68 BTS Háttal a kedvnek

Jimin POV

Jin hercegnőm rám bízta magát. Oda adta a kezét, míg lebotorkált a vonat keskeny lépcsőfokain, majd felhúzta álláról szájára az arc maszkot, én pedig a kapucnimra bíztam magam.
Így mentünk az otthonomhoz vezető úton. Ketten. Szorosan egymás mellett, figyelve, hogy lökdösnöm kell-e őt, vagy megállás nélkül jön-e.
Már csak pár utca és ott leszünk.
- Majd meglátod, de azért mondom is, hogy egyáltalán nem olyan óriási lakótelepre ez, ahol leszünk. Nem is annyira belváros. Embereket szinte csak reggel látsz, amikor munkába mennek  - mondtam és mondtam, aztán mesébe kezdtem erről meg arról, ha már ő nem volt beszédes kedvében.
Végül odaértünk. Megérkeztünk az én jól ismert négyszögemhez. Kettő-kettő panelház néz egymással szembe, mi pedig besétáltunk közéjük.
- Igaz... - néztem körül alaposan. - Miért változna itt bármi is, ha minden tökéletes? - mosolyogtam az előttem elfekvő négyszögén, ami hol zöld, hol kitaposott gyeppel büszkélkedhetett, és még pár fával, amik önállóan nevelkednek már évtizedek óta a beton utak mentén. A lombkoronáik mély árnyékba bocsátanak mindent, főleg a lakók sétányát, ami bekeretezi ezt az egész füves négyszöget. Ezen a hűvösséggel betakart aszfalton sétáltunk mi is, mire apró kavicsok kerültek utunkba, amik morzsolódni kezdtek talpunk alatt, vagy a cipő orrunkkal még ennél is messzebb rúgtuk őket az eredeti helyüktől. Már be kellett volna fordulni a bejárathoz, de ahogy megláttam ezeknek a köveknek a forrását, a játszótérrel találtam magam szembe, és az ahhoz vezető kavicsos úttal.
Döntést hoztam; élvezni akarom a nosztalgiát! Ezért letértünk a beton útról, és reménykedtem, hogy egy kis mókától majd megjön Jin elveszett kedve. Hatalmamba kerítettem hát a játszóteret, hisz csak úgy, mint az elmúlt években, most sem volt egy lélek sem. Csupán a lágy szellő játszott szelíden a forgó játékon, ami viszonylag fel volt újítva, mint ahogy amögött a csúszda is, hangsúlyozva a viszonylagosan jelzőt. Azmellette pedig a két vas hinta még mindig olyan rozsdás, mint kölyökkoromba. Megstrapáltak, de ugyanakkor ugyanannyira szerethetőek.
- Beleülsz? - kérdeztem, de Jin csak megrázta a fejét, majd a forgóra mutattam, de ahhoz sem volt kedve. Helyette én ugrottam bele és dacoltam egyet a szédüléssel, majd észre véve magamat, meg a jelenlegi helyzetünket, jobbnak véltem az én kis kedvetlen szerelmemet mihamarább túl ejtetni a szüleimmel való találkozáson.
"A következő megálló most már a végállomás lesz" - gondoltam, s már én is kezdtem tudatosan érezni az enyhe visszakozást, a szorongást, de bennem még az izgatottság, az öröm, ami akkora, hogy nem nyomja el ám semmi!
Gondolva rá, hogy jó lenne meplepi betoppanást rendezni, ezért a postás kapukódját pityegtem be. S belépve, mint ahogy egy hercegnőnek illik, visszafordultam megfogni az ajtót.
- Kérlek - néztem rá, de látszott rajta, hogy milyen szúrósan nézi a küszöböt. Nem akarja átlépni. - Na!... Gyere! - kéreltem, míg a nagy lépcsőház visszhangjában úgy hangzott, mintha éppen egy vadonélő kisállatot szeretnék becsempészni a lakásba. Végül lépett egyet, mire már engedtem is el az ajtót, elővigyázatosságként, nehogy megszökjön tőlem. Mégha kicsi is a valószínűsége...
Hercegnőm felkapta tekintetét a zár becsukódására, majd mozdulatlanul tovább ácsorgott a postafiókok előtt. Még a maszkját sem vette le, holott engem már rég nem takart a kapucnim.
- Engedd, hadd segítsek! - sóhajtottam, és elé állva, felnyújtózkodtam hozzá, hogy kényelmesen lehúzzam a fél arcát eltakaró maszkot. A két dolgos kezemmel egészen az álla aljáig legyűrtem azt, majd két oldalt fogtam Hercegnőm takaratlan orcáját: - Segítek, hogy összeszed magad - suttogtam, és már hajoltam is előre átadni egy mindent áthidaló, mély csókot száraz ajkaira. Az egyetlen egy hosszas érintésből elválva magamhoz szerettem volna ölelni őt, legalább a fejét a vállamra húzni, de... sehogy sem ment. Jin teljesen kővé volt dermedve. Szilárd volt, mozdíthatatlan, kedvetlen.

Gondolván, hogy egy második ugyan ilyen általa kedvelt szájra puszi sem segítene, ezért nem is szántam rá magam. Helyette megindultam; fel a lépcsőn. Arcom komor volt, de ahogy megütötte a füleimet Jin engem követő léptei, magamat türtőztetve elmosolyodtam. Mégha azok a fokokat érintő talpak olyan bizonytalanok is és meg-meg akarnak ingadozni az előre haladástól, akkor is jön. Követ.
Már értem is fel az elsőre, és arra akartam várni, hogy felérjen hozzám, de csak az egyik lábát emelte fel az emelet szintére, és ott megállt.
- Jin... - fordultam felé.
- Én... - szólalt meg vékony hangon. - Igazán hálás vagyok, köszönöm szépen az előbbi bátorítani próbáló csókodat, de nézz rám! Nem tudok tovább menni. Nem megy. Remegnek a lábaim... Még egyetlen egy emeletet sem tudnék tovább menni.
- Nem is kell - fordultam oldalra, s rámutattam a szembe lévő ajtóra. - Itt vagyunk.
A kijelentésemre felkapta a fejét. Mintha megijedt volna. Hirtelen belekapaszkodott a korlátba és arra nehezedett;
- A-Akkor sem. Zsibbad és remeg mindenem, a lábszáram, a térdem, a combom, a karjaim! Ráadásul görcsölni kezdett a hasam... Úgy érzem, ezek a jelek azt mutatják, nem vagyok felkészülve...
"Mi a szösz?..." - gondoltam és morcos arckifejezéssel néztem rá;
- Jin hyung, ne legyél ilyen régi módi. A mai filmekben már senki nem fordul vissza, ha már ekkora utat megtett.
- Nem számít - fellelte és már fordult is lefelé. - P-Pá... Majd látjuk egymást.
- Na nem! Nem hagyom! Gyere szépen vissza! - kaptam a karja után, és magamhoz akartam húzni őt, de nem tudtam. Másik kezével belekapaszkodott a korlátba. Közelebb lépve átkaroltam a derekát és úgy próbáltam elszakítani őt a lépcsőtől, de erre már mindkét keze a vasdíszek közt szorítottak marokba egy-egy biztos és törhetetlen foghatni valót.
- Elég jól működnek ezek a remegő, hervadó vagy milyen kezeid!
- Mert félek! - kiáltotta nem is olyan halkan.
Majd látva, hogy ez nem fog segíteni rajtam, se senkin és semmin, elengedtem őt. Azzal azonnal leült a lépcső fokra, fejét a térdeire lehajtva.
- Hát mindjárt kilépek a cipőmből! Nem hiszlek el, hogy pont most szikráztatod meg ezt az énedet... Komolyan... - törtem le szó szerint.  - Jin hyung, ha ezt elmesélem a többieknek, mi lesz a hyung névvel?
- Nem meséled el!
- Akkor se csináld ezt, kérlek! - hajoltam a füléhez. - Állj fel!... Jin hyu--
- Nem.
- Hjaj nekem... - huppantam le én is a fenekemre oda, melléje. - Legalább nézz rám, és beszéljük meg, hogy mit csináljak veled - tanácsoltam, és már közelebb is araszoltam hozzá, egészen a személyes szférájába, várva, hogy felemelje azt a félénkséget tükröző, elrejtett arcát, de nem tette. Helyette a velem ellentétes irányba fordította a fejét. Erre a lépésére már emeltem is fel a karom, legalább, hogy rácsaphassak a combjára egy "Na!" indulatszóval, de hirtelen visszahúztam azt, mert észbe kaptam, hogy ez meggondolatlanság és tiszteletlenség lenne, nem szabad... Ennek ellenére mégis csak rácsaptam. Belemartam a combjába. Ez a hirtelenség és vadság bennem mindig csak miatta tud előtörni. Ilyenkor... - Olyan büntetni való vagy! - mondtam, és tenyerem a combjának belsőbbik felére csúszott, majd onnan a lába közötti rész irányába kezdett kószálni megannyi jól ismert ingerlékeny területet fölperzselve. - Te akartad. Akkor extázist teremtek - emelkedtem fel és még jobban a testéhez simultam. Miközben az egyik kezem már gondjába vette a testi kéjküszöbök kényeztetését, addig a másik máshoz folyamodtam. Öt ujjamból négy Jin orcájának egyik oldalához simult, a hüvelyk pedig a megmaradt oldalra, így szorítottam meg enyhén a sápadt pofiját, hogy végre magam felé fordítsam. Megcsókoltam. Helyesbítve inkább smárolásba kezdtem; Akaratosan, vadul, tempósan, éhesen, s követelőzően; - A nyelvedet!... - leheltem ki hiányérzetem okát, s ahogy még jobban rácsúsztam az ajkaira, odaadta a nyelvét az enyémnek, hogy szájában, a felgyülemlett nyál rétegben összekulcsolhassam őket. Tőlünk zengett a lépcsőház. A mi ajkaink nedves súrlódása visszhangzott vakmerően minden kis szegletben.
Meglehet, hogy ez az egész egy elborult játszadozáshoz hasonlít, de én akkor is így akarok Jinbe kedvet lopni; Ezért megállás nélkül kényeztettem őt, mindaddig, amíg nem jött az őszinte megelégülés Jin részéről, és elhagyott egy aprócska nyögést. Erre a jelre elrugaszkodtam az ajkaitól. Szépen előre fordultam és kis terpeszbe tettem lábakkal próbáltam kihúzni magam a lépcsőfokon, de szédülést éreztem, így a térdeimre simítottam tenyereim, és azokra is támaszkodtam. Egy nagy sóhajtással szökött ki belőlem méghozzá egy erotikától felfűtött párás lehelettel együtt. Nem csoda. Mellettem Jin még jobban összekuporodott és tenyerét a szájához szorította, amiből apró melegség áradozik ki felhőcskékben.
"Ezt jól megcsináltam..." - gondoltam, és magunkkal hagytam a csöndet, miközben azon töprengtem, hogy mi is lesz. Mit kéne csinálnom, hogy SeokJint a mögöttünk lévő ajtónak a másik oldalára csalogassam. Az is lehet, hogy ez egy lehetetlen dolog, de... Valahogy csak lesz! Úgy nem lehet, hogy sehogy sem lesz!
Ekkor a lépcsőházban lépések kezdtek visszhangozni.
"Remek, itt ülünk, mint két részeg a lépcsőn, és valaki pont most akar feljönni... Ilyenkor, késő délután nem is szoktak itt járkálni! Pont mi kapunk egy ilyen szerencsétlen bónuszt, remek... Ahhh Fel kéne állnom..."
Magassarkú cipő kopogott, s mire megláttam a gazdáját, felugorva poroltam le magam.
- Jin hyung!... Jin hyung!... - szólítgattam suttogva, s kicsit meg is löktem a lábammal őt, de nem reagált.

Közben nagyon meglepődtem magamon, hogy a rengeteg év ellenére, amióta nem láttam, ennyire megismerem a megöregedett házvezetőnőt főleg ekkora nagy bevásárló szatyrokkal... Mindig sok időt töltött nálunk, mert édesanyám puszipajtása, de én mindig is féltem tőle, állandóan piszkálta az arcom meg a magasságom...
- Két sármos legény a lépcsőn! - szólt lefele, mire egy másik magassarkú is felkopogott. Egyre közeledtek felénk, de szégyenemre nem tudtam köszönni, lefelé néztem, SeokJinre. - Nem tudtatok bemenni?
- Nem engedtek be? - erre a hangra felemeltem fejem. A másik nő, aki Jin hercegnő elé állt és finoman megérintette a szerelmem búslakodó arcát, az édesanyám volt.
Azonnal köszöntem, megöleltem, ugráltam, beszélni kezdtem; beszélni minden eltérő dologról, ami nem Jin hercegnőmhöz tartozik, mert nem akartam belekeverni az életembe a ránk váró, szatyros s ijesztő házvezetőnőt. Épp a boltból jöttek;
- Édesapád is hamarabb jött haza az irodából, mert olvastuk az üzenetet, hogy jössz - mesélte, miközben kinyitotta az ajtót. - De ne zavarjátok még, mert haza hozta a munkáját - suttogott, mire bementünk mindahányan voltunk. Igen, még Jin is. Szó nélkül. Jó fiú módján jött utánunk, s arcán, amit anyám megcirógatott az előbb, már nem is lehetett látni a búskomorságot. Olyan természetes volt.
Hátrahagyva a két nőstényt a konyhában, lábujjhegyen tipegtünk a puha szőnyegen, a hosszú s szűk benti közlekedőn. A kitárt két szárnyas ajtónak a nagy szobáját szépen elhagytuk, ami minden egybe: az ebédlő, nappali, és apám kedvenc helye, ha dolgozni akar itthon, és tovább suhantunk az öcsém szobájával szembe az enyémbe. "Az én szobám, az én váram" ez állt az ajtómon, amin be is léptünk.
A világos kék beütésű lila falak teleragaszgatva álltak értelmetlen rajzokkal, poszterekkel, s még log is le itt-ott a cellux a már rég nyugdíjba tett képek miatt. Két nagy könyves polc emelkedett az egyik csak úgy a BigBang albumoknak meg minden egyébnek az egyszemélyes ágyam s a falközé beszorítva, a másik pedig tele volt pakolva régi tankönyvekkel; Fúj... Rossz ránézni. Az mellett az íróasztalom viszont üresen örvendett nekem. Hát én is neki, hogy nincs rajta egy lecke sem, és éreztetve is vele a boldogságom súlyát, rádobtam Jinem és a saját utazótáskámat is. Itt vagyunk hát. Az én kis váramban a Hercegnőmmel;
- Na? Nem mondasz semmit?
- Kéne? - kérdezett vissza szelíd hangon, majd az ágyamra nézett, ami ahogy már említettem egyszemélyes... méghozzá rám méretezve... - Ezen fogunk aludni? Elférünk egyál--
- Egymáson fogunk aludni, te butus - karoltam át a derekát vigyorogva, és már húztam is őt le az ágyra, hátha meg akar bizonyosodni róla, hogy összebújva nem csak épp-hogy, hanem teljes kényelemben elférünk; de kihagyva a mostan adott lehetőséget a próbára Jin ülve maradt, én pedig térdeimen nehezedtem mellette, készen állva a leteperésre, ha duzzad már az ingerküszöböm.
Addig is azon voltam, hogy eleget tegyek mindkettőnknek; Beletúrtam Jin hajába, majd akár hányszor csak lehetett kezem a hátán végig siklott, föl s le, a pólóját szétgyűrve, miközben ezer meg ezer csókokat számláztam számára, az ajkain számlálva.
- Szeretlek - nyögtem a csókok halmazaiba, de Hercegnő nem reagált szavamra. Sőt, még az ajkai sem viszonyultak úgy a ritmusomhoz, mint szoktak. Nem éreztem a megannyi ismert hozzáállásából egyet sem. Most még merevebbek az ajkai, mint kint, a lépcsőházban. Az lehet az oka, hogy már itt vagyunk a célban? Vagy valami más dolog befolyásolja őt itt a levegőben?
Elváltam a szárazon maradt ajkaitól, és míg egyik kezemmel a derekát nyomtam magamhoz, másikkal a fejét a vállamra döntöttem. Éreztem, ahogy teste megreszketett karjaim közt.
"Mi ez a rossz előérzet?" - néztem körül, s Jin homlokát még jobban a  vállamhoz nyomtam, mire a vészjósló detektorom kiakadt a szobám bejáratánál. Anyám lépett be;
- Nehogy hiányoljátok, már itt is egy matra--
Megijedtem.
Miért néz így ránk?
Elejtette a semmiért hozott matracot, és visítozó hangon kezdte ordítani az apám nevét. Ijedtebb volt az arca, mint nekem, és rémisztőbb. Rajtunk felejtette a szemét, aztán egy lendülettel el is futott, hátrahagyva a nyitott ajtót és a folyamatosan visszhangozó hangját.
Valami itt nem stimmel!
Azonnal megfogtam Jin kezét, aki szerencsére nem volt szemtanúja ennek, csak fültanúja, mivel egész végig a vállamhoz szorítottam a fejét, amennyire csak lehetett, hogy ne lássa ezt a nagyon furcsa kirohanást, viszont fel kell iramodnunk most és tisztáznunk a dolgokat! Ezért Jinnel együtt már mentem is anyám hangja után.
- Jimin!
- Huh? - néztem hátra Hercegnőmre, akit magam után húztam a kezénél fogva. Ismét csak lógatta az orrát, és összeszűkült volt az aurája. - Jó, akkor várj csak itt, vagy menj vissza a szobámba - tanácsoltam, és már engedtem is el őt.
Ahogy beléptem a nagy szobába, láttam lelkiszemeim előtt, ahogy Jin háttal a falnak lesüllyed ültébe a földre, az ajtó elrejtett sarkában, és fejét lehajtva, ijedten várja azt, amit én is. A választ, hogy mégis mi volt ez az előbbi. Mi volt az oka? Miért kellett minket megijeszteni? Jin emiatt már megint csak háttal van a kedvnek, hogy előbbre tudhassunk haladni.....Miért kell a pokolnak elszabadulni? Mikor szabadul el a mennyország?

67 BTS Gyűrű és lakat

Jimin POV

Vártam, és még várok, de már úton vagyok. Csodás szülőföldem, feléd tartok! Szerelmemmel kettesben megyek meglátogatni téged, szívemhez kedves Busan. Látni foglak, s te is majd engemet méghozzá SeokJinnel együtt. Igen, pontosan olyan értelemben, amilyenben az "együtt" szó az egyik legeslegszebb. Ahhh Annyira izgulok! Egyre közelebb vagyunk, egyre közelebbi utakon zakatolunk ezzel a zötyögő vonattal. Az ablakban elsuhanó fák levelei már a busani széltől táncolnak. Talán még egy órácska, és ott vagyunk!
- NaAkkor - kapartam meg a torkom,  mire a velem szemben ülő Hercegnőm érdeklődve szegezte rám a figyelmét. Éreztem, hogy a szépséges arcára kiült meglepődést még jobban képes vagyok fokozni; így hát felálltam, karjaimat keresztbe tettem, és két marokkal megragadtam a pólóm alját. Gyönyörködtető könnyedséggel vettem le magamról, s a 'nincs többé szükségem rá' gondolatomat éreztetve eldobtam a virító felsőt, pontosan SeokJin ölébe, mire párom fel akart szólalni, de... nem volt olyan szó, mi kijött volna a hadarni vágyó, pirosas ajkai közt. Elmosolyodtam rajta... Tetszett... De folytatva azt, amit elkezdtem, visszahuppantam ültembe, majd villámként, egy húzásra kioldoztam a cipőfűzőmet, és lerázva a lábbeliket a nadrágot is sikeresen letaszigáltam magamról, majd azt is Jinnek a gondjára bíztam; de ahogy odadobtam, a vállához csapódott.
- Jimin!?
- Bocsi, bocsi - álltam fel már csak egy alsóban, s páromhoz hajolva tenyeremet rásimítottam vállára, majd onnan fel, a fehér nyakára is. Ujjaim önállóan cirógatták őt. - Bocsánat, nem akartam.
- Nem az... Hanem a műsorod!.. A legkevésbé sem vágyok ilyesmire most...
- Már megbocsáss, de a pezsgő véremben érzem, hogy nekem muszáj; Ki kell próbálnom magamat a sztriptíz szakmában is!
Nem. Nem nevet... Nem reagál... Pedig épp elég jól hangsúlyoztam ezt az ócska poént... Ahh mindegy... Sóhajtottam, és Jin fölé támaszkodtam. Erre ő felemelte a fejét, s láttam, miképp remeg meg szemeiben a visszatükröződő képem. Látszik, ahogy engem nézve próbálja megfejteni; mégis mit szándékozom ilyen hiányos öltözetben csinálni?
Pedig igazán egyértelmű a válasz. Gondoltam, nem is húzom a türelmét; Lenyúltam mellé, a hátizsákba, amiben már előre előkészítettem, hogy mi lesz a váltóruhám. Előkaptam egy lógósabb és könnyebb anyagú nadrágot, ami egyáltalán nem olyan szűk, mint az előző, s már vettem is fel, majd utána a cipőt is vissza. - Át kell öltöznöm - mondtam közben a hallgatag Hercegnőmnek. - A szüleim nem láthatnak olyan kirívó rucikban, amiket hordani szoktam. Nincsenek hozzászokva - ecseteltem, és már vettem elő a pólómat is, amin "I love Busan" felirat szerepelt, az alatt pedig a családtagjaim aláírásai. Jin elé tartottam, hogy megnézze.
- Komolyan... - szólt, s arca a pólóm takarásába került, így nem tudtam meghatározni a pillanatnyi kedvét. Pedig kíváncsi voltam. Már csak azért is, mert a hangja olyan semleges volt, hogy bármit mondott, nem lehetett kitalálni, miért mondta. - Beadod nekik a gyerekes kisfiút?... Áruld el, egy tízes skálán mégis mennyire akarsz álszent lenni?
- Tízből húsz a szüleim előtt - vigyorogtam. - Bár nincs okom, miért álszentnek lenni, hisz szeretem az őszinteséget. Az jó dolog. S ezt a tulajdonságomat a szüleim jól ismerik, és kedvelik - dugtam fejem a pólómba kis mosollyal, miközben a rokonaimra gondoltam, majd ahogy bebujtattam a karom, megakadt az a ruhaujjban. Nem tudtam tovább nyújtani a felsőm, lefagytam... Az elbotorkált tekintetem Jinre tévedt, és azokra a raboskodó szemeire, amik már az induláskor is figyelem felkeltően akartak csillogni a szívében ücsörgő fájdalomtól... Ez a hatás... Szétmarcangol. Hát ennyire nincs kedve a családomhoz?... Ennyire ellenzi?
Fájjon sóhajtottam, majd ahogy a hangom miatt felbiccentette a fejét; közel, nagyon közel, igazán közel oda hajoltam, a tekintetéhez. Arcom arcába merült. Egymás szemét néztük, s éreztük, mennyire tisztán értjük egymás gondolatait:
"Velem tartasz, ugye?"
"Vissza fordulunk, ugye?"
Két különböző dolgot akarunk... Én pedig nem tudom teljesíteni hercegnőm akaratát, mivel az én akaratomnak kell győznie. Gonosznak érzem magam, de képes vagyok akár harcolni is, hogy elvigyem őt a családomhoz... Ez nem önzőség, ez csak vágyódás a tovább haladásra! A családom szívesen fogja fogadni őt. Meg kell értenie...
De bár ne állna így hozzá...
- Mondcsak... - szólalt meg, mire én újból ledermedtem még mindig a pólóujjban ragadt karommal együtt - Mégis... Hogy kéne viselkedni a szüleid előtt? - a sötét aggodalomba beburkolt hangja a magasba szökött kérdésével. Szorong. De annyira, hogy az már rám is kihat, holott bennem eddig csupán a boldogság volt az, ami toporzékolt izgatottságomban. Ez így nem-- - Jimin... Mond meg! Hogy nézünk majd ki a szemükben?... Hogy fognak rám nézni?
Nagyot nyeltem;
- Hogy rád hogyan?...
Jogos. Jogos az ijedtsége attól, amit nem ismer, de... Ezen is túl kell esni. Az én családom akár egy rács, egy rács, amin én mint egy lakat, egy sarj csüngök. S azzal, hogy SeokJint magamhoz öleltem, így ő is, mint az én egyik legfontosabb részem, rám csatolva ékeskedik lakatként,  kapcsolódva rajtam keresztül a rácshoz. Ez fontos dolog, esélytelen figyelmen kívül hagyni, még akkor sem lehet, ha nem hetero párosként, hanem a társadalom kisebb rétege által elfogadott besorolásba tartozik bele a kapcsolatunk.
Persze, akik a többségben vannak, a kívül állók, az ő szemükben nincs olyan, hogy a homoszexuálisok normálisak lennének. Nem fogják fel. Nem fogadják el, mert nem ismerik. Csak azt tudják, hogy nem úgy zajlik a szex, ahogy az a felnőtt boltok polcairól leemelt pornó filmekben. Nem szopnak szőke, nagy mellű nők Viagrától felálló farkat. Nem tudják, hogy kívánásra és mély érzésre is tud valami támaszkodni.
Az van a fejükben, ami. Míg a heteroknak gyűrű, a homoszexuálisaknak lakat jár. A nők beházasodnak a férfiak családjába, s fordítva is, hogy a vagyon s minden más egyenlően osztódjon el, de a melegek házassága... Az oly kevés helyen megengedett, nekik a megbélyegzés jár azhelyett, és a szerelmük az a minden, amijük van. Az az ok. Az a lét.
Ezért is van, hogy mi igen is forróbban szeretkezünk, melegebben szeretünk.
De mivel a társadalom nagyobb része nem tudja elfogadni ezt az irtózatosan könnyen megérthető dolgot, ezért... mi, akik ugyanolyan neműt választottunk a mindenünknek nem tudunk hogyan a társadalommal szembe nézni.
Viszont egy szűkebb körben muszáj annyi bátorság beleférnie a szerelemmel túlfűtött testbe, hogy igazat valljon. Főleg a családnak. Az őszinteség fontos.

- Jimin...
- Hercegnő... én... - suttogtam, és tudatában annak a ténynek, hogy a szüleim is tudják már, ki az aktív, és ki a passzív fél... emiatt... még homályosabb az, ami lesz. - Nem tudom pontosan, hogyan fognak rád nézni.
Rád, aki nap, mint nap alattam van, akit rengetegszer kényeztetek és nyögésre birok...
- Értem - bámult tovább maga elé lejjebb biccentett fejjel, majd oldalra nyúlt, hogy táskánkat magához ölelje, miután beletette a ruháimat, amikben voltam.
Míg én rendesen felvettem magamra a felsőm, és visszaültem a helyemre keresztbe tett lábakkal, egy szó, egy hang sem hallatszott a kabinunkban. Csak a sokadik perc után, egy megkönnyebbült, nagy sóhajtás hagyta el az Jin ajkait, ahogy sápadt arcát az ablak felé fordította.
- Eltűnt az aggodalmad? - kérdeztem, miközben kezdtem örülni.
- Nem tűnt el az, csak... Most már biztossá váltam abban, hogy tényleg nem akarok menni.
- Na! Rossz vicceket nem akarok hallani.
- Én meg nem akarok menni.
Válaszára bőszen biggyesztettem ki az ajkaim, majd végig mérve rajta, lazán ennyit szóltam mézes-mázos ajánlatként;
- Jin hercegnő, szeretnéd, hogy kezelésbe vegyelek? Tudod, ooolyan módon.
- M-Mi... - került egy kis vörös a fehér arcára. - V-Vonaton vagyunk, te buta! Hogy jut ilyesmi az eszedbe!?
- Csak vicc volt! Nem akartam azt a kis szenvedő szemeidet látni, csak azért mondtam - könyököltem a kabin ablakba, szerelmesen nézve Hercegnőmet. -, de most így belegondolva, kihagyna pár ütemet a szívem, ha most elfeküdnél, és remegő ajkakkal kérnéd, hogy boldogítsalak, tegyelek szabadabbá ooolyan módon.
- Hagyd abba! - vágta hozzám zavarba esett énjének magas hangú figyelmeztetését.
- Csak ki akarlak elégíteni! - vigyorogtam rá.
- Perverz!...
Kinevettem enni való viselkedését, mire a vágy, hogy hozzá akarok érni, mozgásra bírta a testemet; Ebben az aggodalomban és izgatottságban megoszlott feszes légtér körében elemelkedett tőlem lelógó kezem. Kinyújtottam, egyenesen, olyan szögben, hogy a beszűrődő fénynyalábbak útjába ne essen, hanem rejtőzzön el az elől, a kabin ablak alatt. S mire odaért végtagom, egy szempillantás sem kellett, Jin szó nélkül megragadta az esélyt, hogy kezeink puhasága egymáshoz simuljon.
Így, egymással szemben, messziről nézve, mintha csak hosszasan kezet fognánk, míg igazából az ujjaink a szeretet melegségét érezve simulnak, és maradnak is belebújva a másikunknak tenyerébe. Nem engedjük el egymást ebből a kicsi, de szoros érintésből.
Most először érzem magamat tényleg lakatnak. Fura. Mintha csak az lenne a dolgom, hogy el ne engedjem a hozzám tartózó részem.
Ezért hát tovább támasztottam a fejem, számon a könyökölő kezem, s szemeim sarkából őt figyelem, elmémben pedig hangosan magamban hozzá könyörögtem; "Kérlek szépen! Gyere velem!"

Bő percek múlva beértünk az állomásra, a végállomásra, a legeslegvégére a síneknek. Innen már nem megy se a vonat, se mi tovább.
Hátunkra pakoltunk minden csomagot, és akkor mentünk ki a kabinunkból, mikor már szinte csak egy-egy lépést hallottunk, mikor már majdnem hogy mindenki leszállt.
Annyira boldog voltam! Megérkeztünk! Itthon vagyok! A vonat magas lépcsőjét direkt figyelmen kívül hagyva leugrottam a busani talajra, aztán felnéztem a busani égre. De jó érzés... Már csak egy dolog hiányzik; Máris fordultam is meg, és felnyújtottam kezem a Hercegnőmnek, aki még a vonat ajtajában ácsorgott.
Szótlan volt, mégis... értettem...
- Ne nézz így rám! - szóltam rá, és a mutató ujjamat ráztam, akár egy felettes. - Tudom, hogy tudod a vonatrendet! Gondolod, tűzzek el, te meg szépen fent maradsz, azt' visszamész... Csak gondosan hazáig kísértél, mi? Vigyáztál, nehogy rossz helyen szálljak le, vagy el ne raboljanak. Esetleg teszteltél, jó illemtant nyújtok-e az utamon... Véletlen sem volt az a tervben, hogy velem jössz haza, a szüleimhez, áhh dehogy, Hercegnő... Ketten, együtt, családlátogatás? Azt csak TaeTae meri. Nekünk hogy fordulna meg ilyen a fejünkben, kérem?... Gyávák vagyunk... Inkább pusztán magunkra hagyjuk egymást erre a szünetre, mert miért is ne... - túl sok érzelem kívánkozik ki belőlem; az ellenkezés köztem és az ő hyungos énje között, az irigység TaeHyungékra, a tudat, hogy velem ellentétben ő képes kibírni nélkülem akár több éjszakát is, de a lényeg... - Jin... Őszintén! Azt hiszed, engedem a vonatnak, hogy elvigyen tőlem?

66 BTS Nap és felhôk

Hoseok csak egyet kért, méghozzá azt, hogy meneküljenek ki innen amilyen gyorsan csak lehet, el-el a hálószobából, s ezt meg is kapta; TaeHyunggal egy-egy logó felsőt felkapva azonnal besiettek a fürdô helységbe. Hoseok hangosan kapkodta a levegőt, majd eltorzult arccal s magát szidó szavakkal a saját fejét kezdte ütögetni, míg az énekes azt hitte, csak befutottak ide egy gyors zuhanyért vagy valami. Egyáltalán nem értette párját, hogy miért s hogyan jött ki rajta az idegesség az előbbi hosszas gyönyör ellenére is, viszont sejtette, kin áll most a nyugalom visszaszerzése.
- Menjünk - szólalt meg.
- Huh? Hova?
- Menjünk, öltözzünk, menjünk, majd én vezetlek.
TaeHyungon úrrá lett a kigondolt kis, mégis nagy gondolat, miképp mutathatná meg párjának a visszavezető, helyes utat, hogy szerelmének nem kell semmin sem rágódnia, mert ő itt van neki, így nincs oka rossz dolgokon agyalnia.

Mikor a Nap már nagyobb hajlásszögben árasztotta el fényével az aszfaltot, a két fiatal szökdécselve hagyta el a kerti kapu közelségét, s kergetőzve futottak előre útjukon. Hol egymás elôl tértek ki, hol egyik a másik nyakába ugrott. Ruháikat csak úgy fújta a hirtelen feltámadt szél, ami az előttük tornyosuló magas fáknak ágait s leveleit is megborzongatta. Így mentek ôk az erdô mélységébe, a friss levegô ölelésébe, a vadcseresznyefa vendégségébe, csak ôk ketten, édes kettesben, órákat töltve a terméssel teli terebély alatt.
Majd a kedvteli szüret befejeztével, még inkább kifáradtabban vették visszafele az irányt. A déli égbolt felhőrétegeiben elrejtőzködő s fel-felbukkanó Nap halvány, de melengetô fényének megvilágításában járt a pár a járművek által ritkán használt, haza felé vezetô útnak közepén gyalogolva, lassú léptekkel haladva, mivel, közben mindketten teli marokból csemegéztek.
- Mi is az a jelkép? - kérdezte V igen csak légből kapottan. - Te tudod, Hoseok? - kérdezte szerelmét, aki egy szellős definíció szerű mondattal válaszolt s példákat csatolt ahhoz, viszont a felelete mégsem volt kielégítô V számára, akinek a fejében máshogy álltak össze a dolgok; - Ez a mi jelképünk, nem?
- Mi?
- Hát ez - érintette meg Hoseok összezárt markát, ami kitárulva sok-sok vörös bogyót engedett megcsillanni a napfényben. - Vadcseresznye. Ez jellemez minket.
- Az oké, hogy édes, de a vad jelző nem jellemez minket...
- De! - nézett szerelme szempárjába.
- Mié'? Hogy?
- Nem tudom, de olyan szabadon érzem magam melletted, mint egy vad, ezért...
Hoseok a 'szabad' szót meghallva torkát kezdte kaparni. Érezte, hogy beszélnie kellene TaeHyunggal a kettőjük túl szabaddá vált kapcsolatáról, de jelenleg túl fáradtnak találta magát ehhez. Inkább elsétált a probléma mellet apró, hangtalan sóhajjal.

Hazaérve házon kívül, a kertben maradtak. TaeHyung a raktár külső ajtaján át erőlködve kihúzott egy napágyat, majd egy félig árnyékos s félig napfényes helyen kinyitotta azt teljesen vízszintesre, arra rá pedig egy polifoam matracot terített, amit tornaszőnyegnek szoktak használni, de most az egyszer a kreativitás megköveteli, hogy ágynemű legyen.
Hoseok egyből rá is feküdt. Az oldalára fordult s két kezét feje alá tette, mire TaeHyung a párja alsó felére nehezedve elfoglalta saját szűkös helyét.
- Nem akarsz kihozni inkább még egy napágyat?
- Minek, ha hozzád bújva sokkal jobb?... - kérdezte értetlenkedő hangsúllyal, nem is figyelve a használt szavaira, de belül mégis... heves szerelemből fakadtak a gondolatai, ami rá is vette, hogy Hoseok ajkaihoz közelebb emelje magát, egy apró csóknak mélységét kívánva s akarva, viszont erre a másikfél elhúzódott tőle;
- Csak aludjunk, jó?
- Ühüm... jó - bólintott.
- Jó... - nézett Vre fáradt szelídséggel, majd amint behunyta szemeit és azoknak a csillogását elrejtette párja elől, eltűnt a napfény. Felhôk gyűltek. S mire a sok kicsi egy nagyot alkotott, addigra Hoseok már elaludt.
Egyre sötétebb árnyalatú függöny burkolózott a kert fölé, amiből lassacskán szemerkélni kezdett az eső. Kicsi, apró, mégis nehéz cseppekben, amik hozzájuk jellemző zajjal együtt verődtek mindenhez, amire ráestek.
Ahogy TaeHyung megérezte a zápor kezdetének hírnökeit, körültekintve felkelt Hoseok mellől, s vissza se nézve sietősen ott hagyta őt. A rapper egymagára maradt az alvástól elnehezedett testével, ami egy idő után hanyatt feküdt, arccal a zivatar felhők felé, de ez sem ébresztette fel. Békésen aludt egyre nedvesebbé váló ruhadarabjai és haja ellenére is.

V a raktár sötétjében volt, egy rozoga létrán egyensúlyozva, s a keresett tárgy után nézelődött a kiskorában még ismert, de mostanra már elfelejtett polcokon. Ahogy tapintásra megtalálta, már húzta is kifelé két kézzel megragadva azt, mire a hatalmas lendületben a végre újralátott napernyő felbukkant, de a földre esett, V pedig ezzel a súlypontját vesztette. A felemelkedő arcán rémült szemekkel figyelte az előtte egyre eltávolodóbb polcokat, amiket kezeivel még próbált elkapni, de az őt megmenthető kapaszkodásnak útjában ott állt a létra. Ahhoz tudott csak hozzáérni, s így még rosszabbá vált a helyzete, mivel lábai lecsúsztak az instabil fokokról, teste pedig a levegőbe került. Érezte, hogy zuhan. Le, a kemény föld felé, s nem tud mihez kezdeni, a létra is csak esik utána, nincs amibe kapaszkodhatna, ami megmenthetné őt. Becsukta szemeit; nem akarta látni az előtte elmosódó dolgokat, hát lehunyta, igazán szorosan, előre érezve a fájdalmat, felkészülve a nagy puffanásra, de ekkor talpai földet értek. A hátra hajolva maradt teste egy erős karnak az ölelésébe esett, feje pedig egy megfeszült vállra. Azonnal kinyitotta a szemét, amint eljutott a tudatáig, hogy elkapták őt. A megmentőjének egyik keze a derekát, míg a másik a majdnem ráesett létrát fogta meg.
- Nem vagy ilyen helyekre való, Hyung... Kerüld el a raktárakat - nézett TaeHyungra, miközben lefektette a létrát.
- JungKookkie... Hogy-hogy itt vagy?...
- Folyamatos zörgés hallatszott fel az emeletre, mire a lányok szóltak, hogy jöjjek le kiiktatni az egeret, de igazából nem ért meglepetés, amikor téged láttalak a polcokon, s nem valami rágcsálót... Viszont jó, hogy leküldtek. Ha nem lettem volna itt, fejre estél volna, azt pedig senki sem szeretné.
- Kookkie... K-Köszönöm, hogy megmentettél! - mondta hangosan TaeHyung, s kitárt karokkal ugrott a maknaera. Átölelte, magához szorította, s feje búbját megpaskolta. - Köszönöm - mondta még egyszer, majd elengedte "hősét", hogy földről a napernyőt felvegye. - Most akko' megyek is - sietett a kijárathoz, s az úriasan hulló esőt nem is bánva indult volna kifele, de az ajtóban megállva hátranézett, ahogy JungKook utána szólt;
- Hova gondolsz, Hyung? Mit művelsz?
- Hoseokhoz megyek.
- Hja, hogy Hoseok Hyung meg kint van. Hát persze... Amíg az egyikötők létrán akrobatázik, addig a másik vizes fűszálakat számol a esőben... Annyira tipikus, hogy nem tudok meglepődni. Fájnának az arcizmaim, ha meg kéne lepődnöm.
- Pihen.
- Huh?
- Hoseok pihen.
- Akkor miért nem hagyod kint, hátha magától bejön az eső elöl?
- Miért hagynám kint a Reményem? - vágta rá TaeHyung mosolyogva, s ahogy tovább fáradt a tárva hagyott ajtóból, JungKook bágyadt szemei hirtelen felcsillantak. A kintről szűrődő szürkés fény megvilágította az ábrándokkal megtelt arcát, mire csak ennyit szólt;
- Értem.

A pocsolyássá valló kertben az óriás léptekben lépkedő futár vállán fel-le dülöngélt a nagy napernyő, - s ahogy oda ért a napágyhoz - TaeHyung amilyen mélyen csak tudta a földbe csavarta azt, majd kinyitotta. Ez védte meg az alvóhelyet. A teremtett békességbe közvetlenül belépett, Hoseok fölé hajolva, és szerelme homlokáról pár ott maradt esőcseppet törölt le szépen, lassan, szinte érezhetetlenül.
- Képzeld - szólt, és még lejjebb hajolt alvó szerelméhez. -, az imént rájöttem, hogy én sosem leszek reménytelen, mert itt vagy nekem - formálódott ki egy igaz mosoly, majd ajkait át is adta egy leheletnyi csók erejéig.
Ekkor már feküdt is be, szerelme mellé, de ezzel egy időben feltámadt a szél, s magával ragadta a napernyőt, hogy aztán jóval arrébb letehesse;
- Aigoo!... - kopogott az eső újra a fejükön. - Várj meg itt! - szólt V és elszaladt.
Ismét a raktárba vezette az útja; De mostan a keresett tárgy egy olyan nehezék, amit vízzel szoktak teletölteni, s amibe bele lehet csavarni a napernyőket, mivel azért is vannak. Nevük is napernyő talp.
- Vajon megtalálom egy perc alatt?
- Ezt keresed? - rúgta V elé JungKook, aki közben aktívan nyomkodta a telefonját egy kampóra felakasztott függő hintában ülve. - Már megtöltöttem vízzel, ezzel vártalak, viheted.
- K-Köszönöm...
- Igazából azt hittem, hogy hamarabb visszajössz érte, mert hát szorult annyi ész beléd, de semmi baj, Hyung. Mi így szeretünk - mosolygott szelíden JungKook, és sietette Vt, hogy menjen, vigye gyorsan Hoseokhoz.
A már ázott kutyák közé sorolható TaeHyung amilyen gyorsan csak tudta, újra felállította a napernyőt, s elégedett arccal emelte fel a fejét. Biztos volt benne, hogy ez már stabil lesz. Így hát gondolkodás nélkül vetődött le Hoseok mellé, fejét a fiú lassan mozgó vállára hajtva, s a dallamos lélegzeteket hallgatva behunyta szemeit. Szerelme közvetlen közelében mint akit valami újdonság fog várni felébredéskor, úgy aludt el, elnehezedett és kellemes melegséget érző testtel.