3 FREEDOM Ship: Minhwan célja

Minhwan POV

Pár évvel ezelőtt, mikor találkoztam JaeJinnnel, és mielőtt Lee HongKi felkarolt volna magához, egy nagy városban éltem. Mindenki dolgozott, mindig sürgés-forgás volt. Én jobban szeretem a nyugalmat élvezni, a várostól távol lenni. A szomszéd falu kikötőében próbálkoztam a halászokat megkérni, hogy vigyenek magukkal, még segítek is dolgozni, de általában nem igényelték a munkás kezeimet, csak kivittek a nyílt tengerre. Mindig sikerült elérnem az ingyenes hajó utat. Kényelmesen és gondtalanul pihentem, a hobbimat gazdagítva, ami nem más mint a felhők nézegetése. Imádom a Nappal együtt feltûnô szépségeket a kék égen, és ugyan annyira szeretem a naplementekor a színekkel játszadozó, eredetileg fehér felhőket. Kreativitást ébresztve másznak bele a fejembe. Szüntelenül veszik fel a szél segítségével az állatok alakját, ételek formáját és egyéb tárgyak kinézetét. Néha még olyanok is, mint egy térképből kimásolt részlet. Ugyan annyira szeretem azokat is, amik csak úgy tornyosulnak és megtalálják a maguk helyét az eget szépen kidíszítve, mint a tejszínből kevert hab a város ünnepek fôételén, amit tortának hívnak egyesek.
Úgy gondoltam, annyira varázslatosak a felhők, hogy még jósolni is képes vagyok belőlük. Megtudtam mondani, hogy melyik napon fog elfutni előttem egy kecske gida, egy nyúl, esetleg egy szép, szemrevaló lány. Ez volt az én elsôszámú tevékenységem és szórakozásom, hogy a hajókon háton fekszek és fel akarok emelkedni a felhők közé. El szerettem volna szakadni a földtől, de nem tudtam. Ennek ellenére nem voltam szomorú. Kellemes volt minden nap, mert ugyan azt tudtam csinálni.

Egyik délben a felhőkben egy nyíllal átszúrt szívet pillantottam meg. Azt jósoltam azáltal magamnak, hogy találkozni fogok azzal a lánnyal, akit az Ég nekem teremtett. Igaz, hogy csak akkor múltam tizenhat, ezért még nem akartam házasodni. Talán csak egy-egy gyönyörű felhővel, de emberrel nem. A tény ellenére, mégis megnézném azt a nôszemélyt magamnak.
- De, hogy vegyem észre azt a lányt, akire gondoltál? - kérdeztem az Égtől. - Ha csak úgy elmegy mellettem a nagy városban és nem veszem észre a nagy tömegtől, akkor mihez kezdek? - már kérni szerettem volna, hogy vegye fel a gondolt személy alakját, mutassa meg nekem, milyen arcot kell keresnem, de akkor a felhők összeálltak a falu körvonalára. - Akkor nem a városban fogom megtalálni... - suttogtam megkönnyebbülve. Nem egy városi, elkényeztetett bárónô lányával akar összehozni a sors, ami egy jó jel.
Attól a naptól fogva nem szálltam fel hajókra, csak a falu egyik zöld füves részén süttetem a hasam. Levettem a felsőrészem a Nap teljes melegének átérzéséhez és vártam. Elbambultam a bárány felhőkön, ami egy nyájba csoportosultak a kristály tiszta égen. Pihentem, majd alvásba is kezdtem. Nyugodtan és egyenletesen vettem a lélegzeteimet, el is felejtve, hogy most egy számomra fontos személyt várok.
Mikor kinyitottam a szemeimet már a Nap narancssárga fényében úszott minden.
- Biztos már a hold is látszik - törölgettem ki az álmot a szemeimből és felemelkedtem, hogy Nyugat fele megpillantsam az eget azokkal a gyönyörű összenyomott, habos felhőivel, ami mögött a Nap nyugovóra tér éppen. - Milyen szép ma - suttogtam és ásításításom közben gitár szóra lettem figyelmes a hátam mögül, ami épp most vette kezdetét.
Lassan megfordultam, hogy felmérjem a helyzetet; egy nagy kôvön vezettem fel a tekintettem, majd két lelógó és keresztbe tett karcsú lábon, mire a szemem megakadt az ölben lévő nagy hangszeren. A húrokat hosszú ujjak pengették, majd ahogy észbe kaptam felnéztem a hirtelen feltűnt zenész arcára. Ahogy szemeink találkoztak, hosszasan kezdtük bámulni egymást. Ô gitározott, miközben én a szélkócolta hajáról visszaverôdô napsugarakban kezdtem gyönyörködni. Csak játszott és engem nézett. Idővel oda szerettem volna menni hozzá és megszólítani, de megfagyva támaszkodtam a fűben. A pólómat legalább felvehetném egy srác előtt, de az se ment.
Mikor az ég sötétebb árnyalatokat öltött magára és eltűntek a szeretett felhőim, lelassult az ütemes gitár szó, végül el is hallgatott. Az idegen fiú leszállt a kôrôl és olyan finom nehezedett lábaira a fűben, mintha egy kismadár telepedne le hozzám közelebb kerülve. Felnyújtottam a kezem, mintha kenyér morzsát nyújtanék neki, de ô nem fogadta el, hidegen hagytam őt. Leporolta a nadrágját, gitárját gondosan és féltve vette az oldalára, miközben már nem is nézett rám, majd nyugodtan elsétált.
- Ki vagy te? - mondtam ki, de már túl későn. Csak néztem utána.

Aznap megmaradt a fejemben a kinézete; egyszerű, vékony test alkat és fényes, csillogó szemek, amikbe merülni lehet. Annyiszor idéztem fel magam előtt a festménybe illő képet, hogy amint felkeltem, kimentem a házból és a reggeli égre néztem;
- Nem tudtam, hogy ilyen könnyen szerelembe lehet esni... - húztam a számat és várni kezdtem valami jelre. - Na mi az? Semmi reakció? Eddig a felhőidet szerettem, most meg egy... Egy srácot! Egy fiút! - emeltem fel kezeimet a feljövő Nap forróságát érezve. - Ha nem borulsz be ettől a ténytől... És ha jó időt adsz, akkor... Újra láthatom Őt azon a réten... - pislogtam fel és barátságos sugarak öleltek körül, jelezve, hogy nem kell rosszat sejtenem.
Boldog lettem. Igaz, csak tizenhat múltam és még sosem voltam szerelmes. Most meg egy fiúba esek bele, ami enyhén nevetséges, már csak azért is, mert nem tudok róla semmit, a nevét is beleértve. Mégis... Kimentem a rétre ismét a hasamat süttetni. Játszottam a képzeleteimmel, pihentem és Őt vártam. Megjegyeztem, hogy tegnap naplementekor tűnt fel, ezért abban az idôtájban összeszedtem magam az elterülésemből és ráültem arra a kôre, amire Ô is. Himbálni kezdtem a lábaimat és várva vártam.
- Na... Mi lesz?... - izgultam, hiszen azt se tudtam, hogyan szólítsam meg, ha meglátom Őt, ha egyáltalán jön. De jönne kell. Muszáj...
Mikor az ég alján egy hosszan elterült felhő segítette a Napot elnyelni, akkor lépéseket hallottam magam mögül. Hátra néztem és megpillantottam azokat a szempárokat, amik miatt olyan felfoghatatlanul gyorsan belészerettem.
- Ömm... - szorítottam össze az ajkaimat, hiszen ô is olyan mélyen nézett rám, hogy zavarba ejtet. Bámult rám, majd hirtelen hátatfordított nekem. - N-Ne! Ne, kérlek, ne menj el! - nyújtottam ki a karom utána és leugrottam a kôrôl. - Itt a helyed! - mutattam két kézzel, ahogy az előadók szokták a cirkuszfélékben a színpadra. - Tessék, nyugodtan játssz! - biztattam, mire megváltoztatta a menet irányát és megint csak a szemeimbe nézett. Kifejezéstelenül bámészkodott tekintetembe, és ezért nem is értettem őt, de azon nyomban kíváncsivá tett engem, hogy milyen ember lehet Ô. - Mi a neved?... - kérdeztem suttogva, mire lassan felém lépkedett. Valamiért azt éreztem, hogy minél közelebb kerül, annál jobban rángat engem a föld, remeg alattam és a testem is vele együtt. A szívem hevesen kezdett el kalapálni a naplementét visszatükröző szemei látványától és véremet frissen felpezsdítőnek éreztem. Mély levegőt vettem a hideg szélből, hogy egyensúlyba tudjam hozni a testhômet a bennem feltörő forróság miatt. Szépen és egyenletesen vettem az oxigént ameddig a fiú el nem sétált előttem.
A mellkasomban... Kimaradt egy dobbanás, vagy talán kettő...
Elkerekedett szemekkel tettem rá tenyeremet a számra.
- Kölni? - motyogtam az előbb ért hatás varázsában, amiért valami felfoghatatlan finom illat férkôzôtt a mély lélegzeteimbe.
A-Annyira gyorsan dobog a szívem, hogy érzem, mindjárt rosszul leszek. Ez nem jó... Valahogy ki kéne kapcsolnom magam.
Már egyszerűen nyíl lövésként kínozott ez a furcsa érzés.
Ahogy a fiú leült a helyére, én pár sánta és iránytalan léptel azon vettem észre magam, hogy a combjára támaszkodtam a tenyeremmel. Szédültem.
- Ha rosszul vagy, ülj le! - hallottam meg egy aggódó hangot, mire felnéztem, a fiú egy apró és kedves mosollyal érintette meg a combján lévő kezemet.
- J-Jó... - suttogtam csak úgy automatikusan és közvetlenül elé ültem, mire Ô elkezdett gitározni. - Hogy szólíthatlak? - kérdeztem, de ô csak a játékra figyelt, még is a szemeimbe nézve. - Az én nevem Minhwan - mondtam, mire ô bólintott egyet.

Utána minden nap találkoztam vele, mivel minden egyes nap a réten vártam őt, ugyan ott, ugyan akkor. Próbáltam vele beszélgetni, de nem igazán sikerült. Mintha azt szerette volna, hogy csak a gitár játékára figyeljek.
- Dúr hangzást szeretnél? - kérdezett mindig mást tőlem a zenével kapcsolatban, mire én barátságosan feleltem, utána meg a kíváncsiságomnak próbáltam eleget tenni.
- Miért félsz elárulni a neved? - nem válaszolt. - Üldözött vagy talán?... Ha nincs hova menned, hozzám jöhetsz - pusmogtam, mire kikacagott jókedvűen. - A faluban laksz? - Én tényleg próbáltam hozzá közelebb férkőzni... - Emlékszel még a nevemre?
- Minhwan - felelte olyan édes hangzással kimondva, hogy lepergett előttem az életem, de nem akartam még a fény felé közeledni. Összeszedtem magam, de közben éreztem, hogy arcom olyan furán és pirosasan nézhet ki, mint otthon a tükör előtt, mikor Őrá gondolok.
- M-Mond mégegyszer! - kértem szerényen egy ujjamat felemelve, hogy csak egyszer legyen szíves megőrjíteni azzal, ahogy hangsúlyozza a nevemet.
- Minhwan...? - döntötte meg kicsit oldalra a fejét, mert nem értette miért ez volt a kívánságom. Addig jó, amíg nem. Hiszen ô is fiú, mint én. Mit szólna, ha tisztában lenne az érzéseimmel? Semmi jót...
De... Olyan nehéznek érzem csak nézni őt. Mennyivel jobb lenne, ha mesélne magáról az aranyos hangjával. Szívesebben hallgatnám, mint a gitár játékát. Mit nem adnék, ha gyorsabban mennének a dolgok. Bár magam se tudok, hogy most mit akarok elérni, mi a célom.

Egyszer a faluban császkáltam, hogy ne legyek és feküdjek mindig csak egy helyben. Bámultam az eget és óvatosan lépkedtem, nehogy neki menjek valaminek vagy valakinek, miközben felfelé bámészkodok.
- Miért van annyi szürkés felhő? - sejtettem rosszat, amiért nem volt kristálytiszta az ég. A kedveseim nem gyönyörű fehérben voltak megmártózva, hanem esőre készülôdô sötét és gyászos öltözékbe öltöztek. Nem értettem miért. E-miatt nem fogok tudni menni rétre és látni Őt...
A szomorú gondolattal le is hajtottam a fejem, mire egy jól ismert testalkatot pillantottam meg, ahogy szorosan elment mellettem. Ha nem láttam volna, akkor is megéreztem volna a szokásos kölnije illatát.
- Miért nem köszönsz? - szóltam utána, de nem fordultam meg, csak megálltam. - Nem tanítottak meg köszönni!? - még a városban is rendesen köszön egymásnak mindenki. - Én köszönnék... Miért nem mondod meg a neved?
- Mindjárt esik - motyogta, és szemem sarkából ránéztem. Háttal volt ô is nekem megállva, egyik kezét kinyújtotta, hogy érezze, mikor kezdődik a felhôszakadás, míg a másikkal féltve szorította magához a gitárját.
- Nem érdekellek téged?...
- Elfogunk ázni.
- Nem muszáj felelned - mosolyodtam el keservesen. - Csak ne gyere ki a rétre, ha nem akarsz többé látni engem. Abból érteni fogom - mondtam, de nem akartam ezt így megjegyzésbe tenni neki. Meggondolatlanul estek ki a szavak a számon. Butaságot követtem el. - Vagyis... Én csak-- - fordultam meg teljesen és már nyúltam is a ruhaujjához, hogy megfogjam. El akartam magyarázni, legalább egy szóba, hogy mi aggaszt ennyire, miért vagyok olyan hülye, de az eső cseperegni kezdett. Ô ezt megérezve, mint egy aprócska cukor szem úgy tűnt el.
Rám se nézett, pedig azokba a mesés szemeibe szerettem volna mondani, hogy szeretem őt. Így pedig sehogy se tudtam.
Ilyen hülyeséget a fejéhez vágnom... Mit gondolhat rólam? Biztosan idegesítőnek talál... Lehet, hogy azon a réten mindig is ô volt. Akkor milyen jogon mondtam én neki az előbbit? Utálatos vagyok...
Nem is bántam, hogy az eső olyan erőteljesen ütöget a felhôimbôl.
Ki mentem a rétre és hagytam, hogy a fekete ég büntessen. Az se érdekelt, ha emiatt beteg leszek. Ott feküdtem a fűben, ami egyre csak nedvesebb lett. Rá se néztem a kôre, amin Ô szokott ülni. Tudtam, hogy nem fog jönni, már csak a rossz idő miatt se, amellett, amit mondtam neki...
Éreztem, hogy most valahogy... Nem tudok mit kezdeni magammal.

- Szia! - hajolt fölém egy mosolygós arc.
- Szia... - pislogtam meglepetten.
- Tudod, mit jelent az, hogy FREEDOM? - kérdezte, egyéb bemutatkozás nélkül. Éberen és hihetetlenül jókedvűen várta a válaszom. Pedig még fel sem fogtam a kérdést... Olyan volt a hatása hirtelen, mintha most érkezett volna a Földre  és útba igazítás szeretne kérni.
- Freedom?... - gondolkoztam el, hogy hallottam-e már ezt a szót. Közben az idegen fiú felett kisütött a Nap. Normális esetben ilyenkor már koslatnám is a felhőket, a szivárványt keresve, de most egy fura kérdésre kellett választ adnom. - A fôutcán, a tömeg szokta ezt kiabálni... Akkor, ha külföldi politikusok mennek be a városházába... - motyogtam.
- Szóval nem tudod.
- Azt se tudom, te ki vagy - tápászkodtam fel a nyirkos fûrôl.
- Lesz időd megismerni - intett, mire én eltüsszentettem magam, majd a nevemet kezdte csengeni a füleim.
- Rosszul vagyok... - lógattam le a fejem, mert fájni kezdett.
- Minhwan! - erősödött a hang...
- Oh JaeJin, mi újság? - egyenesedet fel mögöttem a mosolygós idegen.
- JaeJin? - ismételtem az általa mondottat, majd ahogy felnéztem, egy bőrig ázott fiút láttam szaladni felém.
- M-Minhwan! - lihegte, én meg nagy kerek szemekkel néztem rá, akire nem hittem, hogy elfog jönni. - Sajnálom, Minhwan! Sajnálom, hogy várnod kellett rám! - esett le térdeire mellém.
- S-Semmi...
- Igazán sajnálom! - hajolt meg, homlokát majdnem a földbe nyomva. Nem tudtam mit mondani. Megpaskoltam a vállait, hogy nézzen fel rám és ne csináljon ilyen haszontalan dolgokat. Igazából... Ahogy belegondoltam... Nem tudtam elhinni, hogy itt van. Esőben feljött a rétre, de... A gitárja nincs nála.
- M-Minden rendben?... - sepregettem fel a homlokához simult vizes hajtincseit. A szép szemei most nem kifejezéstelenül néztek rám, hanem aggódóan. Furán és nyugtalanul.
- Féltem... - suttogta. - Ha nem talál--
- Hjaj, hát gyerekek! - szakította meg a mondatában a Freedomos srác. - Rosszat tesz nektek a szárazföld.
- HongKi?...
- Indulnunk kéne. Minhwan is jön velünk - jelentette ki rámkacsintva, mire sejtelmem se volt, hogy miről beszél, meg, honnét tudja a nevem.
De nem kezdtem vele törődni, mint azzal sem, hogy hova fogok menni velük, csak egy boldogan elmosolyodott arcra figyeltem magam mellett; annak a fiúnak az arcára, aki azért futott, mert látni szeretett volna engem.
Mégis csak szeretni való. Szeretném megmutatni neki az iránta érzet szeretetemet, csak ennyi lenne a célom.


JaeJin POV

Lee HongKi, a családom barátja. Mindig nehezen hittem el, hogy egy olyan mosolygós és energikus fiú, mint ô, hogyan lehet egy komor családnak a barátja. Nálunk egy kicsit túl nagy a szigor... Mikor megszülettem egy falu mellé költöztünk a városból. Nem beszélhetek senkivel, amíg meg nem engedik. Nem engednek ki, ha szépen és meghajolva nem kérem. Még iskolába sem jártam, hanem magántanárok jöttek hozzám. De a nevemet még azok a felnőttek se tudták. A családom vigyázott a személyazonosságomra. A jôvômre figyeltek. Féltettek engem. Mégis... Tizenhatodik éves szülinapom alkalmából a szüleim elfogadták HongKi ajándékát, hogy vele tarthatok tengeri utazásokra a rákövetkező évre. Nem tudom, hogy a jôvôbeli kapitányom, hogyan győzte meg őket erre, de azóta az indulás napját vártam. Akkor még nem sejtettem, hogy addig szerzek egy másik személyt HongKi mellett, akire azt mondhatom, barátom.
Minhwan a semmiből és váratlanul tűnt fel. Örültem neki. Nagyon! Nehéz volt vele társalognom, a családom szigorú szabályai miatt, mégis igyekeztem, mert boldog voltam, hogy ô van nekem. HongKinak is meséltem róla, mire ô elhatározta, hogy Minhwan is velünk fog jönni, ha ilyen fontos nekem.

S megérkezett az életem egyik legboldogabb napja, amikor a kikötőben megjelent a csodálatos FREEDOM Ship.
- Gyerünk! Gyerünk! - intett a fedélzetről HongKi Minhwannak és nekem. - Kiengedni a vitorlákat, hadd repüljünk! - kiáltotta eget rengve és boldogan, mire a kormányos, JongHoon is elengedte a hangját.
- Repülni nem fogsz, csak úszni - vontam fel a vállaimat.
- Pedig milyen jó lenne elszakadni a földrôl... - motyogta mellettem Minhwan. Akkor még nem tudtam, hogy imádja a felhőket.
- Valaki másszon fel, és kösse meg a kilógó madzagot! - utasított minket HongKi felmutatva az egyik árbocra, és Minhwan már csimpaszkodott is fel.
Nem tudott repülni, mégis olyan hatása volt, amiért könnyen mozgott a levegőben. Kápráztak a szemeim, ahogy néztem őt, majd hatalmas csalódás ért, amikor leszólt nekem;
- Nem tudom megkötni!
- Hogyhogy nem tudod!? Csak húzd meg, erősebben, mint a cipôdôn, vagy használj más tengerész csomót.
- S-Sajnálom... De soha nem kötöttem, még cipôt sem - mondta lelógatott orral szégyellve magát.
- Soha?... - bámultam a belebújós cipőére, majd magyarázni kezdtem, hogyan csinálja, de nem értette. Én csak mondtam és mondtam, mire leereszkedett hozzám.
- Kapaszkodj bele a kötélbe! - utasított, mire én megtettem, nem is gondolva rá, hogy most fel fogok emelkedni.
- M-Minhwan! - kapaszkodtam a vállaiba, mire ô erősebben átkarolta az egyik kezével a derekamat.
- Foglak, ne félj! - mosolygott, de nekem nem volt olyan nyugodt érzés a levegőben lenni, mint neki. - Csak ügyesen megkötöd - suttogta a fülembe fura hangon.
- Miért meleg a leheleted? - pislogtam rá, hiszen érthetetlen forróságot éreztem a szavaival együtt. - Lázas vagy?
- N-Nem. Ez... M-Más... - fordította el a fejét olyan pirosas orcákkal, amiket már láttam ezelőtt tőle. Azt hittem beteg, de ahogy megkötöttem a csomót és visszavitt a fedélzetre, más magyarázatot találtam a viselkedésére.
- Forró... - nyögtem, ahogy a tenyereit az arcom két oldalára nyomta. Nem is vettem észre, hogy mennyire közel hajolt hozzám, csak is egy gyengéd és óvatos érintés hatására nyílt fel előttem a valóság. S az a szokatlanul lágy tapintást elmélyítette; Ajkaimat az övéi segítségével mozgatni kezdte. - Minh-- - nyögtem ismét akaratlanul és a szemeim le akartak csukódni, ahogy az ujjai cirógatását éreztem a folyamatos, izgató érintései közben.
- Egek... - engedett el egy kisebb csókkal abbahagyva és kuncogni kezdett magán. - Megtettem... Nem hittem volna... - hajtotta a fejét a vállamra.
- Minhwan... Mit...?
- Csak nézz fel a felhőkre... - suttogta és a kezeit lépésenként leeresztette a derekamra, ott átölelve.
Ahogy a tekintettemet felemeltem a kék és fehér foltos égre, észrevettem két ember alakú figurát, majd nem kellett sok, hogy kivegyek egy csókféle dolgot is a látképből.
- Viccesek a felhők...
- Ők lehet, de én nem - mondta és újból felemelkedett, tétovázás nélkül folytatni, amit az előbb félbehagyott. Egyre jobban csábítani kezdett a csókjaival.
Akkor tapasztaltam életemben először ilyen jóleső érzelmet.

2 FREEDOM Ship: Chunji célja

Chunji POV

Lee HongKi kapitány mondta, a FREEDOM Ship biztonságos. Ennek ellenére nem alszok nyugodtan az estéken. Többször körbejárom a fedélzetet, és ellenôrzôk mindent. Mi tagadás, félek, ami nagyon is meglátszik rajtam. Ez így alakult ki bennem.
A kabinoknál húztam végig a kezemet a falon, majd belefutottam YongHwaba, aki körülbelül csak egy hete van itt. Azt hittem eltévedt, nem talál valamit, de mielőtt megkérdeztem volna, hogy kell-e segítség, közvetlenül az arcomba emelte a csuklóján lógó bilincset.
- Kulcsot!
- S-Sajnálom, de JongHoon csak a kezembe nyomta, hogy... - mentegetõztem szüntelen. Nem tudom neki előkeríteni a kulcsot. Reggel majd jelentkezzen ezzel a problémával a Kapitánynál, és remélhetôleg minden helyre áll.
- Úgy mondod, mintha az a dilinyós valami mindent megoldó papp lenne - fintorgott Lee HongKi kapitányról beszélve.
Szerintem egy igazán remek személyről beszél. Bár, hogyan volt képes két ártatlan fiút fogságba ejteni a mai nap folyamán, azt én se értem. Miért tette? Ô egy mosolygó tengerész, aki folyamatosan másokon segít. Legalábbis így ismertem meg, de mióta YongHwa, a Kávé kalóz elég különös módon ide került, már nem tudom a dolgok pontos menetét.

Akár hogyis, még mindig hálás vagyok HongKinak. Már hetek teltek el, lehet, hogy hónapok is, mióta CAPet és engemet a hajójára fogadott, ameddig a célomat meg nem valósítom.
- ByungHunnie... - sóhajtottam a nyílt tenger felé nézve, mire fentről, az árbockosárból SeungHyun lenézett rám;
- Aludj, Chunji! Neked nem kéne ôrszemeskedned.
- De hát... - néztem a hullámokra és az estéi hideg átrázta a testem. Fáradt voltam, de nem szeretek aludni, hiszen bármikor felbukkanhat a Teen Top hajónk maradék emberei.
Mindig ezt mondom, de a bármikor sose akar eljönni.

A Teen Top eredeti legénysége hat tengerész, köztük CAP a főnök, de azt máig se tudom, hogy miért ô, hiszen alig csinált valamit. Mi ékszerekkel, vagyis inkább drága- és féldrágakövekkel kereskedtünk. Szerettem csinálni, mert sikeresek voltunk és a társaimat nagyon megszerettem. Lee ByungHunnal a testi érintkezésig is elmentünk. A világon ô ismer engem a legjobban. Tudja, hogy még a vihartól is képes vagyok rettegni, ezért segített nekem mindig. Bújt hozzám és én is ugyanúgy öleltem. Miatta jöttem rá, hogy nekem kell egy olyan személy, aki védelmet tudd nyújtani a számomra. ByungHun mindig mondta, hogy törékeny vagyok... Még aznap is azt mondta...
Aznap tomboltak a hullámok, de az eső csak szemerkélt. Nem volt nagy szél vész, mégis borzongtam belül. Nem lehetett megállapítani, hogy dél van-e vagy már este. Sötét felhők borították be az eget. Még a fedélzeten is eluralkodott a feketeség, mikor a szélnek folyamatosan sikerült elfújniuk a meggyújtott lámpásainkat. A többség a világítással törôdött míg a maradék a kormányzással. Idővel mindannyian megpillantottunk egy nagy hajót, ami felénk közeledett. Nem kellett sok, hogy észre vegyük a kalóz zászlót rajta. Egy szempillantás és már meg is támadtak. Teljesen váratlanul ért minket. Meg se fordult a fejünkbe, így nem voltunk rá felkészülve. Igazából hülyeséget feltételeztünk azzal, hogy sosem támadhatnak ránk. Drága holmikra persze, hogy egyszer rácsapnak!... De a történés előtt senki sem gondolt erre.
Fegyvertelennek és ártalmatlanok voltunk. Egy árbocba kapaszkodva álltam lerogyott térdekkel. ByungHun az egyik kalóz elé állt és tiltakozott, hogy ezt nem tehetik. Semmit se ért ez a mondat. Ahogy ByungHunt fellökték hozzá szaladtam. "Te törékeny vagy. Maradj hátul." - mondta nekem, amiért óvni probált. Látta rajtam, hogy félek ezért próbált gyorsan megnyugtatni és megcsókolt a nagy fosztogatás közben, majd utána fel is pattant a fedélzet padlójáról, folytatva amit elkezdett. "Nem maradhatok hátul." - gondoltam akkor a fejemet rázva és CAPnek, a kapitányunknak kezdtem segíteni a nagyobb ékszeres ládákat lekötözni a kalózok elől. A megmenekített pár dolgon kívül üressé vált a hajónk, majd mikor CAPpel észrevettük, hogy a kalózhajó távolodik, némán körbenéztünk. A testem megremegni se tudott a sokktól.
ByungHun és a fiatalabbak nem voltak a fedélzeten. CAP azonnal a térdeire esett, míg én a kormányhoz siettem. Életembe kétszer vagy háromszor nyúltam hozzá, de most kormányoznom is kell vele. Azonnal utol akartam érni a kalózokat, akik elvittek mindent, a társaimmal együtt, de nem sikerült a tervem. A vihar által hozott ködben mesebeli szokás szerint eltűnt a kalózhajó.

CAPpel napokig sodróttunk , majd láttuk, hogy így nem megyünk semmire.
Ekkor jött Lee HongKi a FREEDOM Shipjével. "Akkor tartsatok velem és segítek." - nyújtotta felém a kezét egy jóindulatú és ragyogó mosollyal, aminek fényébe hirtelen azt hittem ô egy isten, esetleg annak az egyik angyal. Mióta vele vagyok, mindennap sugározni látom. Olyan mértékben önzetlen és együttérző, hogy nála szimpatikusabb személyt nehezen lehet találni. Én szerintem.
A legénységével szemben sem látok semmi rossz indulatot. Mindannyian emberiesek.


A hajó szélén álldogáltam. Láttam, hogy messze tőlünk sziklák vannak, amiken a hullám vadul csap fel a szeles idô miatt. Egyre jobban fáztam, de nem mozdultam, csak bámultam ki a fejemből, majd nevetést hallottam oldalról.
- CAP? - ismertem fel az ô hangját.
Csak is este, vagyis éjjel szokott a fedélzetre jönni. Úgy látszik ma is itt van. Hátát a fának döntve ült kinyújtott lábakkal, miközben SeungHyun előtte, törökülésben magyarázott neki valamit.
- ...Legyél a szeretőm! - ragadtam ki ezt a mondatot SeungHyun beszédéből és lesokkolva álltam nem messze tőlük. Tudtam, hogy CAP és ô minden éjjel egymást szórakoztatják, mert hallom, ahogy nevetnek, de nem sejtettem köztük romantikus kapcsolatot. - Na! Mond, hogy oké vagy valami! - térdelt fel mosolyogva és CAP vállaiba kapaszkodott.
- SeungHyun...
- Ehhh elnézést-elnézést, de... - siettem oda hozzájuk ámultan rájuk nézve. - CAP neked nem N--... - majdnem kimondtam Niel nevét, de az eszem megállított. Mikor CAP előtt megemlítem a Teen Top társunk nevét, akkor mindig depresszióba esik, ezért nem szabad. Nekem is fájdalmas a szerelmemre gondolni...
- Mi a baj, Chunji? Talán a fedélzeten akarsz aludni? - nézett rám SeungHyun érdeklődve, miközben CAP két lába közé nyugodtan befészkelôdött. - Vigyázzál ám'! Láttad a sziklákat előttünk?
- Igen... Miért?...
- Bármikor megjelenhet rajtuk egy szirén - jelentette ki félelmet keltő hangsúllyal, ami be is vált nálam és hátrébb léptem egyet, amiért hirtelen elvesztettem az egyensúlyom. Egy szirén!?
- Ne ijesztgesd Chunjit ilyen mesékkel - szólt CAP, mire SeungHyun durcásan ránézett.
- Én komolyan láttam már! Léteznek!
- Egy szirén... Azok... Veszélyesek, nem igaz?... Elcsábítanak a bájukkal, majd elérik, hogy hínárba harapj - suttogtam és SeungHyun fürgén bólogatott az igazamért.
- Megfojtanak, eltörik a nyakadat, letépik a lábaidat--
- Uramisten! - kaptam számhoz a kezemet, megborzongva a gondolattól.
- De nem bántanak, ha a szeretőd veled van, ugye CAPshii?
- Én nem hiszek a tengeri mesékben. Nekem nem kell, hogy a szeretőm légy.
- De én félek!...
- Én is... - suttogtam nagyot nyelve és elgondolkodva lekuporodtam szorosan CAP mellé. - Legyen két szeretőd - mutattam az ujjamon, mire elnevette magát.
- Hogy lehettek ennyire beszariak?
- Én láttam, hogy néznek ki! Még a hajukban is tűhegyes pikkelyek vannak elrejtve. A hold fénye megmutatta nekem a távcsövemen keresztül - vette fel maga mellől az említett eszközét. - Félelmetes volt... - hunyta le szemeit és CAP mellkasához bújt, mire én is késztetést éreztem, hogy egy kicsi rést se hagyjak köztünk SeungHyun példájára.
- Chunji... - nézett rám a volt kapitányom, mire én megugrottam a mély hanglejtésétől. - Csak aludj! - utasított és egyik karjával magához ölelt a vállamnál. - Ne félj, hisz biztonságos helyen vagyunk - mondta a FREEDOM Shipre, miközben én először az ô közellétére gondoltam.
Lábaimat magamhoz húztam és fejemet CAP vállára döntöttem. Hirtelen jó érzés fogott el. Olyan felhevítő, ami miatt már nem is fáztam. Hálás voltam, hogy védelmet nyújt nekem.
- Ha jön egy szirén azt mondom, hogy a szeretőm vagy - viccelődtem, mire CAP rám morgott, hogy hagyjam abba. - Amúgy SeungHyunnak nem fent, az árboc tetején kéne lennie?
- Minhwan helyettesíti azt hiszem - suttogta válaszul és SeungHyun hajába túrt, aki lassan szuszogni kezdett. - Elég itt a legénység...

- Itt... Igen... - értettem egyet, majd elszomorodtam. - CAP... Nem kellett volna már megtalálnunk a többieket?... Sajnálom, hogy megemlítem, de... Hiányoznak!...
- Mégis... Mit tehetnék!? - emelte fel a hangját és szomorúan vont magához engem. - Mit csináljak!? - hajtotta fejét az enyémre. - Nem tudok olyan sokat a világról, de tudom, hogy sokkal nagyobb nálam. Sok hely van és sok ember... De Nielbôl csak egy... - suttogta, mintha már sírni készülne. Nem tudtam, mihez kezdeni. Én is érzem a fájdalmát.

Megint csak elértem, hogy CAP egy ideig egyik este se jöjjön ki a fedélzetre. Megszállta a depresszió.
SeungHyunt láttam lent vele, aki kérlelte, hogy legyen optimistább és még a távcsövét is odaadja neki a cél érdekében.
Mondom... A FREEDOM Ship legénysége a legemberiesebbek. Szinte már normálatlan.

Egyik reggel a kalóz, YongHwa kiáltására keltem. Kíváncsiságból megnéztem, hogy mi történt vele. Az utóbbi időben úgy is mindig segítettem neki ellátni a csuklóján lévő sebeit, amiket a bilincse dörzsöl ki állandóan. Sajnos nem tudjuk eltávolítani, mert HongKi azt állítja, hogy elhagyta a kulcsot. Így tűrnie kell a kezén lévő nehezéket.
Ahogy YongHwa szobája elé értem, a tárva nyitott ajtóhoz, láttam, hogy HongKi segít neki a bilincs lecsúsztatásába. A kalóz vendégünk az ágyán feküdt és a szabadon lévő bilincse az ágyhoz volt rögzítve. HongKi így próbálta megoldani a problémát, miközben YongHwa csípôjén ült, lefogva őt.
- Ne rajtam éld ki a vágyaid! Én nem vagyok olyan! - kiabált a kalóz folyamatosan. Hangos volt, és ezért is gondoltam, hogy segítenem kéne nekik, de mielőtt a szoba térségébe léptem volna, HongKi a mozgolódó fiú nyakába hajolt. - A nyelveddel se! - hangoztatott egy kisebb nyögést, mire észbe kaptam, hogy itt nem a bilincs eltávolítása folyik, hanem annak a használata, molesztálásra...

1 FREEDOM Ship: YongHwa célja

YongHwa POV

Tisztelt Naplóm!
Igen, még mindig tisztellek, hiába telsz meg a rosszabbnál rosszabb helyzeteimmel.
Még mindig büszkén viselem a Kávékalóz becenevem, ki minden kávé kereskedőt kirabol legénységével.

Három napja vétettem. Egy közepes nagyságú, fluyt fajtájú hajójára teljes véletlenséggel rátámadtam, és ô vissza rám. Nem is láttuk egymást, de mivel visszatüzelt, ezért mi direkt kezdtük használni az ágyúijainkat. Mikor közel értünk és megcsáklyáztak minket, a fiúkat felszólítottam a támadásra, aztán kiderült, hogy csak én mentem vakmerően, meggondolatlanul. Mire észbe kaptam és hátra néztem, a hajóm távolodni kezdett. Hiába kiabáltam utánuk, szél sebesen eltűntek. Kétségbeesetten néztem a kék tengeren elhajózó CN Blue nevezetű hajómra, majd hirtelen megtámadott egy alak. Azaz átölelt és a fülembe kuncogott, hogy "Üdv, a FREEDOM Ship fedélzetén!"
Abban a pillanatban azonnal megismertem a hangját. Az állandóan útban lévô hajósét, Lee HongKiét. Már évek óta ismerjük egymást, és mindig, ismétlem mindig összefutunk a tengeren.

Már harmadik napja szenvedek. Már harmadik napja, nem hív Kapitánynak senki, csak az a szemét, vigyorgós Lee HongKi, ô szokott velem viccelődni, szívtelenül. 

FREEDOM Ship! Így nevezi a hajóját, ami - mint említem már - egy közepes méretű fluyt. A fluytok kereskedőhajók, de hogy HongKi mire használja, azt sosem tudtam.

Jonghyun, Minhyuk és Jungshin, nem tudom, hogy miért léptetek meg nélkülem, de remélem hamarosan visszatértek értem.
Itt rajtam és Hongkin kívül heten vagyunk. JongHoon: HongKi jobb keze és a hajó kormányzója, JaeJin: minden kötéltípust ismer, akár az én Jungshinem, Minhwan: aki a legbátrabban futkorászik az árbocokon, SeungHyun: ô az őrszem, ha lekerül az árbockosárból akkor is távcsővel rohangál a kezébe, CAP: egyszer se találkoztam vele, de azt mondják, hogy ô is itt van, Chunji: aki mindent ellenőriz, és JungKook: ô ugyan azon a napon került a fedélzetre, mint én, csak reggel, sokszor látom Minhwan után futkározni, gondolom a segítője.

Én az elmúlt napokban csak ugyan azon a széken ülök, a hajó orránál, és várok... Néha-néha az ölembe huppan HongKi, de ingerülten levakarom magamról. Nem tudom, mit akar. Gőzöm sincs. Hagyjon békén. Mondtam neki, hogy vagy ide adja az egyik mentőcsónakját vagy azonnal kitesz egy szárazföldön, de csónakot nem pazarol rám és mintha direkt kerülgetné a szárazföldeket. Rémes ez az alak.

- Hallod, te miért vagy ezekkel a parasztokkal? Ugyan azon a napon kerültünk ide. Talán te is úgy, ahogy én?
- N-Nem. Én itt... - dadogott JungKook. - Én itt menedéket keresek...
- Menedéket?
- Ááá ez hosszú - nevetett zavarában. - M-Majd elmesélem, ígérem... Most mennem kell Minhwanhoz - lépett le tôlem.
- Miért zaklatod azt a fiút? - tapasztotta arcomra két tenyerét a hátam mögül.
- Már megint itt vagy? Nem az előbb kergetlek el?
- Miért akarsz innen elmenni? Nem érzed jól magad? Miért nem hagyod, hogy szórakoztassalak? - ölelte át HongKi a karomat és galléromhoz nyúlt. - Ha vennék neked új ruhákat, elégedett lennél?
- Minek kénének nekem új ruhák?
- Mert ez borzasztóan néz ki?
- Te kis... - vicsorítottam felé fordulva, mire ô hirtelen hátralökött az árboc fájához.
- YongHwa! - hajolt közel hozzám. - Pár nap múlva kifogunk kötni egy városba...
- Végre - néztem fel az égre. - Hát van Isten!
- De! Kérlek, ne hagyj itt!

- Mi van??
- HongKi kapitány, jöjjön és nézze át ezeket - szólt azt hiszem Chunji, mire felszívódott az idegesítő személy a szemeim elől.

Nem akarok Lee HongKival törődni, ha van lehetőségem lelépni a közeléből. Csak azt a napot várom, hogy kikössünk egy gyönyörű kikötőben és fussak, amerre az orrom vezet.
El is jött a nap, de nem egy gyönyörű kikötőbe érkeztünk. Én a díszekben úszó szakaszokhoz vagyok hozzászokva, nem egy szegény, félig lerombolt városhoz.
Ámultan néztem a hajó orránál állva az omladozó házfalakat, az öreg halászhajókat és azoknak a szakadt hálóit... Látom, itt éhezés van.
- Nem ismered ezt a helyet? - jött mellém HongKi. - Ez egy nyomornegyed...
- Miért jöttünk ide?
- Tönkre mentek az iránytűim, mindegyik - nevetett magán. -, ezért szeretnék venni újakat. Plusz az egyiket meg is akarom javíttatni, ahhoz meg ügyes kéz kell, és az pont ebben a porfészekben lakik.
Honnét talált egyáltalán egy ilyen lepusztult városra? Ez az alak...
- Minek neked iránytű?... Téged csak a víz sodor, még célod sincs...
- Miről beszélsz? - nézett rám nagy mosollyal. - A célom itt van mellettem... - fogta meg lassan a kezem, mire én azonnal ellöktem magamtól.
- Bolondozz mással! - förmedtem rá. - Veled ellentétben nekem van célom! Szépen megtalálom a CN Bluet és leszidom a legénységemet, utána folytatom a kávékalózkodásomat. Ennyi! - böktem mellkasán. - Te meg most további szavalás és kertelés nélkül végignézed, ahogy elhagyom ennek a hajónak a fedélzetét!
- Rosszul teszed - mosolygott tovább. - Ez a FREEDOM Ship.
- Freedom ide vagy, oda, nem maradok itt veled! - léptem el mellette, majdnem fellökve ôt. - Én egy kalóz kapitány vagyok! - mondtam utoljára.
A felhúzott lejáró előtt ülve vártam, hogy kikössünk. Egyre közelebb került a romos város látványa. Olyan szürke, színtelen, még reményt sem érzek felette. Teljesen lepusztult.
- M-Mindegy - sóhajtottam nagyot. - Én egy kalóz kapitány vagyok. Semmi keresni valóm ezen a fluyton. Ez a hajó... Csak sodródik az áramlattal. A legénységével együtt megadja magát a szélnek és a hullámoknak, hogy szabadon kószáljon a kék tengeren... FREEDOM Ship, mi?... Inkább Céltalan Ship. Ahhh mindegy-mindegy - poroltam le a ruháimat. - Elválok itt ettől a fluyttól, aztán keresek egy lovaskocsit, jobbik esetbe egy erős hajót. Ha kell ellopom. Nekem mindegy - fújtam ki magam, és hallottam, ahogy a vasmacskát készülnek kidobni.
- Chunji, mit csinálsz? Ne erőltesd meg magad!
- Sajnálom, JongHoon, nem hittem, hogy ez ilyen nehéz.
- Bízd ezt csak rám. Neked itt van ez.
- Heee? Ez...
Chunji meglepett hangjára hátrafordultam, és észre vettem, hogy ez a sovány srác felém közeledik.
- Mit akarsz?...
- Sajnálom, YongHwa, de e-ezt rá kell tennem a kezedre - mutatta a bilincset nekem. Meg akar bilincselni?
- M-Mi? Mit akartok velem csinálni? Csak mert kalóz vagyok, feladtok a helyi kopóknak?
- Nem - felelte a fejem fölött egy hang, majd egy kötélen leereszkedve, elém ugrott Minhwan. - Csak nem engedünk el a FREEDOM Ship fedélzetéről - mosolygott, ugyan úgy, ahogy a kapitánya szokott, majd megragadta csuklóimat és értetlen képpel néztem le a már rajtam díszelgő bilincsre. Mi ez a sebesség, Minhwan!? Te  nem zsarunak készültél véletlenül?
- A fedélzeten akartok hagyni?
- Megint csak nem a válasz - lépett elô HongKi. - Magammal viszlek a városba, azt visszajövünk ide.
- Csak megsétáltattok!? - kérdeztem dühösen.
- Kapsz jobb ruhákat.
- Miért mosolyogsz így!?
Az agyamra megy ez az egész már. Ahhh nem baj! Nem baj! Nincs semmi baj! Bilinccsel a kezemen is magára tudom hagyni Lee HongKit, aztán majd levakarom magamról ezeket a rendőr eszközöket is, és vissza térhetek az eredeti tervemhez. Örülök, hogy ennyi nap után sem veszett el a kapitányos, stratégiai logikám. Büszke vagyok magamra.
- Tessék, ezt terítsd a bilincsre, így nem veszik majd észre az emberek - adtak nekem egy rongyos kabátot a karjaimra.
HongKival és Minhwaval indultam útra. Az idegesítő kapitányféle szorosan mellettem halad, míg a másik tengerész a hátam mögött, és egy batyu volt nála, amiben az iránytűk voltak.
- Tetszeni fog a hely, ahova megyünk.
- Már repesve várom - mondtam unottan, miközben egyre beljebb mentünk a városba. A kikötőben csak egy-két öregember volt, de ahogy szaporítottuk a lépteinket, több ember lett, gyerekek, fiatalok, asszonyok és igazi tengerészeket is megpillantottam, amiért a jellegzetes kard az oldalukon virított.
- Az a fiú...
- Gonosz...
- Aljas rabló...
- Jött, hogy kifosszon!...
Bárhova néztem, sugdolózó kereskedőket láttam. A szempárjaik... minket figyelnek...
- Ô az a kalóz?
- Álcázott kalózhajó van, ha jól ismerem a pletykát.
- Keletet már bejárta a hír, ô Lee HongKi, semmi kétség. A fivérem hozott róla személyleírást.
- Ezek meg kiről beszélnek? - nevettem halkan, HongKi fülébe súgva a kérdésemet. - Ne mond, hogy te egy félelmetes kalóz vagy itt.
- Ne is figyelj rájuk...
No lám, most nem mosolyog.
Mindenesetre nem tudtam figyelmen kívül hagyni a sugdolózásokat. Egyre zajosabbak lettek az emberek, ahogy átsiettünk egy kis piacon, aminek a végében egy fekete kis házikó volt. Ahogy bementünk, tudtam, hogy ez a célállomásunk. Távcsövek, kötelek és minden kisebb dolog, ami egy hajóra elengedhetetlenül kell, köztük az iránytűk is.
- Leo! - szólalt meg HongKi, mire egy komor arcú alak jött be hozzánk egy szoba ajtón keresztül. - Kérhetek megint javítást? - kuncogott és kivette Minhwa batyujából az egyik iránytűt.
- Nem úgy volt, hogy kerülni fogod a szárazföldeket? - kérdezte kifejezéstelen tekintettel és már ült is le az eszközzel bajlódni.
- Most mi mást tehetnék? Kell legalább egy iránytû. Most is csak miattad jöttem ide. Ugye adsz is el iránytűket?
- Igen - válaszolta. - Hakyeon, hozd ki a kicsi dobozt! - kiáltotta, mire egy mosolygós fiú jött be, de ahogy végig nézett, már el is tűnt a jókedve.
Van egy érzésem, hogy a szeme HongKin akadt meg...
- M-Mit keres itt Lee HongKi? - hátrált és félelmet kezdett tükrözni az arca.
Talált, süllyedt.
- Mi ez a reakció, Hakyeon? - kérdezte a Leonak nevezett kereskedő.
- Miért? Miért van itt ez a kalóz?... Ki akar rabolni!?
- Mi történt, Nshii? - lépett közénk egy harmadik idegen is. Láttam, ahogy az erős karja felemelkedik és HongKira mutatott. - Ez Ô! A FREEDOM Ship pénzes kalóza!
- Ravi, Hakyeon, nyugodjatok le, ô nem kalóz! - fegyelmezett Leo.
- Nem kalóz, azt mondod? Akkor honnan van annyi pénze? Még azt is hallottam, hogy a legénysége az általa elrabolt emberekből áll.
- Igaz... - suttogta HongKi, a fejét a földre leszegezve.
- Kapitány, miről beszélsz? - mondta a másik oldalamon Minhwan, majd HongKi lecsúsztatta a csuklómon lévő bilincsekről a rongyos kabátot.
- Ô is el lett rabolva...
Nem tudtam szóhoz jutni. Ahogy HongKira néztem, teljesen lefagytam. Még nem láttam ilyen arc kifejezést, egyszerre mérges és szomorú, szinte már sírt. Ajkaiba óvatosan beleharapott. Nem nézett sehova, csakis a fa padlót bámulta. Gondolkodik valamin? Mi van vele? És velem?... Miért érzem félelmetesnek a légkört? Még megszólalni se tudok. Még a nevét sem tudom kimondani.
- Ha kalóz vagyok, akkor az is leszek! - kiáltotta el magát és lángoló szemekkel nézett fel.
- Innen aztán nem viszel el semmit! - szólt a harmadikként megjelent, Ravi nevezetű fiú és egy kardot rántott elô. Nem is vettem észre, hogy ô egy tengerész lenne, bár a teste erősnek látszik, biztosan a kikötőben dolgozik.
- Semmit nem fogok elvinni, csak valakit - szólt HongKi, veszekedésbe bonyolódva azzal a fiúval. - Vagy valakiket. Tudod, a kalózok kedvük szerint cselekszenek - legyintett a levegőbe.
- Utálom a kalózokat.
- Utálhatsz, kit érdekel.
Nem is fogtam fel igazán, hogy mi történik előttem. Ravi kardját láttam magam előtt elsuhanni, majd Minhwa sikítását hallottam, aztán a Hakyeon gyerekét, miközben a szemem előtt folytak az események. HongKi fürge volt, és kibújt minden elhamarkodott kard csapás elől. Mégis... Aggódom. Ez nem fair. Az egyik fél fegyvertelen.
- Bár halna ki az összes kalóz!
Ravi rideg kívánsága az én szívemet is megütötte. Ennyire ég benne a gyűlölet? De várjunk csak. Miért HongKi a kalóz? Tudtom szerint nem az. Szimpla pletykák miatt támad rá?
- Lee HongKi kapitány! - rúgta be a bejárati ajtót.
- JongHoon! - néztünk mind hátra a FREEDOM Ship kormányosára, aki úgy látszik utánunk jött.
- Elég legyen! - nézett mérgesen Ravira és pár mozdulattal össze is fogta a dühtől elvakult fiú karjait a háta mögött. A kard leesett, mire HongKi felvette azt;
- Leo! Mivel én egy kalóz vagyok a barátaid szerint, ezért elviszem őket - halkult el. -, hogy a saját szemeikkel lássák, ki is vagyok én.

Ravit JongHoon vezette a hajóhoz, míg Hakyeon össze lett velem bilincselve.
- Ez szoros...
- Csak vastag a csuklód - nevettem.
De ahogy észbe kaptam, hogy most komolyan hozzám bilincseltek valakit, azonnal a gondterhelt arckifejezésemet vettem elő, mert ez... gond. Most ezt a gyereket is rángassam magammal, vagy mi? Nem szabad vissza mennem a FREEDOM Shipre. V-Valamit ki kell találnom.
- YongHwa, sajnálom...
- Hee? Én szökni? Nem, dehogy!
- YongHwa? - nézett rám HongKi, nem értve engem. Hja, hogy itt én vagyok a hülye...
- Cs-Csak magamba beszéltem hehe... - kerestem alibit.
- YongHwa... Sajnálom, hogy így végződött a sétáltatásod...
- A sétáltatásom?... Nagyon vicces...
- Majd... Máskor... Veszek neked új ruhákat... - mosolygott rám, de láttam rajta, hogy le van törve. Mélabúsan halad előre lábain, néha még ügyetlenül is veszi a lépéseket.
Nem vagyok olyan sok napja vele, de az idő alatt már megszoktam, hogy ô jókedvű, és nem ilyen búskomor a kisugárzása.

Végül visszatértem a FREEDOM Shipre... A két "foglyot" le vitték az alaksorba, érdeklődtek is, hogy én miért nem mentem velük. Nem tudom, kaptak-e választ. Én itt... Én itt... Én mi vagyok itt?
Legszívesebben beleugrottam volna a tengerbe és gyorsan úszni kezdenék valahova, ahol nincsenek olyan kalóz gyűlök meg olyan hihetetlenül fura alakok, mint Lee HongKi.
Egyébként a bilincs egyik felét rajtam felejtették... Ezzel aztán nem akarok aludni, se semmit se csinálni. Túl kényelmetlen és még súlya is van.
Már nem is lehetett látni az égen a Napot. Fél sötét volt és én HongKi kabinja felé igyekeztem elkérni a bilincs kulcsát. Láttam, hogy világosság van nála. Óvatosan kinyitottam az ajtót, de azon nyomba résnyire is hagytam, mert JongHoont hallottam meg bentről.
- Nagyon rosszul érzem magam - HongKi szomorú hangja... - Nem kellett volna ezt a két fiút magammal rángatnom.
Mi folyik itt bent? Lelkizés?...
Elővigyázatosan bekukucskáltam és a fekhelyen HongKit láttam elnyúlva. Ahogy beljebb dugtam fejem, JongHoont is észre vettem. Az ô ölében pihentette a kapitánya a fejét.
- Miért pletykáznak az emberek?... Miért érdeklik őket, hogy gazdag vagyok?
- Irigyek.
- De miért kell kalóznak beállítani? Én csak egy hajós vagyok, aki szereti a nyílt tengert.
Láttam, ahogy HongKi a szemeihez nyúl. Sír?... De érzékeny...
JongHoon megfogta azokat a kezeket, amik a könnyeket törölték. Egyre lejjebb hajolt HongKihoz, és szándékosan összeérintette a szájúkat.
- Sajnálom, JongHoon, de nem szeretném - mondta egy rövidke csend után.
Jó, hogy ezek ketten egymással törődnek, de a bilincsemmel és velem ki fog?

Most hagyom, és tovább állok. Különben se lepett meg, hogy Lee HongKi ferde hajlamú, és fogadja egy másik srác szájra pusziját. Nem zavar, ha ilyen a nemi identitása. Így se, úgy se fog megakadályozni a célomba, hogy szépen elhagyjam a FREEDOM Shipet.