66 BTS Nap és felhôk

Hoseok csak egyet kért, méghozzá azt, hogy meneküljenek ki innen amilyen gyorsan csak lehet, el-el a hálószobából, s ezt meg is kapta; TaeHyunggal egy-egy logó felsőt felkapva azonnal besiettek a fürdô helységbe. Hoseok hangosan kapkodta a levegőt, majd eltorzult arccal s magát szidó szavakkal a saját fejét kezdte ütögetni, míg az énekes azt hitte, csak befutottak ide egy gyors zuhanyért vagy valami. Egyáltalán nem értette párját, hogy miért s hogyan jött ki rajta az idegesség az előbbi hosszas gyönyör ellenére is, viszont sejtette, kin áll most a nyugalom visszaszerzése.
- Menjünk - szólalt meg.
- Huh? Hova?
- Menjünk, öltözzünk, menjünk, majd én vezetlek.
TaeHyungon úrrá lett a kigondolt kis, mégis nagy gondolat, miképp mutathatná meg párjának a visszavezető, helyes utat, hogy szerelmének nem kell semmin sem rágódnia, mert ő itt van neki, így nincs oka rossz dolgokon agyalnia.

Mikor a Nap már nagyobb hajlásszögben árasztotta el fényével az aszfaltot, a két fiatal szökdécselve hagyta el a kerti kapu közelségét, s kergetőzve futottak előre útjukon. Hol egymás elôl tértek ki, hol egyik a másik nyakába ugrott. Ruháikat csak úgy fújta a hirtelen feltámadt szél, ami az előttük tornyosuló magas fáknak ágait s leveleit is megborzongatta. Így mentek ôk az erdô mélységébe, a friss levegô ölelésébe, a vadcseresznyefa vendégségébe, csak ôk ketten, édes kettesben, órákat töltve a terméssel teli terebély alatt.
Majd a kedvteli szüret befejeztével, még inkább kifáradtabban vették visszafele az irányt. A déli égbolt felhőrétegeiben elrejtőzködő s fel-felbukkanó Nap halvány, de melengetô fényének megvilágításában járt a pár a járművek által ritkán használt, haza felé vezetô útnak közepén gyalogolva, lassú léptekkel haladva, mivel, közben mindketten teli marokból csemegéztek.
- Mi is az a jelkép? - kérdezte V igen csak légből kapottan. - Te tudod, Hoseok? - kérdezte szerelmét, aki egy szellős definíció szerű mondattal válaszolt s példákat csatolt ahhoz, viszont a felelete mégsem volt kielégítô V számára, akinek a fejében máshogy álltak össze a dolgok; - Ez a mi jelképünk, nem?
- Mi?
- Hát ez - érintette meg Hoseok összezárt markát, ami kitárulva sok-sok vörös bogyót engedett megcsillanni a napfényben. - Vadcseresznye. Ez jellemez minket.
- Az oké, hogy édes, de a vad jelző nem jellemez minket...
- De! - nézett szerelme szempárjába.
- Mié'? Hogy?
- Nem tudom, de olyan szabadon érzem magam melletted, mint egy vad, ezért...
Hoseok a 'szabad' szót meghallva torkát kezdte kaparni. Érezte, hogy beszélnie kellene TaeHyunggal a kettőjük túl szabaddá vált kapcsolatáról, de jelenleg túl fáradtnak találta magát ehhez. Inkább elsétált a probléma mellet apró, hangtalan sóhajjal.

Hazaérve házon kívül, a kertben maradtak. TaeHyung a raktár külső ajtaján át erőlködve kihúzott egy napágyat, majd egy félig árnyékos s félig napfényes helyen kinyitotta azt teljesen vízszintesre, arra rá pedig egy polifoam matracot terített, amit tornaszőnyegnek szoktak használni, de most az egyszer a kreativitás megköveteli, hogy ágynemű legyen.
Hoseok egyből rá is feküdt. Az oldalára fordult s két kezét feje alá tette, mire TaeHyung a párja alsó felére nehezedve elfoglalta saját szűkös helyét.
- Nem akarsz kihozni inkább még egy napágyat?
- Minek, ha hozzád bújva sokkal jobb?... - kérdezte értetlenkedő hangsúllyal, nem is figyelve a használt szavaira, de belül mégis... heves szerelemből fakadtak a gondolatai, ami rá is vette, hogy Hoseok ajkaihoz közelebb emelje magát, egy apró csóknak mélységét kívánva s akarva, viszont erre a másikfél elhúzódott tőle;
- Csak aludjunk, jó?
- Ühüm... jó - bólintott.
- Jó... - nézett Vre fáradt szelídséggel, majd amint behunyta szemeit és azoknak a csillogását elrejtette párja elől, eltűnt a napfény. Felhôk gyűltek. S mire a sok kicsi egy nagyot alkotott, addigra Hoseok már elaludt.
Egyre sötétebb árnyalatú függöny burkolózott a kert fölé, amiből lassacskán szemerkélni kezdett az eső. Kicsi, apró, mégis nehéz cseppekben, amik hozzájuk jellemző zajjal együtt verődtek mindenhez, amire ráestek.
Ahogy TaeHyung megérezte a zápor kezdetének hírnökeit, körültekintve felkelt Hoseok mellől, s vissza se nézve sietősen ott hagyta őt. A rapper egymagára maradt az alvástól elnehezedett testével, ami egy idő után hanyatt feküdt, arccal a zivatar felhők felé, de ez sem ébresztette fel. Békésen aludt egyre nedvesebbé váló ruhadarabjai és haja ellenére is.

V a raktár sötétjében volt, egy rozoga létrán egyensúlyozva, s a keresett tárgy után nézelődött a kiskorában még ismert, de mostanra már elfelejtett polcokon. Ahogy tapintásra megtalálta, már húzta is kifelé két kézzel megragadva azt, mire a hatalmas lendületben a végre újralátott napernyő felbukkant, de a földre esett, V pedig ezzel a súlypontját vesztette. A felemelkedő arcán rémült szemekkel figyelte az előtte egyre eltávolodóbb polcokat, amiket kezeivel még próbált elkapni, de az őt megmenthető kapaszkodásnak útjában ott állt a létra. Ahhoz tudott csak hozzáérni, s így még rosszabbá vált a helyzete, mivel lábai lecsúsztak az instabil fokokról, teste pedig a levegőbe került. Érezte, hogy zuhan. Le, a kemény föld felé, s nem tud mihez kezdeni, a létra is csak esik utána, nincs amibe kapaszkodhatna, ami megmenthetné őt. Becsukta szemeit; nem akarta látni az előtte elmosódó dolgokat, hát lehunyta, igazán szorosan, előre érezve a fájdalmat, felkészülve a nagy puffanásra, de ekkor talpai földet értek. A hátra hajolva maradt teste egy erős karnak az ölelésébe esett, feje pedig egy megfeszült vállra. Azonnal kinyitotta a szemét, amint eljutott a tudatáig, hogy elkapták őt. A megmentőjének egyik keze a derekát, míg a másik a majdnem ráesett létrát fogta meg.
- Nem vagy ilyen helyekre való, Hyung... Kerüld el a raktárakat - nézett TaeHyungra, miközben lefektette a létrát.
- JungKookkie... Hogy-hogy itt vagy?...
- Folyamatos zörgés hallatszott fel az emeletre, mire a lányok szóltak, hogy jöjjek le kiiktatni az egeret, de igazából nem ért meglepetés, amikor téged láttalak a polcokon, s nem valami rágcsálót... Viszont jó, hogy leküldtek. Ha nem lettem volna itt, fejre estél volna, azt pedig senki sem szeretné.
- Kookkie... K-Köszönöm, hogy megmentettél! - mondta hangosan TaeHyung, s kitárt karokkal ugrott a maknaera. Átölelte, magához szorította, s feje búbját megpaskolta. - Köszönöm - mondta még egyszer, majd elengedte "hősét", hogy földről a napernyőt felvegye. - Most akko' megyek is - sietett a kijárathoz, s az úriasan hulló esőt nem is bánva indult volna kifele, de az ajtóban megállva hátranézett, ahogy JungKook utána szólt;
- Hova gondolsz, Hyung? Mit művelsz?
- Hoseokhoz megyek.
- Hja, hogy Hoseok Hyung meg kint van. Hát persze... Amíg az egyikötők létrán akrobatázik, addig a másik vizes fűszálakat számol a esőben... Annyira tipikus, hogy nem tudok meglepődni. Fájnának az arcizmaim, ha meg kéne lepődnöm.
- Pihen.
- Huh?
- Hoseok pihen.
- Akkor miért nem hagyod kint, hátha magától bejön az eső elöl?
- Miért hagynám kint a Reményem? - vágta rá TaeHyung mosolyogva, s ahogy tovább fáradt a tárva hagyott ajtóból, JungKook bágyadt szemei hirtelen felcsillantak. A kintről szűrődő szürkés fény megvilágította az ábrándokkal megtelt arcát, mire csak ennyit szólt;
- Értem.

A pocsolyássá valló kertben az óriás léptekben lépkedő futár vállán fel-le dülöngélt a nagy napernyő, - s ahogy oda ért a napágyhoz - TaeHyung amilyen mélyen csak tudta a földbe csavarta azt, majd kinyitotta. Ez védte meg az alvóhelyet. A teremtett békességbe közvetlenül belépett, Hoseok fölé hajolva, és szerelme homlokáról pár ott maradt esőcseppet törölt le szépen, lassan, szinte érezhetetlenül.
- Képzeld - szólt, és még lejjebb hajolt alvó szerelméhez. -, az imént rájöttem, hogy én sosem leszek reménytelen, mert itt vagy nekem - formálódott ki egy igaz mosoly, majd ajkait át is adta egy leheletnyi csók erejéig.
Ekkor már feküdt is be, szerelme mellé, de ezzel egy időben feltámadt a szél, s magával ragadta a napernyőt, hogy aztán jóval arrébb letehesse;
- Aigoo!... - kopogott az eső újra a fejükön. - Várj meg itt! - szólt V és elszaladt.
Ismét a raktárba vezette az útja; De mostan a keresett tárgy egy olyan nehezék, amit vízzel szoktak teletölteni, s amibe bele lehet csavarni a napernyőket, mivel azért is vannak. Nevük is napernyő talp.
- Vajon megtalálom egy perc alatt?
- Ezt keresed? - rúgta V elé JungKook, aki közben aktívan nyomkodta a telefonját egy kampóra felakasztott függő hintában ülve. - Már megtöltöttem vízzel, ezzel vártalak, viheted.
- K-Köszönöm...
- Igazából azt hittem, hogy hamarabb visszajössz érte, mert hát szorult annyi ész beléd, de semmi baj, Hyung. Mi így szeretünk - mosolygott szelíden JungKook, és sietette Vt, hogy menjen, vigye gyorsan Hoseokhoz.
A már ázott kutyák közé sorolható TaeHyung amilyen gyorsan csak tudta, újra felállította a napernyőt, s elégedett arccal emelte fel a fejét. Biztos volt benne, hogy ez már stabil lesz. Így hát gondolkodás nélkül vetődött le Hoseok mellé, fejét a fiú lassan mozgó vállára hajtva, s a dallamos lélegzeteket hallgatva behunyta szemeit. Szerelme közvetlen közelében mint akit valami újdonság fog várni felébredéskor, úgy aludt el, elnehezedett és kellemes melegséget érző testtel.