68 BTS Háttal a kedvnek

Jimin POV

Jin hercegnőm rám bízta magát. Oda adta a kezét, míg lebotorkált a vonat keskeny lépcsőfokain, majd felhúzta álláról szájára az arc maszkot, én pedig a kapucnimra bíztam magam.
Így mentünk az otthonomhoz vezető úton. Ketten. Szorosan egymás mellett, figyelve, hogy lökdösnöm kell-e őt, vagy megállás nélkül jön-e.
Már csak pár utca és ott leszünk.
- Majd meglátod, de azért mondom is, hogy egyáltalán nem olyan óriási lakótelepre ez, ahol leszünk. Nem is annyira belváros. Embereket szinte csak reggel látsz, amikor munkába mennek  - mondtam és mondtam, aztán mesébe kezdtem erről meg arról, ha már ő nem volt beszédes kedvében.
Végül odaértünk. Megérkeztünk az én jól ismert négyszögemhez. Kettő-kettő panelház néz egymással szembe, mi pedig besétáltunk közéjük.
- Igaz... - néztem körül alaposan. - Miért változna itt bármi is, ha minden tökéletes? - mosolyogtam az előttem elfekvő négyszögén, ami hol zöld, hol kitaposott gyeppel büszkélkedhetett, és még pár fával, amik önállóan nevelkednek már évtizedek óta a beton utak mentén. A lombkoronáik mély árnyékba bocsátanak mindent, főleg a lakók sétányát, ami bekeretezi ezt az egész füves négyszöget. Ezen a hűvösséggel betakart aszfalton sétáltunk mi is, mire apró kavicsok kerültek utunkba, amik morzsolódni kezdtek talpunk alatt, vagy a cipő orrunkkal még ennél is messzebb rúgtuk őket az eredeti helyüktől. Már be kellett volna fordulni a bejárathoz, de ahogy megláttam ezeknek a köveknek a forrását, a játszótérrel találtam magam szembe, és az ahhoz vezető kavicsos úttal.
Döntést hoztam; élvezni akarom a nosztalgiát! Ezért letértünk a beton útról, és reménykedtem, hogy egy kis mókától majd megjön Jin elveszett kedve. Hatalmamba kerítettem hát a játszóteret, hisz csak úgy, mint az elmúlt években, most sem volt egy lélek sem. Csupán a lágy szellő játszott szelíden a forgó játékon, ami viszonylag fel volt újítva, mint ahogy amögött a csúszda is, hangsúlyozva a viszonylagosan jelzőt. Azmellette pedig a két vas hinta még mindig olyan rozsdás, mint kölyökkoromba. Megstrapáltak, de ugyanakkor ugyanannyira szerethetőek.
- Beleülsz? - kérdeztem, de Jin csak megrázta a fejét, majd a forgóra mutattam, de ahhoz sem volt kedve. Helyette én ugrottam bele és dacoltam egyet a szédüléssel, majd észre véve magamat, meg a jelenlegi helyzetünket, jobbnak véltem az én kis kedvetlen szerelmemet mihamarább túl ejtetni a szüleimmel való találkozáson.
"A következő megálló most már a végállomás lesz" - gondoltam, s már én is kezdtem tudatosan érezni az enyhe visszakozást, a szorongást, de bennem még az izgatottság, az öröm, ami akkora, hogy nem nyomja el ám semmi!
Gondolva rá, hogy jó lenne meplepi betoppanást rendezni, ezért a postás kapukódját pityegtem be. S belépve, mint ahogy egy hercegnőnek illik, visszafordultam megfogni az ajtót.
- Kérlek - néztem rá, de látszott rajta, hogy milyen szúrósan nézi a küszöböt. Nem akarja átlépni. - Na!... Gyere! - kéreltem, míg a nagy lépcsőház visszhangjában úgy hangzott, mintha éppen egy vadonélő kisállatot szeretnék becsempészni a lakásba. Végül lépett egyet, mire már engedtem is el az ajtót, elővigyázatosságként, nehogy megszökjön tőlem. Mégha kicsi is a valószínűsége...
Hercegnőm felkapta tekintetét a zár becsukódására, majd mozdulatlanul tovább ácsorgott a postafiókok előtt. Még a maszkját sem vette le, holott engem már rég nem takart a kapucnim.
- Engedd, hadd segítsek! - sóhajtottam, és elé állva, felnyújtózkodtam hozzá, hogy kényelmesen lehúzzam a fél arcát eltakaró maszkot. A két dolgos kezemmel egészen az álla aljáig legyűrtem azt, majd két oldalt fogtam Hercegnőm takaratlan orcáját: - Segítek, hogy összeszed magad - suttogtam, és már hajoltam is előre átadni egy mindent áthidaló, mély csókot száraz ajkaira. Az egyetlen egy hosszas érintésből elválva magamhoz szerettem volna ölelni őt, legalább a fejét a vállamra húzni, de... sehogy sem ment. Jin teljesen kővé volt dermedve. Szilárd volt, mozdíthatatlan, kedvetlen.

Gondolván, hogy egy második ugyan ilyen általa kedvelt szájra puszi sem segítene, ezért nem is szántam rá magam. Helyette megindultam; fel a lépcsőn. Arcom komor volt, de ahogy megütötte a füleimet Jin engem követő léptei, magamat türtőztetve elmosolyodtam. Mégha azok a fokokat érintő talpak olyan bizonytalanok is és meg-meg akarnak ingadozni az előre haladástól, akkor is jön. Követ.
Már értem is fel az elsőre, és arra akartam várni, hogy felérjen hozzám, de csak az egyik lábát emelte fel az emelet szintére, és ott megállt.
- Jin... - fordultam felé.
- Én... - szólalt meg vékony hangon. - Igazán hálás vagyok, köszönöm szépen az előbbi bátorítani próbáló csókodat, de nézz rám! Nem tudok tovább menni. Nem megy. Remegnek a lábaim... Még egyetlen egy emeletet sem tudnék tovább menni.
- Nem is kell - fordultam oldalra, s rámutattam a szembe lévő ajtóra. - Itt vagyunk.
A kijelentésemre felkapta a fejét. Mintha megijedt volna. Hirtelen belekapaszkodott a korlátba és arra nehezedett;
- A-Akkor sem. Zsibbad és remeg mindenem, a lábszáram, a térdem, a combom, a karjaim! Ráadásul görcsölni kezdett a hasam... Úgy érzem, ezek a jelek azt mutatják, nem vagyok felkészülve...
"Mi a szösz?..." - gondoltam és morcos arckifejezéssel néztem rá;
- Jin hyung, ne legyél ilyen régi módi. A mai filmekben már senki nem fordul vissza, ha már ekkora utat megtett.
- Nem számít - fellelte és már fordult is lefelé. - P-Pá... Majd látjuk egymást.
- Na nem! Nem hagyom! Gyere szépen vissza! - kaptam a karja után, és magamhoz akartam húzni őt, de nem tudtam. Másik kezével belekapaszkodott a korlátba. Közelebb lépve átkaroltam a derekát és úgy próbáltam elszakítani őt a lépcsőtől, de erre már mindkét keze a vasdíszek közt szorítottak marokba egy-egy biztos és törhetetlen foghatni valót.
- Elég jól működnek ezek a remegő, hervadó vagy milyen kezeid!
- Mert félek! - kiáltotta nem is olyan halkan.
Majd látva, hogy ez nem fog segíteni rajtam, se senkin és semmin, elengedtem őt. Azzal azonnal leült a lépcső fokra, fejét a térdeire lehajtva.
- Hát mindjárt kilépek a cipőmből! Nem hiszlek el, hogy pont most szikráztatod meg ezt az énedet... Komolyan... - törtem le szó szerint.  - Jin hyung, ha ezt elmesélem a többieknek, mi lesz a hyung névvel?
- Nem meséled el!
- Akkor se csináld ezt, kérlek! - hajoltam a füléhez. - Állj fel!... Jin hyu--
- Nem.
- Hjaj nekem... - huppantam le én is a fenekemre oda, melléje. - Legalább nézz rám, és beszéljük meg, hogy mit csináljak veled - tanácsoltam, és már közelebb is araszoltam hozzá, egészen a személyes szférájába, várva, hogy felemelje azt a félénkséget tükröző, elrejtett arcát, de nem tette. Helyette a velem ellentétes irányba fordította a fejét. Erre a lépésére már emeltem is fel a karom, legalább, hogy rácsaphassak a combjára egy "Na!" indulatszóval, de hirtelen visszahúztam azt, mert észbe kaptam, hogy ez meggondolatlanság és tiszteletlenség lenne, nem szabad... Ennek ellenére mégis csak rácsaptam. Belemartam a combjába. Ez a hirtelenség és vadság bennem mindig csak miatta tud előtörni. Ilyenkor... - Olyan büntetni való vagy! - mondtam, és tenyerem a combjának belsőbbik felére csúszott, majd onnan a lába közötti rész irányába kezdett kószálni megannyi jól ismert ingerlékeny területet fölperzselve. - Te akartad. Akkor extázist teremtek - emelkedtem fel és még jobban a testéhez simultam. Miközben az egyik kezem már gondjába vette a testi kéjküszöbök kényeztetését, addig a másik máshoz folyamodtam. Öt ujjamból négy Jin orcájának egyik oldalához simult, a hüvelyk pedig a megmaradt oldalra, így szorítottam meg enyhén a sápadt pofiját, hogy végre magam felé fordítsam. Megcsókoltam. Helyesbítve inkább smárolásba kezdtem; Akaratosan, vadul, tempósan, éhesen, s követelőzően; - A nyelvedet!... - leheltem ki hiányérzetem okát, s ahogy még jobban rácsúsztam az ajkaira, odaadta a nyelvét az enyémnek, hogy szájában, a felgyülemlett nyál rétegben összekulcsolhassam őket. Tőlünk zengett a lépcsőház. A mi ajkaink nedves súrlódása visszhangzott vakmerően minden kis szegletben.
Meglehet, hogy ez az egész egy elborult játszadozáshoz hasonlít, de én akkor is így akarok Jinbe kedvet lopni; Ezért megállás nélkül kényeztettem őt, mindaddig, amíg nem jött az őszinte megelégülés Jin részéről, és elhagyott egy aprócska nyögést. Erre a jelre elrugaszkodtam az ajkaitól. Szépen előre fordultam és kis terpeszbe tettem lábakkal próbáltam kihúzni magam a lépcsőfokon, de szédülést éreztem, így a térdeimre simítottam tenyereim, és azokra is támaszkodtam. Egy nagy sóhajtással szökött ki belőlem méghozzá egy erotikától felfűtött párás lehelettel együtt. Nem csoda. Mellettem Jin még jobban összekuporodott és tenyerét a szájához szorította, amiből apró melegség áradozik ki felhőcskékben.
"Ezt jól megcsináltam..." - gondoltam, és magunkkal hagytam a csöndet, miközben azon töprengtem, hogy mi is lesz. Mit kéne csinálnom, hogy SeokJint a mögöttünk lévő ajtónak a másik oldalára csalogassam. Az is lehet, hogy ez egy lehetetlen dolog, de... Valahogy csak lesz! Úgy nem lehet, hogy sehogy sem lesz!
Ekkor a lépcsőházban lépések kezdtek visszhangozni.
"Remek, itt ülünk, mint két részeg a lépcsőn, és valaki pont most akar feljönni... Ilyenkor, késő délután nem is szoktak itt járkálni! Pont mi kapunk egy ilyen szerencsétlen bónuszt, remek... Ahhh Fel kéne állnom..."
Magassarkú cipő kopogott, s mire megláttam a gazdáját, felugorva poroltam le magam.
- Jin hyung!... Jin hyung!... - szólítgattam suttogva, s kicsit meg is löktem a lábammal őt, de nem reagált.

Közben nagyon meglepődtem magamon, hogy a rengeteg év ellenére, amióta nem láttam, ennyire megismerem a megöregedett házvezetőnőt főleg ekkora nagy bevásárló szatyrokkal... Mindig sok időt töltött nálunk, mert édesanyám puszipajtása, de én mindig is féltem tőle, állandóan piszkálta az arcom meg a magasságom...
- Két sármos legény a lépcsőn! - szólt lefele, mire egy másik magassarkú is felkopogott. Egyre közeledtek felénk, de szégyenemre nem tudtam köszönni, lefelé néztem, SeokJinre. - Nem tudtatok bemenni?
- Nem engedtek be? - erre a hangra felemeltem fejem. A másik nő, aki Jin hercegnő elé állt és finoman megérintette a szerelmem búslakodó arcát, az édesanyám volt.
Azonnal köszöntem, megöleltem, ugráltam, beszélni kezdtem; beszélni minden eltérő dologról, ami nem Jin hercegnőmhöz tartozik, mert nem akartam belekeverni az életembe a ránk váró, szatyros s ijesztő házvezetőnőt. Épp a boltból jöttek;
- Édesapád is hamarabb jött haza az irodából, mert olvastuk az üzenetet, hogy jössz - mesélte, miközben kinyitotta az ajtót. - De ne zavarjátok még, mert haza hozta a munkáját - suttogott, mire bementünk mindahányan voltunk. Igen, még Jin is. Szó nélkül. Jó fiú módján jött utánunk, s arcán, amit anyám megcirógatott az előbb, már nem is lehetett látni a búskomorságot. Olyan természetes volt.
Hátrahagyva a két nőstényt a konyhában, lábujjhegyen tipegtünk a puha szőnyegen, a hosszú s szűk benti közlekedőn. A kitárt két szárnyas ajtónak a nagy szobáját szépen elhagytuk, ami minden egybe: az ebédlő, nappali, és apám kedvenc helye, ha dolgozni akar itthon, és tovább suhantunk az öcsém szobájával szembe az enyémbe. "Az én szobám, az én váram" ez állt az ajtómon, amin be is léptünk.
A világos kék beütésű lila falak teleragaszgatva álltak értelmetlen rajzokkal, poszterekkel, s még log is le itt-ott a cellux a már rég nyugdíjba tett képek miatt. Két nagy könyves polc emelkedett az egyik csak úgy a BigBang albumoknak meg minden egyébnek az egyszemélyes ágyam s a falközé beszorítva, a másik pedig tele volt pakolva régi tankönyvekkel; Fúj... Rossz ránézni. Az mellett az íróasztalom viszont üresen örvendett nekem. Hát én is neki, hogy nincs rajta egy lecke sem, és éreztetve is vele a boldogságom súlyát, rádobtam Jinem és a saját utazótáskámat is. Itt vagyunk hát. Az én kis váramban a Hercegnőmmel;
- Na? Nem mondasz semmit?
- Kéne? - kérdezett vissza szelíd hangon, majd az ágyamra nézett, ami ahogy már említettem egyszemélyes... méghozzá rám méretezve... - Ezen fogunk aludni? Elférünk egyál--
- Egymáson fogunk aludni, te butus - karoltam át a derekát vigyorogva, és már húztam is őt le az ágyra, hátha meg akar bizonyosodni róla, hogy összebújva nem csak épp-hogy, hanem teljes kényelemben elférünk; de kihagyva a mostan adott lehetőséget a próbára Jin ülve maradt, én pedig térdeimen nehezedtem mellette, készen állva a leteperésre, ha duzzad már az ingerküszöböm.
Addig is azon voltam, hogy eleget tegyek mindkettőnknek; Beletúrtam Jin hajába, majd akár hányszor csak lehetett kezem a hátán végig siklott, föl s le, a pólóját szétgyűrve, miközben ezer meg ezer csókokat számláztam számára, az ajkain számlálva.
- Szeretlek - nyögtem a csókok halmazaiba, de Hercegnő nem reagált szavamra. Sőt, még az ajkai sem viszonyultak úgy a ritmusomhoz, mint szoktak. Nem éreztem a megannyi ismert hozzáállásából egyet sem. Most még merevebbek az ajkai, mint kint, a lépcsőházban. Az lehet az oka, hogy már itt vagyunk a célban? Vagy valami más dolog befolyásolja őt itt a levegőben?
Elváltam a szárazon maradt ajkaitól, és míg egyik kezemmel a derekát nyomtam magamhoz, másikkal a fejét a vállamra döntöttem. Éreztem, ahogy teste megreszketett karjaim közt.
"Mi ez a rossz előérzet?" - néztem körül, s Jin homlokát még jobban a  vállamhoz nyomtam, mire a vészjósló detektorom kiakadt a szobám bejáratánál. Anyám lépett be;
- Nehogy hiányoljátok, már itt is egy matra--
Megijedtem.
Miért néz így ránk?
Elejtette a semmiért hozott matracot, és visítozó hangon kezdte ordítani az apám nevét. Ijedtebb volt az arca, mint nekem, és rémisztőbb. Rajtunk felejtette a szemét, aztán egy lendülettel el is futott, hátrahagyva a nyitott ajtót és a folyamatosan visszhangozó hangját.
Valami itt nem stimmel!
Azonnal megfogtam Jin kezét, aki szerencsére nem volt szemtanúja ennek, csak fültanúja, mivel egész végig a vállamhoz szorítottam a fejét, amennyire csak lehetett, hogy ne lássa ezt a nagyon furcsa kirohanást, viszont fel kell iramodnunk most és tisztáznunk a dolgokat! Ezért Jinnel együtt már mentem is anyám hangja után.
- Jimin!
- Huh? - néztem hátra Hercegnőmre, akit magam után húztam a kezénél fogva. Ismét csak lógatta az orrát, és összeszűkült volt az aurája. - Jó, akkor várj csak itt, vagy menj vissza a szobámba - tanácsoltam, és már engedtem is el őt.
Ahogy beléptem a nagy szobába, láttam lelkiszemeim előtt, ahogy Jin háttal a falnak lesüllyed ültébe a földre, az ajtó elrejtett sarkában, és fejét lehajtva, ijedten várja azt, amit én is. A választ, hogy mégis mi volt ez az előbbi. Mi volt az oka? Miért kellett minket megijeszteni? Jin emiatt már megint csak háttal van a kedvnek, hogy előbbre tudhassunk haladni.....Miért kell a pokolnak elszabadulni? Mikor szabadul el a mennyország?