69 BTS Csendkirály

Jimin POV

Nem félek attól, hogy tiszteletlennek kell lennem, képes vagyok szembe fordulni is szeretett édesanyámmal, ha kell. Kötelességemnek érzem. Jin elég értékes ahhoz, hogy küzdjek érte. Addig akarom őt az enyémnek hívni, ameddig az idő engedi. Birtokolni fogom, amíg az összes ketyegős óra el nem olvad a világ végével érkező láva folyamban.
Ezzel a szentimentalizmussal álltam szüleim elé. Édesanyám a sarokban lévő díszasztalon támaszkodott, édesapám pedig vitt neki egy pohár vizet, majd a hátát kezdte simogatni.
Beszélni kezdtem. Mondhatni, szónokoltam, mire anyám végre valahára felém fordult, de egyből le is intett, miközben a másik kezével a szeme közti részt szorította.
- Nem... Ez nekem váratlan volt... - vette át a szót. - Apád mondta, hogy románcod van, mire már kezdtem is élni a gondolattal, hogy találtál egy aranyos s gondoskodó lányt... Teljesen elképzeltem! Nem gondoltam, hogy más a helyzet. Ne érts félre... Nem vagyok a kapcsolatod ellen...
- Értem - ejtettem ki a szót résnyire nyitott s megkönnyebbült ajkakkal. - De akkor miért ijesztettél így ránk?
- Én rátok? Ti rám! Belépek, és mit látok? A fiam le akarja teperni a haverját, miközben van egy barátnője. Egyből szólni akartam apádnak, hogy mikre nem nevelt! Össze lettem zavarodva...
- De... Mikor bejöttél, Jint csak megöleltem - pirult a fülem széle, hisz igazból, amit akartam az...
- Aha, bizonyára... Tudod kisfiam, látni lehetett rajtad, mit szándékozol tenni...
Remek, itt nem csak Jin, de szinte körülöttem mindenki tud a fejemből olvasni...
- Mindenesetre örülök, hogy kiderültek nekem is a dolgok - tette hozzá, mire én:
- Ha szeretnél belemerülni az életembe, hoztam pár gay pornót.
- Magatokat vetted fel?
- Nem - válaszoltam apámnak. - Még indulás előtt töltöttem le, hátha kell nektek.
- Jajj hát nagyon kedves tőled, Porontyom, de köszönöm szépen, megleszek anélkül is.
- Biztos?
- Esküszöm - tette szívére kezét. - Annyi bőven elég, amennyit most tudok. Csókhercegnek és Hercegnőnek nevezni egymást... Ez igazán aranyos.
- Igazából azt hittem, hogy Apu már elmondta neked, sőt mindenkinek, s mire megjövök, addigra az egész család tudja.
- Nem - szólalt meg Édesapám. - Nem mondtam el a részleteket se anyádnak, se az öcsédnek. Tudod, ez nem olyan dolog... Hogyis mondjam... A világban, amelyben élünk, legalábbis ebben az országban, ez nem dicsekedésre méltó... Sőt...
- Ne feszegesd... Megértem - erőltettem egy vigyort.
- Én úgy érzem, minden rendben van - folytatta sajátosan. - Mivel mondtad, hogy a domináns fél az te vagy, ezért ezzel a tudattal magam részéről meg is vagyok elégedve. Igen... Ez a véleményem...

Azt hiszem ez kellett. Valami ilyesmi. "Áldás" szerű dolog. Igen: Innentől végre érezni lehetett körülöttünk a tiszta, ízlelni való levegőt. Jó volt lélegezni.
Most már oda kéne mennem az ajtóhoz, befordulni a sarkon, Jinhez, és a felhúzott lábai elé leguggolni hozzá. Hagynom kéne, hogy rám támaszkodjon teljes mivoltjával, miközben életet lehellek belé az ajkain keresztül, pont úgy ahogyan szereti. Meg akarom fogni a kezét, a karomba venni a testét... Ugye megtehetném?
Gondolkodtam egyetlen egy kulcseszmével, aminek az egészét Jin töltötte be, de mikor kikukucskáltam az ajtó mögé, kedvesemnek nyoma sem volt. Pedig biztos vagyok benne, hogy itt volt...
A folyosó helyett a szobámban találtam rá. Az ágyon pihent a teste, hason fekve, és a támla felé emelve fejét nyomkodta a telefonját.
 - Visszatértem - suttogtam, de ő nem reagált. - Te tudtad, igaz, hogy anyum tudatlan!? - érdeklődtem, de ô nem fordult felém. - Nem volt beavatva a kapcsolatunkba, s te ezt érezted. Ilyen képességekkel mehetnél cirkuszba is. Amúgy most már nincs semmi nyomasztó dolog körülöttünk. Jó helyen vagy. Hidd el! Higgy nekem!
Furcsa. Semmi. Mintha nem is hallana engem, pedig nincs fejhallgatója. Vajon milyen mizéria száguldozhat a fejében? Valami súlyos? Még a hangját is elvette... Nem szól egy szót se.
Leültem melléje, az ágyra, s hozzá akartam érni, hogy "Mi a gond? Mi bánt? Itt vagyok neked. S ami a legfőbb, hogy te is itt vagy nekem. Itt... Itt, ahol kölyök fejjel végleg nem gondoltam volna, hogy egyszer egy olyan hercegnő fog az ágyamon feküdni, mint te. El se tudom mondani, hogy ez a gondolat a jelenlegi eszemmel, mennyire és mennyire tetszik. Sokáig akarom ezt érezni! Nagyon sokáig! Veled."
Ahogy ott ücsörögtem a lábainál bámészkodásba kezdtem, és az íróasztal mellett, a tankönyvekkel teli könyves polc aljában észre vettem az üresen heverő iskolatáskámat, amit már réges-régen bevágtam oda. A látványával elfogott a hiány érzett... Nem, nem az iskola, nem is a iskola társaim, hanem hiányzott valami a táskáról! Hát persze... Elvesztettem... Még mindig hiányolom.
- Jin... Van egy mesém - szóltam hozzája, miközben a táskámat bámultam. - Mikor gimnazista lettem, kaptam szülinapomra egy plüsst, ami egy billiárd golyó volt, a feketét, amin a nyolcas van. Nem kértem. Nem is gondoltam ilyesfélére, mint ajándék. S amikor először megláttam nem is érdekelt, nem is éreztem semmit. De aztán később valahogy megtetszett. Megtetszett és használni szerettem, így hát felakasztottam az iskolatáskámra, sőt minden más táskámra, mindig arra, amivel kimozdultam otthonról, mert azt akartam, hogy velem legyen, hisz az enyém. Rengeteg éven át velem volt,  mindaddig, amíg egy tavaszi napon, hazafelé tartva a sötétedésben, a buszon egy középkorú férfi rám nem szólt, hogy leesett valami a táskámról. Felvette nekem, s én megköszöntem, de amikor oda adta, kérdeztem, hol van róla a plüss, mert a kezemben csak a lánca volt. Azt nem látta, mondta, és elkezdte velem együtt keresni, de nem volt a buszon. "Megéri visszamennem érte!" mondtam és már szálltam is le futtában, hogy az ellenkező irányba újból megtegyem azt az utam, amit a plüssömmel együtt esetlegesen megtehettem. Háromszor végig jártam mindent, az egész gyalogos utamat. Futottam oda s vissza, négy kézláb járkáltam a parkoló kocsiknál, felhúztam magam kerítésekre, belenéztem az összes kukába...  s minden járókelőt megkérdeztem... de semmi nem volt. Semmi jele nem volt, hogy létezett, csak a lánca és a fejemben a képe.

"Vissza akarom kapni! Vissza akarom akasztani a helyére! Az az enyém! Hogy veszthettem el?" szomorkodtam magamban, miközben nem tudtam a fejemben ismétlődő kérdésre a választ. Hát ennyire gyorsan el lehet veszíteni valami olyat, amit nagyon-nagyon szeretünk? Nem tudtam elhinni. Reménykedni kezdtem hát, annak ellenére is, hogy lement a Nap. Leültem az utca szegélyre, és nagy papírokat vettem elő. Feltűnő színű filccel, nagy betűkkel írni kezdtem rá: "WANTED! WANTED! Elveszett! PLÜSS GOLYÓ Jellegzetes: fekete nyolcas billiárd golyó. Ha megtalálja -> hívja:" és oda másoltam a telefonszámomat a megformázott nagy betűk alá, és az ide-oda írt sok "FONTOS!" felszólítás közé. Tizennégy másolatot csináltam, miközben már a telefonommal kellett világítanom és a feltámadt szél miatt, az eddig megírtakon rajta kellett ülnöm. Előhorgászva a táskámból a zsebpénzem elfutottam celluxt venni. Ollóra nem volt szükségem. Elindultam a pislákoló köz világítás alatt, és minden feltűnő helyen, meg mindegyik buszmegállóban nyomott hagytam magam után. A hatalmas szél csípte az arcom és el akarta lopni a elkészített plakátjaimat, de nem hagytam; Küzdöttem a természet ellen és a celluxszal minden irányból rátekertem az oszlopokra a papírjaimat. Bárhova néztem, már ott volt a kézírásom. De ennél is többet akarva, a bokor kutyák segítségét is kisajátítottam; azokat is körbecelluxoztam. "Muszáj, hogy visszakerüljön hozzám!" gondoltam, mikor már véglegesen felszálltam a hazatartó buszomra, de a gondolataimra csak még több jött, rengeteg zúdult rám egyszerre, mire a fájdalommal együtt hangosan felsóhajtottam és lefutottam a buszról. Visszatérve a terepre, ahol elveszhetett a szeretett plüssöm, megint csak letelepedtem fenekemre, de most nem A4-es lapokra írtam a kétségbeesett szövegem, hanem kis fecnikre. Képes voltam vagy százat írni belőlük... Nem érdekelt, hogy hány óra van már, megérte időt szakítanom rá, hogy ezeket az üzeneteket minden elérhető postaládába bedobhassam. Gondosan meg is tettem. De hiába volt a törekvésem, a plüssöm nem lett meg - vittem le a hangsúlyt. - Újat, ami ugyan olyan pedig nem akartam - tettem hozzá a mesémhez, aztán Jin felé fordultam. Vártam, hogy szóljon valamit... De azt csak várhattam. - Nagyon megvagy a csönddel, ch... Ugye legalább figyeltél!? - támaszkodtam fel négy kézlábra s szépen az ő elterült teste fölé másztam. - Küzdöttem a plüssömért, mert az enyém volt és szerettem - hajlítottam be karjaim, mire ajkaimmal Jin füléhez értem. Visszafogott suttogással folytattam: - Tudd meg, hogy képes lennék az elmesélteknél még több mindenre, ha téged veszítenélek el... - simítottam orcám az arcához, s ahogy a gyönyör apró érzésétől megremegtem, kileheltem a lelkem: - Te túl sokat érsz... Rád muszáj szemem-fényeként vigyáznom.

Este lett. Este volt. Éjjel jött. S hiába szólt és énekeltem egész idáig Bumkey My Everything számát, nem hatott. You're my home, my joy, my life, my every... thing.
Felső nélkül fekszem a hátamon és ásítozva élvezem az érezhető szerelemmel teli levegőt. Viszont Jin rendesen felöltözve a mellkasomon fekszik, s fejét ólomként nehezíti rám... Simogatom őt, finoman, szépen, háta minden négyzetméterét, de nem alszik. Nem alszik, de nem is szól semmit. Fejét élesen egy irányba fordítja. Az arcát sem látom.
- Jin... Becsuktad a kis kaput? Semmi mikk, makk, mukk? Hercegnôbôl hirtelen csendkirály akarsz lenni? - kérdeztem, s mivel nem méltóztat választ adni az ôfelsége, Csendkirály, ezért tovább bámultam felfelé s karjaim tovább ölelték és kényeztették SeokJint. A szobámban egyre kevesebb fény verődött vissza. Nincsenek bevilágító lámpák, ami azt jelenti, hogy a szembe lévő házban is már alszanak, sőt, szinte már mindenki, csak mi nem. "Aiyyya Jin!..." Vettem nagy levegőt, és az azutáni csendben valamilyen fura hang ütötte meg a fülem. Aggodalmamban finoman rákérdeztem:
- Sírsz?
- Nem.
- Akkor jó...
- Nem érzem jól magam.
- Mi a baj?
- Nem kéne itt lennem.
Három egész mondattal elvesztette a Csendkirály rangját. Nincs. Huss, eltűnt. Hercegnőm visszatért. Legalább is azt hittem... De hogy csak azért se legyenek helyesek a feltételezéseim Jin fogta magát, és szemét megdörzsölgetve fölemelkedett rólam, majd az ágyról is. Egy szempillantás se kellett, s a lábai már eredtek is ki az ajtón...
Nem tudtam, hova lesz az út, csak tudtam, hogy muszáj utána mennem. Csipkedtem is magam póló nélkül... Felvettük a cipőnket, és egy percig sem várakoztattuk tovább a ránk váró kellemes és meleg esti levegőt. Ahogy a kapu bezárult mögöttünk, Jin egyből a játszótér felé kanyarodott. Követtem, mire a kis kavicsokon lépkedve Csendkirály tekintélyű Hercegnőm némán zajt csapott a hinták láncaival, ahogy ujjaival megérintette ôket.
- Jin, elárulod, miért jöttünk ki?... Nem hiszem, hogy csak egyedül akartál. Jól tudtad, hogy követni foglak - lépkedtem az árnyékában, amit a játszótér körülötti világítás a talpam alá vetett. - Nah, Jin! Aigo! Így viselkedsz a szerelmeddel?
- Miért szeretsz? - vágta rá azonnal az én szerény kis kérdésemre az ô súlyos két szavát, amit nem szeretek együtt hallani. "Ohh folyton ez a 'miért'..." néztem rá durcásan, miközben ô lelógó fejjel ráült a csúszda végére. Tisztán láttam, hogy valami nagyon nincs rendben itt, Jin maga alatt van, de talán, ha megpróbálok válszolni a kérdésére, akkor jobb kedve lesz.
- Konkrétan miért? - húztam elő magamból egy kis kuncogó hangot a hangulatért, és Jin előtt hátrafont kezekkel elkezdtem dülöngélni. - Először is nagyon kedves és szép vagy. Őszintén a testedet is imádom, olyan már, mintha hozzám tartozna - nem tudtam megfogalmazni a feleletet, csak daráltam a betűket, s hiába volt minden felsorolt jelző s tulajdonság pozitív, igazából úgy éreztem, hogy ezekkel nem mondok semmit. Nincs olyan szó és nincs annyi szó, amivel ki tudnám fejezni magam. Túlságosan szeretem őt.
- Tudod, én is férfiből vagyok... - szakított félbe engem egy elég fura hangsúllyal, amire nem lehetett nem felfigyelni. Egyből le is fagytam és mindenemmel Őrá összpontosítottam:
- Mire akarsz célozni? - húztam össze a szemöldököm. Sejtettem, hogy a probléma forrása az azonos neműség, de...  Tényleg ennyire zavarja? Csak a szüleim előtt vállaljuk fel... Kit vagy mit szégyell? Mi a baj? - Mond ki, Hercegnő! Mire gondolsz? Segíts kérlek, mert nem értem.
- Amirôl édesapáddal beszéltettek; a dominanciáról. Passzív és aktív fél, mintha csupán csak ez számítana egy olyan kapcsolatban, mint a miénk... és az a baj, hogy nem csak a szüleid, de a csapattársaink is így gondolkodnak felölünk... Egy apró, mégis más irányú lépés a részemről, s már máris nem ugyanolyan napfényes a helyzet, mint amilyennek lehet hinni. Érted miről beszélek? Gondolj bele! Hogy reagálnál és reagálnának a többiek bele értve a szüleidet is, ha kedvem támadna dominánsnak lenni? Édesapádék egyből másképp fogadnának. Miaz hogy... Ha felcserélődnek a szerepek, akkor ôk is váltanának a hozzáállásukban, mégpedig azonnal! Érted mi itt a bibi, ugye? Ezt érzem most. Amit elmondok. Tudod, az is elég lenne a kapcsolatunk megváltoztatásához, ha makaccsá vagy engedetlennél válnék... Mi lesz akkor? Ha egyszerűen ellent fogok neked állni?
- Lázadni fogsz? - kérdeztem röhögésbe törve.
- Nem viccelek! - szólt rám mérgesen. - Bár elképzelni nem tudom, de tegyük fel! Mi lesz akkor?
- Kíváncsian várom!
- Jimin... - nézett fel rám végre valahára. Így nyugodtabb vagyok. De még mennyivel nyugodtabb. Nincs más az arcomon, csak egy kellemes szerelemmel teli mosoly.
- SeokJin, ne érdekeljenek mások! Amit megmutatsz magadból, azt csak nekem mutasd! S ha tényleg makaccsá válsz... lehetséges, hogy.... mégjobban beléd szeretek - guggoltam le hozzá.
- Nem lehet örökké szeretni...
- De vonzódni igen. Rosszban és jóban mellette maradni, hiszen... amm... Hogy is szokták az oltárnál mondani?
- Milyen oltárnál!?... - nézett el zavarba ejtve. A kérdése ellenére jól tudta mirôl beszélek.
- Mond ki azt a boldogító igent, SeokJin - emeltem arcára tenyerem, mire visszapislogott rám. - Te is mellettem szeretnél maradni, mint ahogy én is melletted, igaz?
- Igen. Szeretnék - suttogta a szemeimbe nézve, mire a képének a gyönyörűségét, a belőle áradó kicsapongó csillogást és szépséget még közelebb akartam magamhoz érezni. Rendesen érezni. Cselekedni. Megtenni. Megborzongani. Élvezni. Szabadon megcsókolni.
- Igen - leheltem melegen, mire megkönnyebbült kedvesem segítségével egy mélyebbnél is mélyebb érintést mélyíthettem el.