Minhwan POV
Pár évvel ezelőtt, mikor találkoztam JaeJinnnel, és mielőtt Lee HongKi felkarolt volna magához, egy nagy városban éltem. Mindenki dolgozott, mindig sürgés-forgás volt. Én jobban szeretem a nyugalmat élvezni, a várostól távol lenni. A szomszéd falu kikötőében próbálkoztam a halászokat megkérni, hogy vigyenek magukkal, még segítek is dolgozni, de általában nem igényelték a munkás kezeimet, csak kivittek a nyílt tengerre. Mindig sikerült elérnem az ingyenes hajó utat. Kényelmesen és gondtalanul pihentem, a hobbimat gazdagítva, ami nem más mint a felhők nézegetése. Imádom a Nappal együtt feltûnô szépségeket a kék égen, és ugyan annyira szeretem a naplementekor a színekkel játszadozó, eredetileg fehér felhőket. Kreativitást ébresztve másznak bele a fejembe. Szüntelenül veszik fel a szél segítségével az állatok alakját, ételek formáját és egyéb tárgyak kinézetét. Néha még olyanok is, mint egy térképből kimásolt részlet. Ugyan annyira szeretem azokat is, amik csak úgy tornyosulnak és megtalálják a maguk helyét az eget szépen kidíszítve, mint a tejszínből kevert hab a város ünnepek fôételén, amit tortának hívnak egyesek.
Úgy gondoltam, annyira varázslatosak a felhők, hogy még jósolni is képes vagyok belőlük. Megtudtam mondani, hogy melyik napon fog elfutni előttem egy kecske gida, egy nyúl, esetleg egy szép, szemrevaló lány. Ez volt az én elsôszámú tevékenységem és szórakozásom, hogy a hajókon háton fekszek és fel akarok emelkedni a felhők közé. El szerettem volna szakadni a földtől, de nem tudtam. Ennek ellenére nem voltam szomorú. Kellemes volt minden nap, mert ugyan azt tudtam csinálni.
Egyik délben a felhőkben egy nyíllal átszúrt szívet pillantottam meg. Azt jósoltam azáltal magamnak, hogy találkozni fogok azzal a lánnyal, akit az Ég nekem teremtett. Igaz, hogy csak akkor múltam tizenhat, ezért még nem akartam házasodni. Talán csak egy-egy gyönyörű felhővel, de emberrel nem. A tény ellenére, mégis megnézném azt a nôszemélyt magamnak.
- De, hogy vegyem észre azt a lányt, akire gondoltál? - kérdeztem az Égtől. - Ha csak úgy elmegy mellettem a nagy városban és nem veszem észre a nagy tömegtől, akkor mihez kezdek? - már kérni szerettem volna, hogy vegye fel a gondolt személy alakját, mutassa meg nekem, milyen arcot kell keresnem, de akkor a felhők összeálltak a falu körvonalára. - Akkor nem a városban fogom megtalálni... - suttogtam megkönnyebbülve. Nem egy városi, elkényeztetett bárónô lányával akar összehozni a sors, ami egy jó jel.
Attól a naptól fogva nem szálltam fel hajókra, csak a falu egyik zöld füves részén süttetem a hasam. Levettem a felsőrészem a Nap teljes melegének átérzéséhez és vártam. Elbambultam a bárány felhőkön, ami egy nyájba csoportosultak a kristály tiszta égen. Pihentem, majd alvásba is kezdtem. Nyugodtan és egyenletesen vettem a lélegzeteimet, el is felejtve, hogy most egy számomra fontos személyt várok.
Mikor kinyitottam a szemeimet már a Nap narancssárga fényében úszott minden.
- Biztos már a hold is látszik - törölgettem ki az álmot a szemeimből és felemelkedtem, hogy Nyugat fele megpillantsam az eget azokkal a gyönyörű összenyomott, habos felhőivel, ami mögött a Nap nyugovóra tér éppen. - Milyen szép ma - suttogtam és ásításításom közben gitár szóra lettem figyelmes a hátam mögül, ami épp most vette kezdetét.
Lassan megfordultam, hogy felmérjem a helyzetet; egy nagy kôvön vezettem fel a tekintettem, majd két lelógó és keresztbe tett karcsú lábon, mire a szemem megakadt az ölben lévő nagy hangszeren. A húrokat hosszú ujjak pengették, majd ahogy észbe kaptam felnéztem a hirtelen feltűnt zenész arcára. Ahogy szemeink találkoztak, hosszasan kezdtük bámulni egymást. Ô gitározott, miközben én a szélkócolta hajáról visszaverôdô napsugarakban kezdtem gyönyörködni. Csak játszott és engem nézett. Idővel oda szerettem volna menni hozzá és megszólítani, de megfagyva támaszkodtam a fűben. A pólómat legalább felvehetném egy srác előtt, de az se ment.
Mikor az ég sötétebb árnyalatokat öltött magára és eltűntek a szeretett felhőim, lelassult az ütemes gitár szó, végül el is hallgatott. Az idegen fiú leszállt a kôrôl és olyan finom nehezedett lábaira a fűben, mintha egy kismadár telepedne le hozzám közelebb kerülve. Felnyújtottam a kezem, mintha kenyér morzsát nyújtanék neki, de ô nem fogadta el, hidegen hagytam őt. Leporolta a nadrágját, gitárját gondosan és féltve vette az oldalára, miközben már nem is nézett rám, majd nyugodtan elsétált.
- Ki vagy te? - mondtam ki, de már túl későn. Csak néztem utána.
Aznap megmaradt a fejemben a kinézete; egyszerű, vékony test alkat és fényes, csillogó szemek, amikbe merülni lehet. Annyiszor idéztem fel magam előtt a festménybe illő képet, hogy amint felkeltem, kimentem a házból és a reggeli égre néztem;
- Nem tudtam, hogy ilyen könnyen szerelembe lehet esni... - húztam a számat és várni kezdtem valami jelre. - Na mi az? Semmi reakció? Eddig a felhőidet szerettem, most meg egy... Egy srácot! Egy fiút! - emeltem fel kezeimet a feljövő Nap forróságát érezve. - Ha nem borulsz be ettől a ténytől... És ha jó időt adsz, akkor... Újra láthatom Őt azon a réten... - pislogtam fel és barátságos sugarak öleltek körül, jelezve, hogy nem kell rosszat sejtenem.
Boldog lettem. Igaz, csak tizenhat múltam és még sosem voltam szerelmes. Most meg egy fiúba esek bele, ami enyhén nevetséges, már csak azért is, mert nem tudok róla semmit, a nevét is beleértve. Mégis... Kimentem a rétre ismét a hasamat süttetni. Játszottam a képzeleteimmel, pihentem és Őt vártam. Megjegyeztem, hogy tegnap naplementekor tűnt fel, ezért abban az idôtájban összeszedtem magam az elterülésemből és ráültem arra a kôre, amire Ô is. Himbálni kezdtem a lábaimat és várva vártam.
- Na... Mi lesz?... - izgultam, hiszen azt se tudtam, hogyan szólítsam meg, ha meglátom Őt, ha egyáltalán jön. De jönne kell. Muszáj...
Mikor az ég alján egy hosszan elterült felhő segítette a Napot elnyelni, akkor lépéseket hallottam magam mögül. Hátra néztem és megpillantottam azokat a szempárokat, amik miatt olyan felfoghatatlanul gyorsan belészerettem.
- Ömm... - szorítottam össze az ajkaimat, hiszen ô is olyan mélyen nézett rám, hogy zavarba ejtet. Bámult rám, majd hirtelen hátatfordított nekem. - N-Ne! Ne, kérlek, ne menj el! - nyújtottam ki a karom utána és leugrottam a kôrôl. - Itt a helyed! - mutattam két kézzel, ahogy az előadók szokták a cirkuszfélékben a színpadra. - Tessék, nyugodtan játssz! - biztattam, mire megváltoztatta a menet irányát és megint csak a szemeimbe nézett. Kifejezéstelenül bámészkodott tekintetembe, és ezért nem is értettem őt, de azon nyomban kíváncsivá tett engem, hogy milyen ember lehet Ô. - Mi a neved?... - kérdeztem suttogva, mire lassan felém lépkedett. Valamiért azt éreztem, hogy minél közelebb kerül, annál jobban rángat engem a föld, remeg alattam és a testem is vele együtt. A szívem hevesen kezdett el kalapálni a naplementét visszatükröző szemei látványától és véremet frissen felpezsdítőnek éreztem. Mély levegőt vettem a hideg szélből, hogy egyensúlyba tudjam hozni a testhômet a bennem feltörő forróság miatt. Szépen és egyenletesen vettem az oxigént ameddig a fiú el nem sétált előttem.
A mellkasomban... Kimaradt egy dobbanás, vagy talán kettő...
Elkerekedett szemekkel tettem rá tenyeremet a számra.
- Kölni? - motyogtam az előbb ért hatás varázsában, amiért valami felfoghatatlan finom illat férkôzôtt a mély lélegzeteimbe.
A-Annyira gyorsan dobog a szívem, hogy érzem, mindjárt rosszul leszek. Ez nem jó... Valahogy ki kéne kapcsolnom magam.
Már egyszerűen nyíl lövésként kínozott ez a furcsa érzés.
Ahogy a fiú leült a helyére, én pár sánta és iránytalan léptel azon vettem észre magam, hogy a combjára támaszkodtam a tenyeremmel. Szédültem.
- Ha rosszul vagy, ülj le! - hallottam meg egy aggódó hangot, mire felnéztem, a fiú egy apró és kedves mosollyal érintette meg a combján lévő kezemet.
- J-Jó... - suttogtam csak úgy automatikusan és közvetlenül elé ültem, mire Ô elkezdett gitározni. - Hogy szólíthatlak? - kérdeztem, de ô csak a játékra figyelt, még is a szemeimbe nézve. - Az én nevem Minhwan - mondtam, mire ô bólintott egyet.
Utána minden nap találkoztam vele, mivel minden egyes nap a réten vártam őt, ugyan ott, ugyan akkor. Próbáltam vele beszélgetni, de nem igazán sikerült. Mintha azt szerette volna, hogy csak a gitár játékára figyeljek.
- Dúr hangzást szeretnél? - kérdezett mindig mást tőlem a zenével kapcsolatban, mire én barátságosan feleltem, utána meg a kíváncsiságomnak próbáltam eleget tenni.
- Miért félsz elárulni a neved? - nem válaszolt. - Üldözött vagy talán?... Ha nincs hova menned, hozzám jöhetsz - pusmogtam, mire kikacagott jókedvűen. - A faluban laksz? - Én tényleg próbáltam hozzá közelebb férkőzni... - Emlékszel még a nevemre?
- Minhwan - felelte olyan édes hangzással kimondva, hogy lepergett előttem az életem, de nem akartam még a fény felé közeledni. Összeszedtem magam, de közben éreztem, hogy arcom olyan furán és pirosasan nézhet ki, mint otthon a tükör előtt, mikor Őrá gondolok.
- M-Mond mégegyszer! - kértem szerényen egy ujjamat felemelve, hogy csak egyszer legyen szíves megőrjíteni azzal, ahogy hangsúlyozza a nevemet.
- Minhwan...? - döntötte meg kicsit oldalra a fejét, mert nem értette miért ez volt a kívánságom. Addig jó, amíg nem. Hiszen ô is fiú, mint én. Mit szólna, ha tisztában lenne az érzéseimmel? Semmi jót...
De... Olyan nehéznek érzem csak nézni őt. Mennyivel jobb lenne, ha mesélne magáról az aranyos hangjával. Szívesebben hallgatnám, mint a gitár játékát. Mit nem adnék, ha gyorsabban mennének a dolgok. Bár magam se tudok, hogy most mit akarok elérni, mi a célom.
Egyszer a faluban császkáltam, hogy ne legyek és feküdjek mindig csak egy helyben. Bámultam az eget és óvatosan lépkedtem, nehogy neki menjek valaminek vagy valakinek, miközben felfelé bámészkodok.
- Miért van annyi szürkés felhő? - sejtettem rosszat, amiért nem volt kristálytiszta az ég. A kedveseim nem gyönyörű fehérben voltak megmártózva, hanem esőre készülôdô sötét és gyászos öltözékbe öltöztek. Nem értettem miért. E-miatt nem fogok tudni menni rétre és látni Őt...
A szomorú gondolattal le is hajtottam a fejem, mire egy jól ismert testalkatot pillantottam meg, ahogy szorosan elment mellettem. Ha nem láttam volna, akkor is megéreztem volna a szokásos kölnije illatát.
- Miért nem köszönsz? - szóltam utána, de nem fordultam meg, csak megálltam. - Nem tanítottak meg köszönni!? - még a városban is rendesen köszön egymásnak mindenki. - Én köszönnék... Miért nem mondod meg a neved?
- Mindjárt esik - motyogta, és szemem sarkából ránéztem. Háttal volt ô is nekem megállva, egyik kezét kinyújtotta, hogy érezze, mikor kezdődik a felhôszakadás, míg a másikkal féltve szorította magához a gitárját.
- Nem érdekellek téged?...
- Elfogunk ázni.
- Nem muszáj felelned - mosolyodtam el keservesen. - Csak ne gyere ki a rétre, ha nem akarsz többé látni engem. Abból érteni fogom - mondtam, de nem akartam ezt így megjegyzésbe tenni neki. Meggondolatlanul estek ki a szavak a számon. Butaságot követtem el. - Vagyis... Én csak-- - fordultam meg teljesen és már nyúltam is a ruhaujjához, hogy megfogjam. El akartam magyarázni, legalább egy szóba, hogy mi aggaszt ennyire, miért vagyok olyan hülye, de az eső cseperegni kezdett. Ô ezt megérezve, mint egy aprócska cukor szem úgy tűnt el.
Rám se nézett, pedig azokba a mesés szemeibe szerettem volna mondani, hogy szeretem őt. Így pedig sehogy se tudtam.
Ilyen hülyeséget a fejéhez vágnom... Mit gondolhat rólam? Biztosan idegesítőnek talál... Lehet, hogy azon a réten mindig is ô volt. Akkor milyen jogon mondtam én neki az előbbit? Utálatos vagyok...
Nem is bántam, hogy az eső olyan erőteljesen ütöget a felhôimbôl.
Ki mentem a rétre és hagytam, hogy a fekete ég büntessen. Az se érdekelt, ha emiatt beteg leszek. Ott feküdtem a fűben, ami egyre csak nedvesebb lett. Rá se néztem a kôre, amin Ô szokott ülni. Tudtam, hogy nem fog jönni, már csak a rossz idő miatt se, amellett, amit mondtam neki...
Éreztem, hogy most valahogy... Nem tudok mit kezdeni magammal.
- Szia! - hajolt fölém egy mosolygós arc.
- Szia... - pislogtam meglepetten.
- Tudod, mit jelent az, hogy FREEDOM? - kérdezte, egyéb bemutatkozás nélkül. Éberen és hihetetlenül jókedvűen várta a válaszom. Pedig még fel sem fogtam a kérdést... Olyan volt a hatása hirtelen, mintha most érkezett volna a Földre és útba igazítás szeretne kérni.
- Freedom?... - gondolkoztam el, hogy hallottam-e már ezt a szót. Közben az idegen fiú felett kisütött a Nap. Normális esetben ilyenkor már koslatnám is a felhőket, a szivárványt keresve, de most egy fura kérdésre kellett választ adnom. - A fôutcán, a tömeg szokta ezt kiabálni... Akkor, ha külföldi politikusok mennek be a városházába... - motyogtam.
- Szóval nem tudod.
- Azt se tudom, te ki vagy - tápászkodtam fel a nyirkos fûrôl.
- Lesz időd megismerni - intett, mire én eltüsszentettem magam, majd a nevemet kezdte csengeni a füleim.
- Rosszul vagyok... - lógattam le a fejem, mert fájni kezdett.
- Minhwan! - erősödött a hang...
- Oh JaeJin, mi újság? - egyenesedet fel mögöttem a mosolygós idegen.
- JaeJin? - ismételtem az általa mondottat, majd ahogy felnéztem, egy bőrig ázott fiút láttam szaladni felém.
- M-Minhwan! - lihegte, én meg nagy kerek szemekkel néztem rá, akire nem hittem, hogy elfog jönni. - Sajnálom, Minhwan! Sajnálom, hogy várnod kellett rám! - esett le térdeire mellém.
- S-Semmi...
- Igazán sajnálom! - hajolt meg, homlokát majdnem a földbe nyomva. Nem tudtam mit mondani. Megpaskoltam a vállait, hogy nézzen fel rám és ne csináljon ilyen haszontalan dolgokat. Igazából... Ahogy belegondoltam... Nem tudtam elhinni, hogy itt van. Esőben feljött a rétre, de... A gitárja nincs nála.
- M-Minden rendben?... - sepregettem fel a homlokához simult vizes hajtincseit. A szép szemei most nem kifejezéstelenül néztek rám, hanem aggódóan. Furán és nyugtalanul.
- Féltem... - suttogta. - Ha nem talál--
- Hjaj, hát gyerekek! - szakította meg a mondatában a Freedomos srác. - Rosszat tesz nektek a szárazföld.
- HongKi?...
- Indulnunk kéne. Minhwan is jön velünk - jelentette ki rámkacsintva, mire sejtelmem se volt, hogy miről beszél, meg, honnét tudja a nevem.
De nem kezdtem vele törődni, mint azzal sem, hogy hova fogok menni velük, csak egy boldogan elmosolyodott arcra figyeltem magam mellett; annak a fiúnak az arcára, aki azért futott, mert látni szeretett volna engem.
Mégis csak szeretni való. Szeretném megmutatni neki az iránta érzet szeretetemet, csak ennyi lenne a célom.
JaeJin POV
Lee HongKi, a családom barátja. Mindig nehezen hittem el, hogy egy olyan mosolygós és energikus fiú, mint ô, hogyan lehet egy komor családnak a barátja. Nálunk egy kicsit túl nagy a szigor... Mikor megszülettem egy falu mellé költöztünk a városból. Nem beszélhetek senkivel, amíg meg nem engedik. Nem engednek ki, ha szépen és meghajolva nem kérem. Még iskolába sem jártam, hanem magántanárok jöttek hozzám. De a nevemet még azok a felnőttek se tudták. A családom vigyázott a személyazonosságomra. A jôvômre figyeltek. Féltettek engem. Mégis... Tizenhatodik éves szülinapom alkalmából a szüleim elfogadták HongKi ajándékát, hogy vele tarthatok tengeri utazásokra a rákövetkező évre. Nem tudom, hogy a jôvôbeli kapitányom, hogyan győzte meg őket erre, de azóta az indulás napját vártam. Akkor még nem sejtettem, hogy addig szerzek egy másik személyt HongKi mellett, akire azt mondhatom, barátom.
Minhwan a semmiből és váratlanul tűnt fel. Örültem neki. Nagyon! Nehéz volt vele társalognom, a családom szigorú szabályai miatt, mégis igyekeztem, mert boldog voltam, hogy ô van nekem. HongKinak is meséltem róla, mire ô elhatározta, hogy Minhwan is velünk fog jönni, ha ilyen fontos nekem.
S megérkezett az életem egyik legboldogabb napja, amikor a kikötőben megjelent a csodálatos FREEDOM Ship.
- Gyerünk! Gyerünk! - intett a fedélzetről HongKi Minhwannak és nekem. - Kiengedni a vitorlákat, hadd repüljünk! - kiáltotta eget rengve és boldogan, mire a kormányos, JongHoon is elengedte a hangját.
- Repülni nem fogsz, csak úszni - vontam fel a vállaimat.
- Pedig milyen jó lenne elszakadni a földrôl... - motyogta mellettem Minhwan. Akkor még nem tudtam, hogy imádja a felhőket.
- Valaki másszon fel, és kösse meg a kilógó madzagot! - utasított minket HongKi felmutatva az egyik árbocra, és Minhwan már csimpaszkodott is fel.
Nem tudott repülni, mégis olyan hatása volt, amiért könnyen mozgott a levegőben. Kápráztak a szemeim, ahogy néztem őt, majd hatalmas csalódás ért, amikor leszólt nekem;
- Nem tudom megkötni!
- Hogyhogy nem tudod!? Csak húzd meg, erősebben, mint a cipôdôn, vagy használj más tengerész csomót.
- S-Sajnálom... De soha nem kötöttem, még cipôt sem - mondta lelógatott orral szégyellve magát.
- Soha?... - bámultam a belebújós cipőére, majd magyarázni kezdtem, hogyan csinálja, de nem értette. Én csak mondtam és mondtam, mire leereszkedett hozzám.
- Kapaszkodj bele a kötélbe! - utasított, mire én megtettem, nem is gondolva rá, hogy most fel fogok emelkedni.
- M-Minhwan! - kapaszkodtam a vállaiba, mire ô erősebben átkarolta az egyik kezével a derekamat.
- Foglak, ne félj! - mosolygott, de nekem nem volt olyan nyugodt érzés a levegőben lenni, mint neki. - Csak ügyesen megkötöd - suttogta a fülembe fura hangon.
- Miért meleg a leheleted? - pislogtam rá, hiszen érthetetlen forróságot éreztem a szavaival együtt. - Lázas vagy?
- N-Nem. Ez... M-Más... - fordította el a fejét olyan pirosas orcákkal, amiket már láttam ezelőtt tőle. Azt hittem beteg, de ahogy megkötöttem a csomót és visszavitt a fedélzetre, más magyarázatot találtam a viselkedésére.
- Forró... - nyögtem, ahogy a tenyereit az arcom két oldalára nyomta. Nem is vettem észre, hogy mennyire közel hajolt hozzám, csak is egy gyengéd és óvatos érintés hatására nyílt fel előttem a valóság. S az a szokatlanul lágy tapintást elmélyítette; Ajkaimat az övéi segítségével mozgatni kezdte. - Minh-- - nyögtem ismét akaratlanul és a szemeim le akartak csukódni, ahogy az ujjai cirógatását éreztem a folyamatos, izgató érintései közben.
- Egek... - engedett el egy kisebb csókkal abbahagyva és kuncogni kezdett magán. - Megtettem... Nem hittem volna... - hajtotta a fejét a vállamra.
- Minhwan... Mit...?
- Csak nézz fel a felhőkre... - suttogta és a kezeit lépésenként leeresztette a derekamra, ott átölelve.
Ahogy a tekintettemet felemeltem a kék és fehér foltos égre, észrevettem két ember alakú figurát, majd nem kellett sok, hogy kivegyek egy csókféle dolgot is a látképből.
- Viccesek a felhők...
- Ők lehet, de én nem - mondta és újból felemelkedett, tétovázás nélkül folytatni, amit az előbb félbehagyott. Egyre jobban csábítani kezdett a csókjaival.
Akkor tapasztaltam életemben először ilyen jóleső érzelmet.
Pár évvel ezelőtt, mikor találkoztam JaeJinnnel, és mielőtt Lee HongKi felkarolt volna magához, egy nagy városban éltem. Mindenki dolgozott, mindig sürgés-forgás volt. Én jobban szeretem a nyugalmat élvezni, a várostól távol lenni. A szomszéd falu kikötőében próbálkoztam a halászokat megkérni, hogy vigyenek magukkal, még segítek is dolgozni, de általában nem igényelték a munkás kezeimet, csak kivittek a nyílt tengerre. Mindig sikerült elérnem az ingyenes hajó utat. Kényelmesen és gondtalanul pihentem, a hobbimat gazdagítva, ami nem más mint a felhők nézegetése. Imádom a Nappal együtt feltûnô szépségeket a kék égen, és ugyan annyira szeretem a naplementekor a színekkel játszadozó, eredetileg fehér felhőket. Kreativitást ébresztve másznak bele a fejembe. Szüntelenül veszik fel a szél segítségével az állatok alakját, ételek formáját és egyéb tárgyak kinézetét. Néha még olyanok is, mint egy térképből kimásolt részlet. Ugyan annyira szeretem azokat is, amik csak úgy tornyosulnak és megtalálják a maguk helyét az eget szépen kidíszítve, mint a tejszínből kevert hab a város ünnepek fôételén, amit tortának hívnak egyesek.
Úgy gondoltam, annyira varázslatosak a felhők, hogy még jósolni is képes vagyok belőlük. Megtudtam mondani, hogy melyik napon fog elfutni előttem egy kecske gida, egy nyúl, esetleg egy szép, szemrevaló lány. Ez volt az én elsôszámú tevékenységem és szórakozásom, hogy a hajókon háton fekszek és fel akarok emelkedni a felhők közé. El szerettem volna szakadni a földtől, de nem tudtam. Ennek ellenére nem voltam szomorú. Kellemes volt minden nap, mert ugyan azt tudtam csinálni.Egyik délben a felhőkben egy nyíllal átszúrt szívet pillantottam meg. Azt jósoltam azáltal magamnak, hogy találkozni fogok azzal a lánnyal, akit az Ég nekem teremtett. Igaz, hogy csak akkor múltam tizenhat, ezért még nem akartam házasodni. Talán csak egy-egy gyönyörű felhővel, de emberrel nem. A tény ellenére, mégis megnézném azt a nôszemélyt magamnak.
- De, hogy vegyem észre azt a lányt, akire gondoltál? - kérdeztem az Égtől. - Ha csak úgy elmegy mellettem a nagy városban és nem veszem észre a nagy tömegtől, akkor mihez kezdek? - már kérni szerettem volna, hogy vegye fel a gondolt személy alakját, mutassa meg nekem, milyen arcot kell keresnem, de akkor a felhők összeálltak a falu körvonalára. - Akkor nem a városban fogom megtalálni... - suttogtam megkönnyebbülve. Nem egy városi, elkényeztetett bárónô lányával akar összehozni a sors, ami egy jó jel.
Attól a naptól fogva nem szálltam fel hajókra, csak a falu egyik zöld füves részén süttetem a hasam. Levettem a felsőrészem a Nap teljes melegének átérzéséhez és vártam. Elbambultam a bárány felhőkön, ami egy nyájba csoportosultak a kristály tiszta égen. Pihentem, majd alvásba is kezdtem. Nyugodtan és egyenletesen vettem a lélegzeteimet, el is felejtve, hogy most egy számomra fontos személyt várok.
Mikor kinyitottam a szemeimet már a Nap narancssárga fényében úszott minden.
- Biztos már a hold is látszik - törölgettem ki az álmot a szemeimből és felemelkedtem, hogy Nyugat fele megpillantsam az eget azokkal a gyönyörű összenyomott, habos felhőivel, ami mögött a Nap nyugovóra tér éppen. - Milyen szép ma - suttogtam és ásításításom közben gitár szóra lettem figyelmes a hátam mögül, ami épp most vette kezdetét.
Lassan megfordultam, hogy felmérjem a helyzetet; egy nagy kôvön vezettem fel a tekintettem, majd két lelógó és keresztbe tett karcsú lábon, mire a szemem megakadt az ölben lévő nagy hangszeren. A húrokat hosszú ujjak pengették, majd ahogy észbe kaptam felnéztem a hirtelen feltűnt zenész arcára. Ahogy szemeink találkoztak, hosszasan kezdtük bámulni egymást. Ô gitározott, miközben én a szélkócolta hajáról visszaverôdô napsugarakban kezdtem gyönyörködni. Csak játszott és engem nézett. Idővel oda szerettem volna menni hozzá és megszólítani, de megfagyva támaszkodtam a fűben. A pólómat legalább felvehetném egy srác előtt, de az se ment.
Mikor az ég sötétebb árnyalatokat öltött magára és eltűntek a szeretett felhőim, lelassult az ütemes gitár szó, végül el is hallgatott. Az idegen fiú leszállt a kôrôl és olyan finom nehezedett lábaira a fűben, mintha egy kismadár telepedne le hozzám közelebb kerülve. Felnyújtottam a kezem, mintha kenyér morzsát nyújtanék neki, de ô nem fogadta el, hidegen hagytam őt. Leporolta a nadrágját, gitárját gondosan és féltve vette az oldalára, miközben már nem is nézett rám, majd nyugodtan elsétált.
- Ki vagy te? - mondtam ki, de már túl későn. Csak néztem utána.
Aznap megmaradt a fejemben a kinézete; egyszerű, vékony test alkat és fényes, csillogó szemek, amikbe merülni lehet. Annyiszor idéztem fel magam előtt a festménybe illő képet, hogy amint felkeltem, kimentem a házból és a reggeli égre néztem;
- Nem tudtam, hogy ilyen könnyen szerelembe lehet esni... - húztam a számat és várni kezdtem valami jelre. - Na mi az? Semmi reakció? Eddig a felhőidet szerettem, most meg egy... Egy srácot! Egy fiút! - emeltem fel kezeimet a feljövő Nap forróságát érezve. - Ha nem borulsz be ettől a ténytől... És ha jó időt adsz, akkor... Újra láthatom Őt azon a réten... - pislogtam fel és barátságos sugarak öleltek körül, jelezve, hogy nem kell rosszat sejtenem.
Boldog lettem. Igaz, csak tizenhat múltam és még sosem voltam szerelmes. Most meg egy fiúba esek bele, ami enyhén nevetséges, már csak azért is, mert nem tudok róla semmit, a nevét is beleértve. Mégis... Kimentem a rétre ismét a hasamat süttetni. Játszottam a képzeleteimmel, pihentem és Őt vártam. Megjegyeztem, hogy tegnap naplementekor tűnt fel, ezért abban az idôtájban összeszedtem magam az elterülésemből és ráültem arra a kôre, amire Ô is. Himbálni kezdtem a lábaimat és várva vártam.
- Na... Mi lesz?... - izgultam, hiszen azt se tudtam, hogyan szólítsam meg, ha meglátom Őt, ha egyáltalán jön. De jönne kell. Muszáj...
Mikor az ég alján egy hosszan elterült felhő segítette a Napot elnyelni, akkor lépéseket hallottam magam mögül. Hátra néztem és megpillantottam azokat a szempárokat, amik miatt olyan felfoghatatlanul gyorsan belészerettem.
- Ömm... - szorítottam össze az ajkaimat, hiszen ô is olyan mélyen nézett rám, hogy zavarba ejtet. Bámult rám, majd hirtelen hátatfordított nekem. - N-Ne! Ne, kérlek, ne menj el! - nyújtottam ki a karom utána és leugrottam a kôrôl. - Itt a helyed! - mutattam két kézzel, ahogy az előadók szokták a cirkuszfélékben a színpadra. - Tessék, nyugodtan játssz! - biztattam, mire megváltoztatta a menet irányát és megint csak a szemeimbe nézett. Kifejezéstelenül bámészkodott tekintetembe, és ezért nem is értettem őt, de azon nyomban kíváncsivá tett engem, hogy milyen ember lehet Ô. - Mi a neved?... - kérdeztem suttogva, mire lassan felém lépkedett. Valamiért azt éreztem, hogy minél közelebb kerül, annál jobban rángat engem a föld, remeg alattam és a testem is vele együtt. A szívem hevesen kezdett el kalapálni a naplementét visszatükröző szemei látványától és véremet frissen felpezsdítőnek éreztem. Mély levegőt vettem a hideg szélből, hogy egyensúlyba tudjam hozni a testhômet a bennem feltörő forróság miatt. Szépen és egyenletesen vettem az oxigént ameddig a fiú el nem sétált előttem.
A mellkasomban... Kimaradt egy dobbanás, vagy talán kettő...
Elkerekedett szemekkel tettem rá tenyeremet a számra.
- Kölni? - motyogtam az előbb ért hatás varázsában, amiért valami felfoghatatlan finom illat férkôzôtt a mély lélegzeteimbe.
A-Annyira gyorsan dobog a szívem, hogy érzem, mindjárt rosszul leszek. Ez nem jó... Valahogy ki kéne kapcsolnom magam.
Már egyszerűen nyíl lövésként kínozott ez a furcsa érzés.
Ahogy a fiú leült a helyére, én pár sánta és iránytalan léptel azon vettem észre magam, hogy a combjára támaszkodtam a tenyeremmel. Szédültem.
- Ha rosszul vagy, ülj le! - hallottam meg egy aggódó hangot, mire felnéztem, a fiú egy apró és kedves mosollyal érintette meg a combján lévő kezemet.
- J-Jó... - suttogtam csak úgy automatikusan és közvetlenül elé ültem, mire Ô elkezdett gitározni. - Hogy szólíthatlak? - kérdeztem, de ô csak a játékra figyelt, még is a szemeimbe nézve. - Az én nevem Minhwan - mondtam, mire ô bólintott egyet.
Utána minden nap találkoztam vele, mivel minden egyes nap a réten vártam őt, ugyan ott, ugyan akkor. Próbáltam vele beszélgetni, de nem igazán sikerült. Mintha azt szerette volna, hogy csak a gitár játékára figyeljek.
- Dúr hangzást szeretnél? - kérdezett mindig mást tőlem a zenével kapcsolatban, mire én barátságosan feleltem, utána meg a kíváncsiságomnak próbáltam eleget tenni.
- Miért félsz elárulni a neved? - nem válaszolt. - Üldözött vagy talán?... Ha nincs hova menned, hozzám jöhetsz - pusmogtam, mire kikacagott jókedvűen. - A faluban laksz? - Én tényleg próbáltam hozzá közelebb férkőzni... - Emlékszel még a nevemre?
- Minhwan - felelte olyan édes hangzással kimondva, hogy lepergett előttem az életem, de nem akartam még a fény felé közeledni. Összeszedtem magam, de közben éreztem, hogy arcom olyan furán és pirosasan nézhet ki, mint otthon a tükör előtt, mikor Őrá gondolok.
- M-Mond mégegyszer! - kértem szerényen egy ujjamat felemelve, hogy csak egyszer legyen szíves megőrjíteni azzal, ahogy hangsúlyozza a nevemet.
- Minhwan...? - döntötte meg kicsit oldalra a fejét, mert nem értette miért ez volt a kívánságom. Addig jó, amíg nem. Hiszen ô is fiú, mint én. Mit szólna, ha tisztában lenne az érzéseimmel? Semmi jót...
De... Olyan nehéznek érzem csak nézni őt. Mennyivel jobb lenne, ha mesélne magáról az aranyos hangjával. Szívesebben hallgatnám, mint a gitár játékát. Mit nem adnék, ha gyorsabban mennének a dolgok. Bár magam se tudok, hogy most mit akarok elérni, mi a célom.
Egyszer a faluban császkáltam, hogy ne legyek és feküdjek mindig csak egy helyben. Bámultam az eget és óvatosan lépkedtem, nehogy neki menjek valaminek vagy valakinek, miközben felfelé bámészkodok.
- Miért van annyi szürkés felhő? - sejtettem rosszat, amiért nem volt kristálytiszta az ég. A kedveseim nem gyönyörű fehérben voltak megmártózva, hanem esőre készülôdô sötét és gyászos öltözékbe öltöztek. Nem értettem miért. E-miatt nem fogok tudni menni rétre és látni Őt...
A szomorú gondolattal le is hajtottam a fejem, mire egy jól ismert testalkatot pillantottam meg, ahogy szorosan elment mellettem. Ha nem láttam volna, akkor is megéreztem volna a szokásos kölnije illatát.
- Miért nem köszönsz? - szóltam utána, de nem fordultam meg, csak megálltam. - Nem tanítottak meg köszönni!? - még a városban is rendesen köszön egymásnak mindenki. - Én köszönnék... Miért nem mondod meg a neved?
- Mindjárt esik - motyogta, és szemem sarkából ránéztem. Háttal volt ô is nekem megállva, egyik kezét kinyújtotta, hogy érezze, mikor kezdődik a felhôszakadás, míg a másikkal féltve szorította magához a gitárját.
- Nem érdekellek téged?...
- Elfogunk ázni.
- Nem muszáj felelned - mosolyodtam el keservesen. - Csak ne gyere ki a rétre, ha nem akarsz többé látni engem. Abból érteni fogom - mondtam, de nem akartam ezt így megjegyzésbe tenni neki. Meggondolatlanul estek ki a szavak a számon. Butaságot követtem el. - Vagyis... Én csak-- - fordultam meg teljesen és már nyúltam is a ruhaujjához, hogy megfogjam. El akartam magyarázni, legalább egy szóba, hogy mi aggaszt ennyire, miért vagyok olyan hülye, de az eső cseperegni kezdett. Ô ezt megérezve, mint egy aprócska cukor szem úgy tűnt el.
Rám se nézett, pedig azokba a mesés szemeibe szerettem volna mondani, hogy szeretem őt. Így pedig sehogy se tudtam.
Ilyen hülyeséget a fejéhez vágnom... Mit gondolhat rólam? Biztosan idegesítőnek talál... Lehet, hogy azon a réten mindig is ô volt. Akkor milyen jogon mondtam én neki az előbbit? Utálatos vagyok...
Nem is bántam, hogy az eső olyan erőteljesen ütöget a felhôimbôl.
Ki mentem a rétre és hagytam, hogy a fekete ég büntessen. Az se érdekelt, ha emiatt beteg leszek. Ott feküdtem a fűben, ami egyre csak nedvesebb lett. Rá se néztem a kôre, amin Ô szokott ülni. Tudtam, hogy nem fog jönni, már csak a rossz idő miatt se, amellett, amit mondtam neki...
Éreztem, hogy most valahogy... Nem tudok mit kezdeni magammal.
- Szia! - hajolt fölém egy mosolygós arc.
- Szia... - pislogtam meglepetten.
- Tudod, mit jelent az, hogy FREEDOM? - kérdezte, egyéb bemutatkozás nélkül. Éberen és hihetetlenül jókedvűen várta a válaszom. Pedig még fel sem fogtam a kérdést... Olyan volt a hatása hirtelen, mintha most érkezett volna a Földre és útba igazítás szeretne kérni.
- Freedom?... - gondolkoztam el, hogy hallottam-e már ezt a szót. Közben az idegen fiú felett kisütött a Nap. Normális esetben ilyenkor már koslatnám is a felhőket, a szivárványt keresve, de most egy fura kérdésre kellett választ adnom. - A fôutcán, a tömeg szokta ezt kiabálni... Akkor, ha külföldi politikusok mennek be a városházába... - motyogtam.
- Szóval nem tudod.
- Azt se tudom, te ki vagy - tápászkodtam fel a nyirkos fûrôl.
- Lesz időd megismerni - intett, mire én eltüsszentettem magam, majd a nevemet kezdte csengeni a füleim.
- Rosszul vagyok... - lógattam le a fejem, mert fájni kezdett.
- Minhwan! - erősödött a hang...
- Oh JaeJin, mi újság? - egyenesedet fel mögöttem a mosolygós idegen.
- JaeJin? - ismételtem az általa mondottat, majd ahogy felnéztem, egy bőrig ázott fiút láttam szaladni felém.
- M-Minhwan! - lihegte, én meg nagy kerek szemekkel néztem rá, akire nem hittem, hogy elfog jönni. - Sajnálom, Minhwan! Sajnálom, hogy várnod kellett rám! - esett le térdeire mellém.
- S-Semmi...
- Igazán sajnálom! - hajolt meg, homlokát majdnem a földbe nyomva. Nem tudtam mit mondani. Megpaskoltam a vállait, hogy nézzen fel rám és ne csináljon ilyen haszontalan dolgokat. Igazából... Ahogy belegondoltam... Nem tudtam elhinni, hogy itt van. Esőben feljött a rétre, de... A gitárja nincs nála.
- M-Minden rendben?... - sepregettem fel a homlokához simult vizes hajtincseit. A szép szemei most nem kifejezéstelenül néztek rám, hanem aggódóan. Furán és nyugtalanul.
- Féltem... - suttogta. - Ha nem talál--
- Hjaj, hát gyerekek! - szakította meg a mondatában a Freedomos srác. - Rosszat tesz nektek a szárazföld.
- HongKi?...
- Indulnunk kéne. Minhwan is jön velünk - jelentette ki rámkacsintva, mire sejtelmem se volt, hogy miről beszél, meg, honnét tudja a nevem.
De nem kezdtem vele törődni, mint azzal sem, hogy hova fogok menni velük, csak egy boldogan elmosolyodott arcra figyeltem magam mellett; annak a fiúnak az arcára, aki azért futott, mert látni szeretett volna engem.Mégis csak szeretni való. Szeretném megmutatni neki az iránta érzet szeretetemet, csak ennyi lenne a célom.
JaeJin POV
Lee HongKi, a családom barátja. Mindig nehezen hittem el, hogy egy olyan mosolygós és energikus fiú, mint ô, hogyan lehet egy komor családnak a barátja. Nálunk egy kicsit túl nagy a szigor... Mikor megszülettem egy falu mellé költöztünk a városból. Nem beszélhetek senkivel, amíg meg nem engedik. Nem engednek ki, ha szépen és meghajolva nem kérem. Még iskolába sem jártam, hanem magántanárok jöttek hozzám. De a nevemet még azok a felnőttek se tudták. A családom vigyázott a személyazonosságomra. A jôvômre figyeltek. Féltettek engem. Mégis... Tizenhatodik éves szülinapom alkalmából a szüleim elfogadták HongKi ajándékát, hogy vele tarthatok tengeri utazásokra a rákövetkező évre. Nem tudom, hogy a jôvôbeli kapitányom, hogyan győzte meg őket erre, de azóta az indulás napját vártam. Akkor még nem sejtettem, hogy addig szerzek egy másik személyt HongKi mellett, akire azt mondhatom, barátom.
Minhwan a semmiből és váratlanul tűnt fel. Örültem neki. Nagyon! Nehéz volt vele társalognom, a családom szigorú szabályai miatt, mégis igyekeztem, mert boldog voltam, hogy ô van nekem. HongKinak is meséltem róla, mire ô elhatározta, hogy Minhwan is velünk fog jönni, ha ilyen fontos nekem.
S megérkezett az életem egyik legboldogabb napja, amikor a kikötőben megjelent a csodálatos FREEDOM Ship.
- Gyerünk! Gyerünk! - intett a fedélzetről HongKi Minhwannak és nekem. - Kiengedni a vitorlákat, hadd repüljünk! - kiáltotta eget rengve és boldogan, mire a kormányos, JongHoon is elengedte a hangját.
- Repülni nem fogsz, csak úszni - vontam fel a vállaimat.
- Pedig milyen jó lenne elszakadni a földrôl... - motyogta mellettem Minhwan. Akkor még nem tudtam, hogy imádja a felhőket.
- Valaki másszon fel, és kösse meg a kilógó madzagot! - utasított minket HongKi felmutatva az egyik árbocra, és Minhwan már csimpaszkodott is fel.
Nem tudott repülni, mégis olyan hatása volt, amiért könnyen mozgott a levegőben. Kápráztak a szemeim, ahogy néztem őt, majd hatalmas csalódás ért, amikor leszólt nekem;
- Nem tudom megkötni!
- Hogyhogy nem tudod!? Csak húzd meg, erősebben, mint a cipôdôn, vagy használj más tengerész csomót.
- S-Sajnálom... De soha nem kötöttem, még cipôt sem - mondta lelógatott orral szégyellve magát.
- Soha?... - bámultam a belebújós cipőére, majd magyarázni kezdtem, hogyan csinálja, de nem értette. Én csak mondtam és mondtam, mire leereszkedett hozzám.
- Kapaszkodj bele a kötélbe! - utasított, mire én megtettem, nem is gondolva rá, hogy most fel fogok emelkedni.
- M-Minhwan! - kapaszkodtam a vállaiba, mire ô erősebben átkarolta az egyik kezével a derekamat.
- Foglak, ne félj! - mosolygott, de nekem nem volt olyan nyugodt érzés a levegőben lenni, mint neki. - Csak ügyesen megkötöd - suttogta a fülembe fura hangon.
- Miért meleg a leheleted? - pislogtam rá, hiszen érthetetlen forróságot éreztem a szavaival együtt. - Lázas vagy?
- N-Nem. Ez... M-Más... - fordította el a fejét olyan pirosas orcákkal, amiket már láttam ezelőtt tőle. Azt hittem beteg, de ahogy megkötöttem a csomót és visszavitt a fedélzetre, más magyarázatot találtam a viselkedésére.
- Forró... - nyögtem, ahogy a tenyereit az arcom két oldalára nyomta. Nem is vettem észre, hogy mennyire közel hajolt hozzám, csak is egy gyengéd és óvatos érintés hatására nyílt fel előttem a valóság. S az a szokatlanul lágy tapintást elmélyítette; Ajkaimat az övéi segítségével mozgatni kezdte. - Minh-- - nyögtem ismét akaratlanul és a szemeim le akartak csukódni, ahogy az ujjai cirógatását éreztem a folyamatos, izgató érintései közben.
- Egek... - engedett el egy kisebb csókkal abbahagyva és kuncogni kezdett magán. - Megtettem... Nem hittem volna... - hajtotta a fejét a vállamra.
- Minhwan... Mit...?
- Csak nézz fel a felhőkre... - suttogta és a kezeit lépésenként leeresztette a derekamra, ott átölelve.
Ahogy a tekintettemet felemeltem a kék és fehér foltos égre, észrevettem két ember alakú figurát, majd nem kellett sok, hogy kivegyek egy csókféle dolgot is a látképből.
- Viccesek a felhők...
- Ők lehet, de én nem - mondta és újból felemelkedett, tétovázás nélkül folytatni, amit az előbb félbehagyott. Egyre jobban csábítani kezdett a csókjaival.
Akkor tapasztaltam életemben először ilyen jóleső érzelmet.
