olyan nyugodt érzés a levegőben lenni, mint neki. - Csak ügyesen megkötöd - suttogta a fülembe fura hangon.
- Miért meleg a leheleted? - pislogtam rá, hiszen érthetetlen forróságot éreztem a szavaival együtt. - Lázas vagy?
- N-Nem. Ez... M-Más... - fordította el a fejét olyan pirosas orcákkal, amiket már láttam ezelőtt tőle. Azt hittem beteg, de ahogy megkötöttem a csomót és visszavitt a fedélzetre, más magyarázatot találtam a viselkedésére.
- Forró... - nyögtem, ahogy a tenyereit az arcom két oldalára nyomta. Nem is vettem észre, hogy mennyire közel hajolt hozzám, csak is egy gyengéd és óvatos érintés hatására nyílt fel előttem a valóság. S az a szokatlanul lágy tapintást elmélyítette; Ajkaimat az övéi segítségével mozgatni kezdte. - Minh-- - nyögtem ismét akaratlanul és a szemeim le akartak csukódni, ahogy az ujjai cirógatását éreztem a folyamatos, izgató érintései közben.
- Egek... - engedett el egy kisebb csókkal abbahagyva és kuncogni kezdett magán. - Megtettem... Nem hittem volna... - hajtotta a fejét a vállamra.
- Minhwan... Mit...?
- Csak nézz fel a felhőkre... - suttogta és a kezeit lépésenként leeresztette a derekamra, ott átölelve.
Ahogy a tekintettemet felemeltem a kék és fehér foltos égre, észrevettem két ember alakú figurát, majd nem kellett sok, hogy kivegyek egy csókféle dolgot is a látképből.
- Viccesek a felhők...
- Ők lehet, de én nem - mondta és újból felemelkedett, tétovázás nélkül folytatni, amit az előbb félbehagyott. Egyre jobban csábítani kezdett a csókjaival.
Akkor tapasztaltam életemben először ilyen jóleső érzelmet.