X. Csönd van {Eladó-Kiadó}

Zico POV

A hajnali virradatkor éreztem, kényelmes hason fekvésemből fel kell ébrednem, hisz a markomból az eddig békésen fogott anyag kicsúszott, és a kellemesen meleg érzés eltűnt, így annak hiánya miatt kezdtem hadonászva keresgélni. Taeil válláról erre még jobban lecsúszott az a puha ruhaanyag, így ujjaim a bőréhez simultak. Magam mellett szerettem volna tartani ezt az irdatlanul selymes testet, a takarónk alatt, de Taeil a csörgő telefonjáért azonnal felkelt. Éjjel-Nappal működik az eladás-kiadás. A mobil mindig aktív. Ennek ellenére... Csönd van. Nyomasztó nyugodtság. Túlságosan normálisak a napok. Ha belegondolok ebbe, ijesztő.
Egy ideig Kyungot kerestem, hiszen miatta kerültem egy nem túl virágos helyzetbe, de nem találtam őt. Taeil sem beszélt vele... Sőt mi több! JaeHyo és vele együtt a két másik srác is... eltűnt. Határozottan kiléptek a tér-idő konténerből, vagy miből... Elmentek répát kapálni a dél-koreai GDP növeléséhez, és ott elnyelte őket a föld? Feláldozták magukat a jobb termőföld előállításához a populáció érdekében!?
- Hôsôk!
- Zicoya, ne ijesztgesd a másik kocsiban ülő pincsi kutyát!
- Huh? Mi? Megérkeztünk?
Néztem körbe az éjszakától elsötétült utcában, ahogy leállt a kocsi motorja.

- Olyan gyorsan telik az idô a semmivel..
- Figyelj, most bemegyek azért a meghatalmazásért a huszadik kerületi ügy miatt, de nem fog sokáig tartani, ezért maradj itt, és várjál. Rendben?
- Mi? Kihez? Hova megyünk?
- Ahh Zicoya! - rázta meg a fejét. - Ennyire fáradt nem lehetsz. Mi van veled?
A suttogva feltett kérdés közvetlen következtében egy vadító csókkal lepett meg, másodjára pedig láncot tudtam volna szakítani azzal a lendûllettel, ahogy ô belemart az ajkaimba.
- Várj egy kicsit! - szólt, ahogy hirtelen elengedett, és gonosz módon hagyott itt, feleslegesen felemelt karjaimmal, amikkel meg akartam ajándékozni őt szorításommal, hogy érezze, mennyire kötődök hozzá, de hiába.
Nagyot sóhajtottam, mire forró lehelet hagyta el a számat. Azt hiszem ez természetes, hogy Taeil csókjai után egyből fel tudok izgulni.
Ha ô nem lenne velem, már rég felemésztett volna minden, ami rossz és ijesztő. Mégis... Hiányzik most az a felpezsdítő érzés, amit pont akkor ismertem meg, mikor Taeillel először találkoztam. Azoknak a váratlan eseményeknek az izgalma, az a túlzott emóció, az érzelmek nehézsége, az hiányzik.
Most túl csönd van... Rémisztően....
- ...Csöndes - töltötte be az üres kocsit a hangom, majd unottan pislogva az ablakba könyököltem.
Égtek a világítások, egy-egy autó elhúzta a fényes csíkját mellettem, de komolyan buzgó életet nem láttam magamelôtt. Lehangoltságomból a villamos figyelmeztetô csengetjûe ébresztett fel, majd a látvány, ahogy egy biciklis azzal az egy, halvány lámpájával magára vonta a figyelmemet, ahogy elszáguldott a tömegközlekedési eszköz mellett, de aztán szempillantás alatt el is tűnt. A villamos maradt csak néznivalónak, majd az, ahogy a megállójában ahhoz a három-négy utashoz felszáll még egy, nah meg az is, aki most futva utolérte.
- Kyung, te szerencsés - mosolyodtam el rajta, ahogy a becsukódó ajtó előtt még felpattant a járműre. - He!? Mi!? Az Kyung! Az Park Kyung! - nyíltak fel szemeim, és mint aki elvesztette volna az eszét, kiugrottam az autóból.
- Zico, hova mész!? - hallottam mögöttem Taeil hangját, de már nagyban száguldottam a villamos után. Szedtem a lábaim a kanyarban, majd az egyenes utcán, csoszogás nélkül, nagyokat dobbantva a járdán.

Egy közeledő kocsi dudálásra hirtelen megálltam. Csupán reflekszbôl figyeltem fel a hangos jelzésre, de ahelyett, hogy a gondosan fényesre csiszolt autó tovább haladt volna, lefékezett, pont mellettem. Sötétes ablaka lehuzodott és egy mosolygó arc nézett vissza rám, amitől megremegtem, de ahogy levette a fekete napszemüvegét, sokkal barátságosabbnak tűnt.
- Gyere, szállj be! - szólt meglepően mély hangon.
Először körülnéztem, majd másodszor is. Harmadszorra pedig forogtam egyet, de... Ez az ismeretlen alak tényleg csak hozzám szólhatott.
- Ammm Hogy érti, hogy szálljak be?
- Kinyitod az ajtót, tudod, és ide beülsz mellém.
- Miért is?...
Huh... Félelem fogott el, hiába szimpatikus a csávó.
- Nem hinném, hogy idegen autókba csak úgy be kéne ülnöm.
- Kyungshiit akarod, nem? Gyere, menjünk együtt...
- Kyungsh--
Ez valami vicc!? Honnét tudja egy vad idegen, hogy én Park Kyung után futok? Ki van írva a hátamra, vagy mi? Vagy egy emberrabló, aki a gondolatolvasás képességével szedi össze az árucikkeit?
- Kyunggal van találkozom. Egyenesen oda megyünk.
A győzködésre és a navigálásra, hogy miképp lépjek közelebb kinyitni az ajtót, automatikusan megtettem. Féltve a bôrôm, de engedtem... Mellé kerültem...
- Csatold be az öved. Megyünk még pár utcányit.
- R-Rendben...
Csináltam, amit mondott, miközben a szívem a torkomban dobogott.
Ahogy rendesen elindult az autó, fájdalmasan szúrt belém a józan ész nyila; Végem. Mit tettem!? Azt se tudom, hogy konkrétan hova megyünk, és ki ez az alak. Kész, vége. Elvisz, elás, én meg magamra vállalhatom a legmarhább agyú címet!
A lehunyt szemeim tisztán látták bennem a félelem zakatolását, majd ahogy kimertem nyitni őket, egyenesen a fenti visszapillantó tükrébe pislogtam.
Hátul észre vettem valakit, mire felé is fordultam. A kényelmesen széttett lábai között az ujjai összefűzve pihentek, miközben teljesen hátra volt dőlve. Ahogy a fejét az ablak felé fordította, a város erős, esti fényei belevilágítottak a fáradtan lehunyt szemeibe, mire felismertem őt.
- Min--
- Látom, észre vetted MinHyukshiit - mondta a vezető, mire én egy megszeppent "ühüm"mel feleltem az ô szokatlan mély hangjára, majd megkönnyebûlten visszanéztem a tükörbe.
MinHyuk, akit mindig JaeHyo jobb keze mellett látok, nagyon sápadtnak nézett ki. Szemein látszott, hogy gondolataiban jár. Mozdulatlan ajkai kis rést hagytak egymás közt, miközben nem is lehetett észre venni, hogy lélegzik-e. Azt viszont észre vettem, hogy az ablakban nem a kint elhaladó dolgokat figyeli, hanem a visszatükrôzödött képét, s abban az összefûzôtt ujjait. Láttam, a tenyerében a telefonja volt elrejtve. Vár biztos valami hívást vagy üzenetet... Lehet, hogy JaeHyotól. Egyáltalán miért nincsen vele most?
- Hagyjad ôt... - ért finoman a vállamhoz az idegen. - Nincs jó kedve. Mikor téged észrevett, hirtelen megszólalt, hogy te vagy Taeil társa. Ha nem mondja, nem gondoltam volna.
- Ki vagy te? Ha megkérdezhettem.
- Ahhh a feledékenység magasabb szintje - kuncogott. - Pyo JiHoon vagyok - mosolygott szélesen.
- Az a JiHoon, akihez Taeil szokott menni a kaszinóba?...
Bolintott.
- Ahhhh ez remek! Örülök, hogy megismerkedhetünk! Woo JiHo vagyok, de szólíts csak Ziconak! - mondtam boldogan, és a kocsi már ki is rázta belôlem a félelem legkisebb morzsáját is.
Boldogan vártam a megérkezést, hogy újra lássam Kyungot és a többieket.

Egy pince helységbe sétáltunk le. Tele volt emberrel. Fotelekbe ülve társalogtak egymással, ittak és a nevetésük visszhangját hallgatták, halk mix szerű zene mellett. Vörös és neon kék fényekbe úszott az egész, mi pedig átvágtunk mindenkin, beljebb és beljebb kerülve. MinHyuk ment elől, a telefonját szorosan a kezében tartva, majd ahogy mi is egy asztalhoz kerültünk, Kyung felpattanva helyéről, élesen rákérdezett az okára, hogy;
- Zicoya! Mit keresel itt?...
- A pénzemet.
- Itt dolgozol?
- Nem. Elvesztettem.
- O-Ott a recepció - mutatta.
- A te számládon veszett el...
- Ülve is megbeszélhetitek - veregette meg a vállam JiHoon mosolyogva.

- I-Igen.. Gyere, fizetek neked egy italt.

- Le akarsz itatni, ahelyett, hogy tárgyalnánk?

- Min akarsz tárgyalni? - nevetett, de már annyira zavart az egész, hogy inkább elfelejteném. - Tudod, mibe maradjunk inkább? Csöndbe!

"Csöndbe." Pont a csönd zavar, de rendben. Beleegyezek.

- Akkor mit iszunk? - mosolygott JiHoon rám, és Kyungot magunk közé szorítottuk. Ô fog fizetni.

Két fotelelünk volt, de az egyikben MinHyuk annyira otthon érezte magát, hogy elnyújtozkodott, és csak YuKwonnak szorított helyett maga mellett.

- Neked üzent valamit? - hallottam meg MinHyuk halk kérdését félfüllel, miközben JiHoonék is valami témát kezdtek el boncolgatni.
- Nekem nem üzent... - válaszolt elgondolkodva YuKwon. - Vagyis de. A második osztályon nézzem át az egyik titkárnak a munkáját...
- Nekem még ennyit se. Pusztuljon meg!...
- Felejtsd el, Hyukkie... Azt se biztos, hogy visszajön.
- Nem jön vissza JaeHyo? - vágott beszélgetésükbe Kyung.
- Csak sejtem, hiszen elég elfoglaltnak tűnik.
- Én arról hallottam, hogy JaeHyo családja ugyan abba szenved, mint az én kaszinócskám főnöke.
- Valami betegségről van szó? - kérdeztem JiHoont, majd a többieken is végig néztem, mire Kyung elmosolyodott;
- Nem tudom, hogy annak lehet-e nevezni, de rendes nevén, pénzügyi problémákról van szó.
- Méghozzá szabad piaci.
- Így az állam vezetését most(!) nem lehet szidni.
- A tőzsde vezetőt viszont nyugodtan!
- Részvénypiacon terjed a vírus, Zicoya.
- Aha... - nyögtem ki ennyit, hisz nem értettem, hogy ezek négyen pontosan miről is beszélnek. S hogy még jobban elbizonytalanodjak, folytatták. Síri csöndben ültem köztük, amíg meg nem ütötte valami a fülem.
- Mi!?
- Mi mi?
- Mit mondtál az előbb JiHoon?... - kérdeztem vissza rendesen, és reménykedtem, hogy rosszul hallottam.
- Hát amíg a kaszinó ki nem nyit ismét - mosolyodott el -, addig Taeil hyungnál leszek.

IX. Szellemház {Eladó-Kiadó} Just special

Ebben a Speciálban speciális történések szerepelnek. Jó nevetést, kifáradást!

Bawicheoreom mu gamjeonghan naega
Akár egy szikla, az érzelemmentes én
Ireoke dasi baboga doenda
Mégis ismét egy idióta vagyok



Egy volt otthon, amiben csak egyetlen egy fiú élt, most már elhagyatott lett pontosan a "lakótársa" miatt, aki a Magány volt.
Zico, Taeil, JaeHyo, MinHyuk, és YuKwon. Ahogy átlépték a ház bejáratának küszöbét, fekete füstöt és különös fénynyalábakat láttak. A falon elepedt a tapéta, ahogy ránéztek.
- Nyugalomra semmi ok... - sziszegte MinHyuk, ahogy előre mert menni.
- Nem máshogy van?... - lépet párat Zico és a mennyezetről egy darab azon nyomban leszakadt a lába elé.
- Mindenki őrizze meg a pánikját!
- Ez fordítva van!
- Kussoljá' má'! - kiáltott MinHyuk mire a hangja nem csak hogy belepte az előteret, de még vészjóslóan visszhangozta is.
- Ej de barátságos.
- Most, hogy megállapítottuk, mennyire vendégszerető--
- Meg lakályos.
- Meg kész szánsájn.
- Elég! - intett le mindenkit Taeil. - Arra induljunk el - mutatott a három folyosó közül az egyikre.
- Hmm szerintem inkább arra - hümmögött JaeHyo az ellenkező irányba nézve, miközben a többiek mind Taeil után mentek.
Ahogy egy oszlop elé érkeztek fontolgatni kezdték, hogy merre kerüljék meg.
- Rendben, fiúk, balra! - adta ki a vezényszót Taeil.
- Szerintem a jobb az mindig jobb - vont vállat újból ellent mondva a cég vezető és már ment is a feje után.
Lépet egyet, aztán kettő, majd harmadikra a feje fölött egy hangos repedés hallatára futni kezdett.
A háta mögött a plafonból ismét levált egy darabra, illetve egy márvány zongora nehézségű kő tömb porladozott a földre esve.
- Ohhh...
- Pedig már reménykedtem.
- Nekem mondod? - sóhajtottak MinHyukkal mindannyian.
- Csalfa ez a remény...
- Máskor sikerülni fog neki, ne aggódjatok!
- JaeHyo - szólították meg egyszerre. - Menj előre és mutasd az utat!~
- Végre, hogy észbe kaptatok - előzte le a többieket, majd gyanúsan hátranézett egy 'várjunkcsak'-kal.
- Najó nem kell félni ettől a háztól! - szólt maga az extulajdonos és fütyörészve lépkedett előre, majd YuKwon egy kérdéssel állította meg;
- Egyébként hova megyünk?
- Nem tudom, ezért biztos oda érünk - mosolygott Zico és halk szökkenésekkel haladt előre a homályban.
- Ne te menj elől, idióta!
- Csak nem féltesz? - kérdezte Taeilt, miközben talpa alatt nyikorgott a parketta.
- Ostoba kölyök.. - eredt utána.
- Táncolva, gyerünk táncolva~
- Ne emlegesd a táncot - kuncogott YuKwon. - Hiszen MinHyuk nagyon sze--
- Ez nem feszegetni való téma!
- De én is úgy tudom, hogy oda vagy érte.
- Akkor legyél féltékeny, és kuss! - förmedt JaeHyora. -Egy százas, hogy nem fogok kedvet kapni a tánchoz egy ilyen helyen. Ohh! - bámult előre. - Valami ráesett a vállamra... Úgy érzem.
- Egy pók(?) - felelte JaeHyo oda nézve, mire MinHyuk is elfordította a fejét.
Kiáltani, sikítani készült, de csak egy nyávogás szerű hang jött ki torkán;
- Ne, ne, ne, ne... - ugrott-ugrott.
- Ha mozogsz, csak a pólódba fog esni.
- Neeee... Miért? - ragasztotta talpait a földre, és nem mert mozogni. - Valaki szedje le!
- Mit?... - kérdezte YuKwon.
- A vállamról a szőrös vadállatot!! Mit gondolsz, miért ugrálok?
- Táncolsz?
- Ahhhhish szedd le inkább, szedd le!
- A pólód vagy az állatot?...
- Azt, aminek több lába van, mint nekem! - válaszolt toporzékolva, és újból a vállára nézett. Olyan közel volt arcához, hogy félt, a szájában fog kikötni a nyolc lábú. Szabad kezét az ajkaihoz szorította. - Szedd 'e! Szedd 'e!
- Neked kettő lábad van. Neki egy, kettő szorozva kettővel, meg azt megszór--
- Néhse'! Néhse' töff, mihd nehem!
- Négyszer több, mint neked? Biztos vagy benne? A helyes válasz beindítja az indító gombot.
- UFwon, dijeht csinálod!
- Engem miért nem kérsz meg!? - kérdezte szomorkásan felemelt hanggal JaeHyo, és zsebéből elővette a hitelkártyatartóját, és észrevétlenül leverte a pókot.
- E-Ehünt?
- Remélem... - nézegette a fekete padlót JaeHyo. Félt, hogy nem tűnt el. - Jobb, ha mi is tovább megyünk - indult.
- Ha a pók nem is, de Taeilék eltűntek, nem?
- És akkor? - mosolygott a főnök előre menve. - Az nem érdeke--
Hirtelen porrá vált alatta a föld, és egy emeletet szépen leesett.

- Valakinek a fejébe vagyok?... Komolyan... - hunyorgott körülnézve a vakságban, majd elővette a telefonját. Először felfelé világított, de nem látta, honnan esett le, így nincs más hátra, mint előre.
- Azért ilyen fekete minden, mert odaégették?
- Mi van?
- A pirítós is fekete lesz, ha odaég--
- Ohh hát itt vagytok! - látta meg Taelt és Zicot magaelôtt JaeHyo.
- Hát neked is le kellett esned?...
- Merre mentek?
- Arra - mutatták.
- Mert?...
- Miért mert? Mert! Mert nekem van irány érzékem, azért - válaszolt élesen Taeil.
- Nemmondod... Mit szoktál tenni, ha eltévedsz?
- Mindig követem az embertömeget.
- Ha itt is azt akarod tenni, sok szerencsét.
- Mit kötekedsz?
- Taeil, nem megyünk fel ezen a létra szerûn?
- Miért van itt egy létra?...
- Nem tudom. Régebben nem volt itt - válaszolta, mire bizonytalanul néztek vissza Zicora.
- Bár, ha visszavezet MinHyukhoz, akkor nincs kifogásom - gondolkodott el az ingatlan vezető, s előre merészkedett.
A falétra meg-megnyikkant alatta, de nem szakadt, se nem mutatott semmi ellenállást, ahogy rámásztak.
Ahogy felértek, egy üveg fal állta útjukat. Se előre, se hátra.
- Jó van, vissza!
- Várj! - szólt JaeHyo. - Ott jönnek MinHyukék! - vette észre a két fiút, akik fáradt tekintettel és poros vállal közeledtek.

- Ez egy kész labirintus volt!
- Gyerekeknek kellett volna jönni ide, helyettünk - beszélgettek, mire ők is felfigyeltek az előttük lévőkre. - Hát ez remek. Fogadjunk, hogy hangszigetelt üvegfal mögött vannak.
- Kinézem ebből a házból...
- Hallotok?... - lépkedett közelebb, és közelebb MinHyuk, mire YuKwon megállította.
- Nézd a padlót! - azt, ami nem volt. - Nem tudunk oda menni.

- Mit mondtak? Nem hallom.
- Miért nem jönnek közelebb? Öt lépésre vannak.
- Ott egy szakadék! - hívta fel a figyelmüket Taeil.
- Ha leesnek, és mi is visszamegyünk, akkor találkozhatunk, nem? Essenek le!
- Essetek le! - szólt JaeHyo a kivûlállókhoz, Zico ötletét meghallgatva. - Nem lehet nagyot zuhanni! - kiáltotta két tenyerét szájához téve.

A két fiú a kézfejüket rázták. Nem hallják.

- Mutogass nekik - vetette oda az ötletet Taeil, miközben már visszafele ment le a létrán.
JaeHyo két ujjal rájuk mutatott, aztán lefelé, a szakadékra. Tenyereit összecsapta, majd x-et mutatott; 'Nem lehet nagyot esni'.

- Mit mutogat?
- Hogy... Kutyák(?) - figyelte MinHyuk a kézbeszédet. - Valamit csak egy csillaggal értékel. Csak egyet tapsolt.
- Én nulla csillagosnak értékelem ezt a házat.
MinHyuk kérdő jelet rajzolt a levegőbe és egyest mutatott.
- Mit csinálsz?...
- Megkérdeztem tőle, hogy miért egy.

- Úgy látszik, nem értik, hogy mindkettőjüknek le kell ugrania, nem csak egynek.
JaeHyo egyest mutatott, mire a másik kezével áthúzta azt, majd újra két ujjal rájuk mutatott.

- Egynek a fele, nulla egész öt, és azt osztva kettővel...
- Nulla egész huszonöt(?)... Miért matekozunk!?
MinHyuk magukra mutatott, majd pisztolyt formálva úgy tette, mintha lelőné JaeHyot.
- Most mit mondtál neki?
- Azt, hogy nagyon unjuk.

- Nem akarnak leugrani? - pislogott Zico JaeHyot kérdezve.
- Nem akarnak velem lenni... Ehhh MinHyukkie! - tettette a sírást.
Egyik kezével kört formált, mire a másik kezén lévő mutatóujjat átdugta azon, lassan, végig 'prédája' szemébe nézve.
- Te most komolyan azt mutattad neki!? - nevette el magát Zico, és figyelni kezdte a reakciót, hogy a másik megértette-e.

- Mit mutatott neked? - kérdezte YuKwon.
- Egyértelműen azt szeretné, hogy fejbe lôjjem!

- Zico, gyere már le! - szólt Taeil.
- De most érdekessé vált a 'beszélgetés'...
- Gyere le, most!
- Te tényleg féltesz?... Komolyan? - mosolygott le Taeil telefonnal megvilágított arcára. - Kényelmesebb lenne kézen fogva menni?
- Csak legyél itt mellettem.

Ketté szakadtak, azaz háromra, mivel JaeHyo egyedül maradt. Végül jó hírként: senki nem szenvedett fizikai sérüléseket. Egyben vannak.




Ez volt az első felvonás könnyedet befejezése. ^^

48 BTS Fejrázás

V POV

Van két nagy ajtó. Az egyik igazán szép, míg a másik borzasztóan félelmet keltő. Ez a két ajtó vár minket általában elalvásnál. S nem te döntöd el, hogy most éppen melyikhez van megfelelő kulcsod.
A ronda mögött visszatérő rémálom képekkel találkozom. Már igen csak régóta. Így Hoseok, mikor óvatosan felébreszt, nem tudja, miért akaszkodok a nyakába olyan hosszú és még annál is hosszabb percekig. Nagyokat pislogok a válla felet, magamhoz szorítom őt, és átérzem azt a szokásos melegtesthôt, hogy tudjam, már a valóságban vagyok. Itt, se a szüleim, se a cég, se a fanok nem haragszanak rám, amiért Hoseokkal szerelmeskedek, hiszen nem tudják. Ellentétben a rémálmomban.
- A szíved... De nyugtalan. Megint mérgesnek láttál?
Sajnos az meg a másik fele, hogy én buktatom le mindig magunkat. Hiába a valós tény, hogy nem is vagyok képes rendesen kezdeményezni, talán csak biztonságosan bezárt négy fal közt.
Egyszer megpróbáltam a többiek előtt kijelenteni a kettőnk kapcsolatát. Kíváncsi voltam, hogy mennyire vagyok bátor.
Sorozatot néztünk, és mindannyian rendkívül figyeltünk. "Ez a figyelem jól jönne nekem is" - gondoltam, és már az első reklámnál elhatároztam, hogy mit fogok nekik mondani; "Hoseok és én együtt vagyunk, és az elválás képtelenség. Valami szemrehányás, amiért szerelembe estünk?" Ezzel a felkészüléssel pattantam fel a földről, egyből a második reklámszünetnél, és a tévé elé állva... úgy szorult görcsbe a gyomrom, mintha megint az első fellépésemen lettem volna. Csak a többiek hangjára kezdtem reagálni.
- V, talán--
- H-Ho-Hoszok popcornt! Hány fokra kell tekerni a mikrót?


Inkább örülnöm kéne, hogy ez egy "szép szerelem", ahogy Hoseok szokta magabiztosan mondani. Méghozzá a fülembe suttogva, olyan vonzó hanggal, ami talán képes lenne repülésre is megtanítana.
Ezen merengtem el, miközben időztünk a menedzsershii irodájában... Bóbiskoltam RapMon hyung és JungKookkie közt. Egymásra voltunk dőlve a fotelben, és vártuk a menedzser érkezését, aki hoz valami szponzor szerűt a JYP-tôl, találkozóra. Mikor ide jöttünk, a kocsiban mondhatni feszült volt a légkör. Suga hyung és Jimin között szikrázott a levegő... Félfüllel nem rég úgy hallottam, hogy Suga hyung tett valami erkölcstelen JungKookkal, vagy fordítva... Nem tudom. Jimintôl származott a szóbeszéd, s lehet, hogy pont az árulkodás nem tett Suga hyung kedvére.
Én... Nem tudom. Igaz, hogy nem tetszik Suga hyung dormbeli életstílusa, de nem szeretnék hyungnak rosszat. Inkább elnéztek az indulatok felett, ami nem is olyan nehéz, hiszen mindannyian tudunk mosolyogni, sőt teljesen kikapcsolódni is egy ilyen eset mellett.
- Nem kéne ide hurcolnunk Menedzsershiit? - nyújtozkodott ki mellettem RapMon hyung, mire Suga hyung egyetértett vele, és kiszállt a szemben lévő fotelből. Az ölében átölelt párnát visszadobta, fejen találva Jimint, aki a telefonjával volt elfoglalva, így egy kis hümmögéssel se pillantott Hyungra, az ajtó felé.
- Én inkább szomjas vagyok - suttogta Jin hyung. Lassan dörzsölgetni kezdte a szemét, a karfára igazán kényelmesen ráfeküdve. Azt hittük elaludt rajta. - Nagyon szomjas vagyok... - mondta elmélkedve, mintha ezelőtt sose érzett volna ilyesmit. Talpával a padlót kezdte súrolni, de nem volt kedve felállni. Mellette, Hoseok tenni szeretett volna valamit, hogy jobban életre keltse, így megpaskolgatta finoman a combját, hátha segít ezzel.
- Lemehetünk enni meg inni, nincs megtiltva - mondta félvállról Jimin, miközben a mobiljával kormánykeréket játszott. - Csak úgy feljöttünk ide, nem? Senki nem küldött. Csak tudtuk, hogy üres, hát tegyünk ellene. Bár unalmas itt... - sóhajtott mosolyogva, mire hirtelen zsebre vágta a telefont. JungKook és RapMon hyung maguk alá szedték a lábukat, ahogy szemük előtt, Jiminen meglátszott az indulni akarás. - Mehetünk, Hercegnô? - nyújtotta tenyerét Jin hyung felé, aki szívesen fogadta a jóindulatot. Az udvariasság igen szép hatást keltett. Megfogták egymás kezét, majd az első lépésre már el is engedték, szinte magukra hagyták egymást. Mégis... Jiminnie mosolya látványosan szerelmesnek látszott. Minden kis érintéssel beéri, ha munkaterületen vagyunk. Sokat jelenthetnek ezek neki.
Őket nézve elmosolyodtam.

- Ti nem jöttök? - fordult hátra RapMon hyung.
A fotelek függőlegesen voltak az ajtóból nézve, így könnyen a szemünkbe tudott férkőzni az a gyanút fogó tekintete, NamJoon igazi leader oldala, ami szúrósan kérdezte: "Miért maradtok itt?"
- Nekem tetszik az itt lét - kuncogott Hoseok a könnyedt magyarázattal. Enyhített is a szemünk előtti, rosszalló arckifejezésen, de csak enyhített. Nekem is kellett volna valami okot mondanom... "Hoseokkal szeretnék maradni. Kettesben." N-Nem mondhatom ezt...
Félmosollyal az arcomon feltápászkodtam a fotelből, csak, hogy Hoseok mellé ülhessek, és NamJoonra nézve megráztam a fejem. Így válaszoltam egyszerűen a feltett kérdésére, hogy jövünk-e. Csak némán és határozottan megráztam a fejem.
- Jó, mindegy. Mindjárt visszajövünk - csukta be az ajtót.
Csendesen kezdtünk figyelni. Mindketten a kilincset néztük, ráolvastunk, hogy meg ne mozduljon. Miközben füleink az eltávolodó léptek megszűnését várták.
- Mind lementek(?) - kacagott Hoseok, majd egyszerre néztünk egymásra. Ezek tényleg kettesbe hagytak minket. - Ugye nem csak miattam maradtál?
- De. Miattad. Ki másért maradtam volna?
- N-Nem úgy értem, TaeTae - simogatta meg az arcom. - Nem vagy se éhes, se szomjas? - mosolygott, mire erre a kérdésre is fejrázzással tudtam válaszolni. - Reggelhez képest, most már minden rendben?
- Persze, hiszen mellettem vagy - vágtam rá pislogva, mire Hoseok nagyban elmosolyodott a válaszomon. Nem is annyira értettem, hogy mi miatt.
- Együtt kéne aludnunk.
- Kipróbálhatnánk - helyeseltem.
- A-Azon gondolkodtam, hogy nem lenne annyira feltûnô, ha J-Jin hercegnôt is... - mondta bátortalanul, mire én furcsállva néztem rá.
- Jin hyunggot is?...
- I-Igen, hogy együtt aludjunk. Jin hercegnôvel is. M-Mit szólsz?
Egyértelműen kívánja hyungot...
- Úgy aludhatnánk, hogy te lennél középen, így megvédenénk a rossz álmoktól - magyarázta, s már a tetszési körömbe férközôtt az ötlete.
- De Jimin?...
- Nem őt kell meggyőzni - mosolygott. - Elég, ha Jin hyungot megkérjük, hogy aludjon velünk a kedvünkért. Gondolj bele, ez neki is kifogástalan. Tudod, hogy Jimin miket csinál vele...
- Ez igaz - tettem államhoz a kezem.
- Így képtelenség, hogy visszautasítsa az ajánlatunkat.
- Mondcsak, ennyire akarod őt?
- Nem-nem-nem - rázta meg fejét és kezeit. - Ez nem szerelem, csak... Csak vágy(?) Kéj vágy, é-érted. Az ilyesmik nem jelentenek semmit! Te vagy az egyetlen szerelmem, TaeHyung - fogta meg két kezem ijedt arccal.
- Nekem is te - pislogtam. - Csak kérdeztem - Miért fogta el az ijedség?... - Én debütkor fürödtem Jin hyunggal. Egyik reggel.
- I-Igen - enyhített a kezeim szorításán. - Ez egy interjún már kiderült. Jimin is oda volt érte.
- Ha szeretnéd, tarthatunk közös fürdőzést is a kádban. Elférnénk.
- K-Komolyan mondod?
- Nem elég komolyan mondtam?... - kérdeztem vissza, mire fokozatosan pirult vér vörösre. - Hoseok, jól vagy?... - húzódtam közelebb, miközben himbálni kezdte a kezeinket.
- Jól? Én? - döntötte homlokát a vállamra. - Egy kádban... R-Ruhátlanul?... A mennyországot képzeltem el - kaparta a torkát, mire ujjaimat finoman elengedte.
- Majd megkérdezem Jin hyungot - mondtam, de már mintha nem figyelt volna.
Karjai a közelségemért ragaszkodva felkúsztak a ruhámon, és átölelt. Mosolygott jókedvűen, mint általában, méghozzá sikeresen lenyugodva, de mégis éreztem, hogy tüzes vágyaiért tart magánál.
- TaeHyung... - suttogta, és apró csókot nyomott nyakamra. - Ha rájövök egyszer, hogy neked mi a minden, akkor megteszem - távolodott el, és feltérdelt előttem. - Érted mindent megteszek... - suttogta és lomhán nézett végig rajtam, mire zavarba ejtett. Szája tűzforróságot hagyott a nyakamon, ami most biztosan felszökött az arcomra. - TaeHyung - mosolygott rám szívéből, majd leszállt a fotelről, hogy a hátam mögé siessen. - Nem akarom tétlenül tovább hagyni, hogy holmi rémálmok gyötörjenek - rázta a fejét, ahogy felnéztem rá. Hátulról két oldalt fogta a kobakom, a tetején pedig megpuszilt. - Képzeld azt, hogy a rémálom egy fekete valami.
- Egy kulcs.
- Legyen az - bólintott, és oldalt megnyomta a homlokom két oldalát, a halántékot. Kényelmesen lehunytam szemem, és csak Hoseok hangjára kezdtem figyelni. Csinált már ilyet, mikor nagyon fájt a fejem. - Ezt a kulcsot bezárjuk egy sötét dobozba. Nem kíméljük, mert tényleg rosszat tett - mondta gyermek hangsúllyal, mire én rábólintottam. - Elküldjük észak felé. Az Északi-sark jégtábláira, és még azon is túl. Onnan is túl. Messzebb... Messzebb és messzebb - suttogta, hatást elérve. - Egyre messzebb. A leghidegebb ponthoz, hogy ne tudjon visszaszökni ide.
- Remélem, ott marad - szóltam, és tenyerem J-Hope gyógy kezére tettem.
- Igen - mondta, mintha az előbb helyesen feleltem volna valamire. - Úgy bizony. Nem fog többé bántani az álmaidban - puszilt ismét kobakom búbjára, mire kinyitottam a szemeim. Köszönömöt szerettem volna mondani a törődésért.
- Hoseok... - hajtottam hátra fejem, egyenesen azokba a szép és tiszta íriszeibe nézve. Megfontolt gondolatok nélkül az alsó ajkamat a számba vettem, méghozzá ennek a feltûnô látványát elkerülve. Mire szerelmem felém közeledett, a számára legjobban fekvő irányból. A vágy súlya húzta le őt hozzám... Szájaink épp, hogy összeértek, és már azt hittem, nem fog többet tenni, de egy lágy csókkal máris ingerelni kezdett. Hagytam, majd felnyögtem az érzés elmélyítéséért. Kértem és megkaptam. Felhevülten, szinte eszementen kapkodtam reményem édes ízéért. Jobban felé akartam fordulni, de nem tudtam, hogy melyik irányból tegyem, nem tudtam ezen gondolkodni, miközben egyikünk se tudott leállni. Bennünk volt a lendület a folytatásra. Belőlem hangos sóhajtások törtek ki, mire Hoseok halkított, és az arcomra simította a tenyerét, de képtelenek voltunk elhanyagolni egyetlen egy lázas csókot is. Csak egymást láttuk, csak egymással törődtünk...
- Hoseok!?
A menedzsershii hangja!?
Hoseok a neve hallatán hátrébb ugrott tőlem. Én pedig majdnem hátraestem, de megkapaszkodtam. A fotel háttámaszába mart körmeim szinte elakartak tűnni, akárcsak én, ahogy megláttam a fiúkat, és a másik két felnőttet, ráadásul az egyik idegen...
- Ez most...
- Direkt volt?
Belül remegni kezdtem a félelemtől. Ahogy mondani szokták... Az ütő megállt bennem.
Csodáltam, hogy Hoseok még a talpán áll. Nagyon csodáltam! Belőlem már kiszállt a lélek, ô pedig még megszólalni is képes volt.
- J-Jimin...
A visszafogott vészkiáltás elért mindenkihez, de a hívott személy csak állt, és tátott szájjal nézett minket. Az S.O.S jelzést megértve Jin hyung lökte meg a szólítottat, amire már felkapta a fejét. Jimin, mintha felébredt volna az én rémálmomból;
- I-Igen! Uraim... - vonta magára hatásosan a figyelmet. - Jung Hoseok ma a leghatásosabb elsősegély nyújtási folyamatot mutatta be nekünk; a szájon át lélegeztetést. Tapsoljuk meg! - nyelt nagyot halál komoly arccal és dobozos üdítővel a kezében tompán tapsolt, mire JungKook is rákezdett.
- Francba! - szólt RapMon hyung, arcát eltakarva, mire Suga hyung szívesen rászólt volna, hogy ne játssza meg magát, nem ô áll nyakig a wc szivattyús kocsi tartalmában.
Olyan szívesen elnevetném magam, mutatva, hogy ez csak egy vicc. Poén az egész. Nem csináltuk komolyan! Nevessünk, emberek!
Dehát... Még a "Direkt volt?" kérdésre se tudtam hazudni. Nem tudtam fejrázással válaszolni. Nem mozdultam.