67 BTS Gyűrű és lakat

Jimin POV

Vártam, és még várok, de már úton vagyok. Csodás szülőföldem, feléd tartok! Szerelmemmel kettesben megyek meglátogatni téged, szívemhez kedves Busan. Látni foglak, s te is majd engemet méghozzá SeokJinnel együtt. Igen, pontosan olyan értelemben, amilyenben az "együtt" szó az egyik legeslegszebb. Ahhh Annyira izgulok! Egyre közelebb vagyunk, egyre közelebbi utakon zakatolunk ezzel a zötyögő vonattal. Az ablakban elsuhanó fák levelei már a busani széltől táncolnak. Talán még egy órácska, és ott vagyunk!
- NaAkkor - kapartam meg a torkom,  mire a velem szemben ülő Hercegnőm érdeklődve szegezte rám a figyelmét. Éreztem, hogy a szépséges arcára kiült meglepődést még jobban képes vagyok fokozni; így hát felálltam, karjaimat keresztbe tettem, és két marokkal megragadtam a pólóm alját. Gyönyörködtető könnyedséggel vettem le magamról, s a 'nincs többé szükségem rá' gondolatomat éreztetve eldobtam a virító felsőt, pontosan SeokJin ölébe, mire párom fel akart szólalni, de... nem volt olyan szó, mi kijött volna a hadarni vágyó, pirosas ajkai közt. Elmosolyodtam rajta... Tetszett... De folytatva azt, amit elkezdtem, visszahuppantam ültembe, majd villámként, egy húzásra kioldoztam a cipőfűzőmet, és lerázva a lábbeliket a nadrágot is sikeresen letaszigáltam magamról, majd azt is Jinnek a gondjára bíztam; de ahogy odadobtam, a vállához csapódott.
- Jimin!?
- Bocsi, bocsi - álltam fel már csak egy alsóban, s páromhoz hajolva tenyeremet rásimítottam vállára, majd onnan fel, a fehér nyakára is. Ujjaim önállóan cirógatták őt. - Bocsánat, nem akartam.
- Nem az... Hanem a műsorod!.. A legkevésbé sem vágyok ilyesmire most...
- Már megbocsáss, de a pezsgő véremben érzem, hogy nekem muszáj; Ki kell próbálnom magamat a sztriptíz szakmában is!
Nem. Nem nevet... Nem reagál... Pedig épp elég jól hangsúlyoztam ezt az ócska poént... Ahh mindegy... Sóhajtottam, és Jin fölé támaszkodtam. Erre ő felemelte a fejét, s láttam, miképp remeg meg szemeiben a visszatükröződő képem. Látszik, ahogy engem nézve próbálja megfejteni; mégis mit szándékozom ilyen hiányos öltözetben csinálni?
Pedig igazán egyértelmű a válasz. Gondoltam, nem is húzom a türelmét; Lenyúltam mellé, a hátizsákba, amiben már előre előkészítettem, hogy mi lesz a váltóruhám. Előkaptam egy lógósabb és könnyebb anyagú nadrágot, ami egyáltalán nem olyan szűk, mint az előző, s már vettem is fel, majd utána a cipőt is vissza. - Át kell öltöznöm - mondtam közben a hallgatag Hercegnőmnek. - A szüleim nem láthatnak olyan kirívó rucikban, amiket hordani szoktam. Nincsenek hozzászokva - ecseteltem, és már vettem elő a pólómat is, amin "I love Busan" felirat szerepelt, az alatt pedig a családtagjaim aláírásai. Jin elé tartottam, hogy megnézze.
- Komolyan... - szólt, s arca a pólóm takarásába került, így nem tudtam meghatározni a pillanatnyi kedvét. Pedig kíváncsi voltam. Már csak azért is, mert a hangja olyan semleges volt, hogy bármit mondott, nem lehetett kitalálni, miért mondta. - Beadod nekik a gyerekes kisfiút?... Áruld el, egy tízes skálán mégis mennyire akarsz álszent lenni?
- Tízből húsz a szüleim előtt - vigyorogtam. - Bár nincs okom, miért álszentnek lenni, hisz szeretem az őszinteséget. Az jó dolog. S ezt a tulajdonságomat a szüleim jól ismerik, és kedvelik - dugtam fejem a pólómba kis mosollyal, miközben a rokonaimra gondoltam, majd ahogy bebujtattam a karom, megakadt az a ruhaujjban. Nem tudtam tovább nyújtani a felsőm, lefagytam... Az elbotorkált tekintetem Jinre tévedt, és azokra a raboskodó szemeire, amik már az induláskor is figyelem felkeltően akartak csillogni a szívében ücsörgő fájdalomtól... Ez a hatás... Szétmarcangol. Hát ennyire nincs kedve a családomhoz?... Ennyire ellenzi?
Fájjon sóhajtottam, majd ahogy a hangom miatt felbiccentette a fejét; közel, nagyon közel, igazán közel oda hajoltam, a tekintetéhez. Arcom arcába merült. Egymás szemét néztük, s éreztük, mennyire tisztán értjük egymás gondolatait:
"Velem tartasz, ugye?"
"Vissza fordulunk, ugye?"
Két különböző dolgot akarunk... Én pedig nem tudom teljesíteni hercegnőm akaratát, mivel az én akaratomnak kell győznie. Gonosznak érzem magam, de képes vagyok akár harcolni is, hogy elvigyem őt a családomhoz... Ez nem önzőség, ez csak vágyódás a tovább haladásra! A családom szívesen fogja fogadni őt. Meg kell értenie...
De bár ne állna így hozzá...
- Mondcsak... - szólalt meg, mire én újból ledermedtem még mindig a pólóujjban ragadt karommal együtt - Mégis... Hogy kéne viselkedni a szüleid előtt? - a sötét aggodalomba beburkolt hangja a magasba szökött kérdésével. Szorong. De annyira, hogy az már rám is kihat, holott bennem eddig csupán a boldogság volt az, ami toporzékolt izgatottságomban. Ez így nem-- - Jimin... Mond meg! Hogy nézünk majd ki a szemükben?... Hogy fognak rám nézni?
Nagyot nyeltem;
- Hogy rád hogyan?...
Jogos. Jogos az ijedtsége attól, amit nem ismer, de... Ezen is túl kell esni. Az én családom akár egy rács, egy rács, amin én mint egy lakat, egy sarj csüngök. S azzal, hogy SeokJint magamhoz öleltem, így ő is, mint az én egyik legfontosabb részem, rám csatolva ékeskedik lakatként,  kapcsolódva rajtam keresztül a rácshoz. Ez fontos dolog, esélytelen figyelmen kívül hagyni, még akkor sem lehet, ha nem hetero párosként, hanem a társadalom kisebb rétege által elfogadott besorolásba tartozik bele a kapcsolatunk.
Persze, akik a többségben vannak, a kívül állók, az ő szemükben nincs olyan, hogy a homoszexuálisok normálisak lennének. Nem fogják fel. Nem fogadják el, mert nem ismerik. Csak azt tudják, hogy nem úgy zajlik a szex, ahogy az a felnőtt boltok polcairól leemelt pornó filmekben. Nem szopnak szőke, nagy mellű nők Viagrától felálló farkat. Nem tudják, hogy kívánásra és mély érzésre is tud valami támaszkodni.
Az van a fejükben, ami. Míg a heteroknak gyűrű, a homoszexuálisaknak lakat jár. A nők beházasodnak a férfiak családjába, s fordítva is, hogy a vagyon s minden más egyenlően osztódjon el, de a melegek házassága... Az oly kevés helyen megengedett, nekik a megbélyegzés jár azhelyett, és a szerelmük az a minden, amijük van. Az az ok. Az a lét.
Ezért is van, hogy mi igen is forróbban szeretkezünk, melegebben szeretünk.
De mivel a társadalom nagyobb része nem tudja elfogadni ezt az irtózatosan könnyen megérthető dolgot, ezért... mi, akik ugyanolyan neműt választottunk a mindenünknek nem tudunk hogyan a társadalommal szembe nézni.
Viszont egy szűkebb körben muszáj annyi bátorság beleférnie a szerelemmel túlfűtött testbe, hogy igazat valljon. Főleg a családnak. Az őszinteség fontos.

- Jimin...
- Hercegnő... én... - suttogtam, és tudatában annak a ténynek, hogy a szüleim is tudják már, ki az aktív, és ki a passzív fél... emiatt... még homályosabb az, ami lesz. - Nem tudom pontosan, hogyan fognak rád nézni.
Rád, aki nap, mint nap alattam van, akit rengetegszer kényeztetek és nyögésre birok...
- Értem - bámult tovább maga elé lejjebb biccentett fejjel, majd oldalra nyúlt, hogy táskánkat magához ölelje, miután beletette a ruháimat, amikben voltam.
Míg én rendesen felvettem magamra a felsőm, és visszaültem a helyemre keresztbe tett lábakkal, egy szó, egy hang sem hallatszott a kabinunkban. Csak a sokadik perc után, egy megkönnyebbült, nagy sóhajtás hagyta el az Jin ajkait, ahogy sápadt arcát az ablak felé fordította.
- Eltűnt az aggodalmad? - kérdeztem, miközben kezdtem örülni.
- Nem tűnt el az, csak... Most már biztossá váltam abban, hogy tényleg nem akarok menni.
- Na! Rossz vicceket nem akarok hallani.
- Én meg nem akarok menni.
Válaszára bőszen biggyesztettem ki az ajkaim, majd végig mérve rajta, lazán ennyit szóltam mézes-mázos ajánlatként;
- Jin hercegnő, szeretnéd, hogy kezelésbe vegyelek? Tudod, ooolyan módon.
- M-Mi... - került egy kis vörös a fehér arcára. - V-Vonaton vagyunk, te buta! Hogy jut ilyesmi az eszedbe!?
- Csak vicc volt! Nem akartam azt a kis szenvedő szemeidet látni, csak azért mondtam - könyököltem a kabin ablakba, szerelmesen nézve Hercegnőmet. -, de most így belegondolva, kihagyna pár ütemet a szívem, ha most elfeküdnél, és remegő ajkakkal kérnéd, hogy boldogítsalak, tegyelek szabadabbá ooolyan módon.
- Hagyd abba! - vágta hozzám zavarba esett énjének magas hangú figyelmeztetését.
- Csak ki akarlak elégíteni! - vigyorogtam rá.
- Perverz!...
Kinevettem enni való viselkedését, mire a vágy, hogy hozzá akarok érni, mozgásra bírta a testemet; Ebben az aggodalomban és izgatottságban megoszlott feszes légtér körében elemelkedett tőlem lelógó kezem. Kinyújtottam, egyenesen, olyan szögben, hogy a beszűrődő fénynyalábbak útjába ne essen, hanem rejtőzzön el az elől, a kabin ablak alatt. S mire odaért végtagom, egy szempillantás sem kellett, Jin szó nélkül megragadta az esélyt, hogy kezeink puhasága egymáshoz simuljon.
Így, egymással szemben, messziről nézve, mintha csak hosszasan kezet fognánk, míg igazából az ujjaink a szeretet melegségét érezve simulnak, és maradnak is belebújva a másikunknak tenyerébe. Nem engedjük el egymást ebből a kicsi, de szoros érintésből.
Most először érzem magamat tényleg lakatnak. Fura. Mintha csak az lenne a dolgom, hogy el ne engedjem a hozzám tartózó részem.
Ezért hát tovább támasztottam a fejem, számon a könyökölő kezem, s szemeim sarkából őt figyelem, elmémben pedig hangosan magamban hozzá könyörögtem; "Kérlek szépen! Gyere velem!"

Bő percek múlva beértünk az állomásra, a végállomásra, a legeslegvégére a síneknek. Innen már nem megy se a vonat, se mi tovább.
Hátunkra pakoltunk minden csomagot, és akkor mentünk ki a kabinunkból, mikor már szinte csak egy-egy lépést hallottunk, mikor már majdnem hogy mindenki leszállt.
Annyira boldog voltam! Megérkeztünk! Itthon vagyok! A vonat magas lépcsőjét direkt figyelmen kívül hagyva leugrottam a busani talajra, aztán felnéztem a busani égre. De jó érzés... Már csak egy dolog hiányzik; Máris fordultam is meg, és felnyújtottam kezem a Hercegnőmnek, aki még a vonat ajtajában ácsorgott.
Szótlan volt, mégis... értettem...
- Ne nézz így rám! - szóltam rá, és a mutató ujjamat ráztam, akár egy felettes. - Tudom, hogy tudod a vonatrendet! Gondolod, tűzzek el, te meg szépen fent maradsz, azt' visszamész... Csak gondosan hazáig kísértél, mi? Vigyáztál, nehogy rossz helyen szálljak le, vagy el ne raboljanak. Esetleg teszteltél, jó illemtant nyújtok-e az utamon... Véletlen sem volt az a tervben, hogy velem jössz haza, a szüleimhez, áhh dehogy, Hercegnő... Ketten, együtt, családlátogatás? Azt csak TaeTae meri. Nekünk hogy fordulna meg ilyen a fejünkben, kérem?... Gyávák vagyunk... Inkább pusztán magunkra hagyjuk egymást erre a szünetre, mert miért is ne... - túl sok érzelem kívánkozik ki belőlem; az ellenkezés köztem és az ő hyungos énje között, az irigység TaeHyungékra, a tudat, hogy velem ellentétben ő képes kibírni nélkülem akár több éjszakát is, de a lényeg... - Jin... Őszintén! Azt hiszed, engedem a vonatnak, hogy elvigyen tőlem?