02 MadNickname

Jota POV

- Miért késtél ennyit, JongHwashii?
- Nem volt valami kipihent éjjelem...
Mivel egészen reggelig egy strapa bíró fiú felett küszködtem, s annyira nem tetszett a sipítozó hangja, hogy jaj... Meg a testének felépítése is távol állt Moosétól. Ahhh Miért van csak egyetlen egy darab Moosból?
Így kezdtem a napomat. Döglődtem az irodában, de mikor már jött volna a szünet, még azelőtt kikandikált a tekintetem az ablakon. A parkolóban mintha szórakoznának a MadTownba illő polgárok. "Oh! Ez Moos! Ez ô! - szökkentem az égnek gondolatban, s lankadatlanul tartottam rajta szemeim. - Valahova el kell mennie?"
- Miért parkolt mindenki más másféleképp, mint ahogy én parkoltam!? - tette állához kezét, mire háta mögött megjelent egy még tanuló ingben lévô fiatal:
- Mert mindenki más úgy nézz ki, rendesen tud parkolni.
Moos beszállt a kocsiba, és a tanuló úgy látszott, szó nélkül készen állt kinavigálni ôt az autók sûrûjébôl.
- Tartsd egyenesen a kormányt!
- Túl sötét van itt a kocsiban, nem hallak! Mutogass! Úgy állj, hogy lássalak! - kiabált hátra. - Nem látlak! Nézz a tükörbe! Ha látsz engem, én is látlak!
- Ahhh ezek a mindennapi dolgok...
"Basszus... Olyan kis főnök mindig... Aranyos. Aranyos, hogy ilyen reménytelen!" - könyököltem ki az ablakon.
- Hé! Ne menj neki! Hé! Mondom ne menj neki! Hallod; ÁLLJ! - elôzôtt meg nagy nehezen egy csúnya kocsi zúzódást. - Megértem, hogy mindenkinek más a szórakozása, de hogy neked ez legyen minden egyes alkalommal... - rázta a fejét.
"Valami nem tetszik itt nekem... Ez a tanuló nem úgy beszél Moossal, mint egy átlagos kis tanonc. Mi lehet az oka?..." - agyaltam s hunyorgó szemekkel figyeltem, ahogy végül a tanonc ül be Moos helyére, s ô áll ki a fôútra. Az én egyetlenem meg csak fut a kocsija után, ahhh... Ôrült...
- Na! Te nem jöhetsz velem! - tessékelte ki a kocsiból tanoncát. - Fél óra se, s visszajövök - mondta a fiúnak, aki ott állt az úton egészen addig, míg az autó el nem tűnt a horizontjáról...

Magas, vékony alkat, szúrósnak tűnő alapból fekete, ámbár beszínezett, két oldalt felnyírt haj, stílust sugalló fültágító, sunyin mosolygó szemek lapos orra s aprócska, telt ajkai felett a szüntelen komolyságot tükröző arcán... Ejj de nem tetszik, hogy nem képes a puszta arcán egyértelmű érzelmeket kifejezni... Moos ellentéte. 

- Úgy érzem, muszáj megtudnom, hogy - figyeltem ôt, mire hirtelen ide nézett, a második emelet irányába, teljes pontossággal az én szempárjaimba... - ki vagy te.


A folyosóról jöttem vissza egy cappuccinoval a kezemben. Feletessem, LeeGeon sziporkázó kedvét már a fordulónál észlelni lehetett. Nevetgélő mosoly foglalt helyet mindig barátságos arcán. Valakivel beszélgetett. Valaki szórakoztatta...
Ahogy fáradt lépéseimmel közeledtem, azonnal észrevett engem, majd kicsit zavart arckifejezéssel gyorsan el is állt az iroda bejáratából, amit bólintással köszöntem meg, de ahogy felhajtottam fejem, észrevettem beszélgető partnere kilétét. Moos tanonca dőlt a szembelévő ajtófélfának!
Nem zavartattam magam miatta, legalábbis amíg elhaladtam mellette, majd mint a szélvész, oda suhantam a szinte csak egy lépésre lévô szkennerhez, s nem szép dolog, de hallgatózni kezdtem.
LeeGeon épp jó ízűen nevetett, de az újonc próbálta lecsitítani;
- Pszt! Hallod! Ne nevess! - próbált kommunikálni suttogva. - Ezt csak is azért árultam el neked, mert úgy gondoltam, nem baj, ha tudod. Mert hát mióta is vagyunk legjobb barátok?
- Jó' van, jó' van, de... de... - kacagott tovább a felettesem. - Beosztottak téged az okiratok szerkesztéséhez, s erre te feleszmélsz, hogy--
- Ya, LeeGeon!
- Nyugi, Juhyeon, senkinek sem fogom elmondani, hogy közben dalszöveg íráson jár az eszed - mondta ki direkt hangosan.
"Szóval legjobb barátok, hmm..." - diagnosztizáltam a párbeszédet lankadatlan agyi kapacitással. Ennyire még soha se figyeltem az irodában, mint most.
- Amúgy így mellékesen, nehéz SangBae polgármester keze alatt meglenni?
"Ahhh ez a kérdés... Bár én válaszolnék. Bár én tapasztalhattam volna meg!" - hajtottam le fejem.
Mikor én voltam tanonc, Mooshoz akkor más lett beosztva, (egy másik tanuló, HeoJun.) Amikor ezt megtudtam, hogy nem én lettem az a szerencsés, egy világ dőlt össze bennem, ami máig nem tudott visszaépülni, hiába kaptam LeeGeont, a mindenki által kedvelt felettest, aki tényleg kifogástalanul kedves s törödô velem, sôt sokszor szórakoztat is, mikor látja, hogy rossz hangulatomban vagyok, de... Magától érthetôdô, hogy mind ez nem kárpótolhat az én sajátos helyzetemben. Sóhaj.
- Gondolom több munkád van, mint maga, SangBae polgármesternek! Közben te csak dalszövegeket írnál hahahha
- Haha... Nem vagy vicces, viszont Moos az...
- Moos? - kaptam fel a fejem s kérdeztem majdnem vissza LeeGeonnal együtt...
"De... "Moos"!? Azt mondta "Moos"? Jól hallottam!? Mi alapján hívja Moost a becenevén!?" - tenyereimet rátapasztottam az asztalra, s gondolatban már papírokat gyûrdöstem. - "Nem lesz ez így jó! Azt hiszem kezdek kikészülni ettôl az ismeretlen Juhyeon alaktól. Mit tartogat még a tarsolyában? Mivel kínozhat még, miközben a falat kaparom?" - kérdeztem, de mégsem akarom megtudni az engem aggasztani képes választ...
Ekkor sietős léptek visszhangoztak a folyosón;
- Juhyeon!? Juhyeon, merre vagy!?
- Hm? - nézett ki a keresett személy maga mögé. Én pedig karót nyelve eszméltem fel, hogy a közeledô hang nem másé, mint--
- Miért nem vagy az irodámban? Nem a helyeden kéne lenned, Juhyeon!? - állt be a két félfa közé csipôre tett kezekkel az én szívem-lelkem egyetlen kívánsága. Ahh lehetséges lenne, hogy a kollégium óta most látom ôt először szemmagasságban?... Ohh hogy mennyire tetszik, amiért szembetünôen alacsonyabb, mint a férfiak többsége! Még a Juhyeon kölyökre is fel kell néznie, nem hogy LeeGeonra. De édes... Nem változott semmit, azzal az érthetetlen képével, amit most is vág, hogy miért nem halad az elvárt munka, levesz a lábamról. - Juhyeon! Nem akarom megkérdőjelezni a tudásod határait, de az okiratok hitelesítése nem fog magától aláíródni!
- De te aranyos vagy, s elnézed nekem, nem de, Moosy? - nyújtotta ki nyelvét.
Nekem pedig az állam esett le.
"Mi a fasz? Mi ez? Moos és ez a süsü fejű kölyök?"
Nem bírtam;

- Hé! Te ott! Mégis mi ez a viselkedés! Miért érzed magad többnek, mint egy átlagos tanuló!? Milyen kapcsolatban vagy Moossal!? Válaszolj! Miért használod a Moos nevet? Miért viselkedsz ilyen nyíltan vele? Miért mosolyogsz úgy rá!!!? Ô az enyém!
Nem bírtam magammal, igen, de mégse szóltam semmit. Túl nagy felhajtást csapnék, s elég rossz szelet csapna körülöttem az ok, ami miatt kiakadok.

Oneshot: A pokol tornácán, avagy Őrangyal nélkül {SugaKook}

Amikor tudjuk, hogy van egy angyal velünk, aki mindig feloldoz a bűneink alól, akkor körül vesz minket a sérthetetlenség érzete. Szabadon tesszük a rosszat, hisz egyből eltűnik a lelkiismeretünk szégyenfoltja, ahogy az őrangyalunk megszán minket egy értékes csókkal. Igen, ez az a valóság, amit égi varázslat ölel körül. Az őrangyalok csókjai élet feltételnek számítanak, így maguk, ők is, akik bármikor képesek együtt lenni az emberükkel, mikor az egyedül van.

- Szabad? - suttogta egy fekete hajú kisfiú, aki sarokba állítva a fallal szemben ácsorgott, miközben az óvoda társai futkározva játszadoztak. - Megrúghatom őt? Dühös vagyok rá... Ő kezdte amúgy is - szavalta a mellette álló őrangyalának, aki vele egynemű s egymagasságú volt. Selyem ruhája eltakarta az egész testét, s fehér tollas kis szárnya megrebbentével feljebb emelte a fejét, s sötét frufruja alól kiláttak a lila felhőket tükröző égi szemei, mik a földi fiúra néztek;
- Muszáj megrúgnod?
- Ha szeretnéd, akár meg is üthetem... Úgy is viszket a tenyerem - nézett vissza, s az ő szemeiben már odakozmált a düh.

Suga ilyen fiú volt. Mély gondolkodású és kinézetileg nyugodt, egy szentség, de a felfedni való valóság más; a hirtelen s tartós haragja örökös háborúskodást tudott kialakítani minden élőlénnyel. Sötét szemei olykor-olykor vörössé tudtak válni.

JungKook pedig az ő őrangyala volt. Egy jószívű jószág, aki tiszta fejűen határozott minden egyes helyzetben. Az ő szemei, akár a lelke; mindig más színű felhők úszkáltak égi pillái alatt.

Egy sikítás hallatszott az óvodások tömegében, aminek következtében Suga már rohant is ki az üvegajtón, az udvari tornácra, s újból egyedül ácsorgott;
- A-Azt hiszem... El... Eltörtem a karját...
- Én megbocsátok - mondta nyugodt hangon JungKook s közelebb hajolva egy közvetlen puszit hagyott Suga arcán.
Ilyenkor minden rossz érzés eltűnik, ahogy az angyal ajkai a gazdájához érnek.
Suga bármit csinálhatott élete évtizedeiben. Bármikor pénzt vehetett ki szülei tárcájából kérdezés nélkül, elszökhetett otthonról, elcsavargathatott, felnőtt felügyelete nélkül tehette, amit akart, vandálkodhatott, leihatta magát alkohollal, és szabadon okozhatott külsô-belsô sebeket más embereken. És ő maga egyszer sem találkozott a  problémás egyet nem értő belső hangjával, hisz azt az őrangyala állandós azonnalisággal irtotta ki, így Suga felhőtlen lelki békét és szabadságot tudhatott magának mégpedig határok nélkül, és azzal is tisztában volt, hogy nagyon keveseknek adatik meg ugyan ez. A környezetében senkinek nincs olyan jószívű és engedékeny ôrangyala, mint neki. Emiatt mindennél többre tartotta JungKookot. Az áldás, a sarkcsillag, a legsziporkázóbb fény, a világ közepe, egyszerűen a mindenséget jelentette az angyal neki. Még arról is gondoskodott, hogy a lehetô legtöbbet legyen egyedül, avagy őrangyalával. Elszökött szüleitől már a gimnazista éveiben. Különböző módokon szerzett pénzt s élt hol itt, hol ott. A saját útját járta.
Végül is, csak az érdekelte, hogy napjait az angyalával tölthesse, és érezhesse annak mennyei csókjait. A függőjévé vált. Az élete JungKook képessége mellett el lett kényeztetve.
- Reggelt'...
- JungKook... - ébredezett egy kora reggel Suga, miközben egy angyali mosoly ragyogott előtte. Felült a szemét törölgetve, mire JungKook is, csak ő rendes, szokásos hosszú barokkos öltözetében volt s nem csak a takaró fedte őt Sugaval ellenben, akinek soha meg sem fordult a fejében, hogy az angyala előtt szégyenlős legyen, gondtalanul mert öltözködni vele egy négyzetméteren is.
- Muszáj felkelnem? - kérdezte Suga, miközben kételkedett, hogy érdemes-e a takaró jól eső melegétől megfosztania meztelen testét. Közben JungKook már suhant is a levegőben a ruhákért s leterítette azokat mind egyesével gazdája ölébe;
- Igen, kérlek, siess a felkeléssel. El fogsz késni. Pedig azt ígérted, hogy ebben az évben végre rendesen fogsz bejárni az iskolába.
- Te meg azt, hogy a korodhoz megfelelő méretű szárnyakat növesztesz. Olyan Pegazus szerű szárnyakat, amik másoknak is ott virít a hátán. Még képeken látva is gyönyörűek... De neked még mindig olyan kicsik... - nyúlt hozzá finoman, de mivel látta angyala arcán, mennyire kényes téma ez neki, kezét inkább feljebb emelte, az elszégyellt fehér orcára, s nyugtatni próbálta azt; - Talán megnőnek ha alszol éjjel... és nem engem őrizve virrasztasz.
- Ne törődj velem. Indulj!...
- Nem akarok suliba menni!
Suga a gondokkal teli egyetemista életét élte egy-egy munkaadója javaslata miatt, ami igazán fejfájást okozott neki, hisz úgy érezte, hogy az egész iskolai intézmény ellene van.
Nem a hasznavehetetlen tananyagok, illetve az idős korúak elvárásai voltak a középpontban; hanem valami sokkal mélyebb gyökerezett Suga körül...
- Mindig is csodáltalak, olyan... különleges vagy - vallott szerelmet egy ellenkező nemû egy nem pont ideális időben; Suga haza akart volna sietni, vagy valahova máshova, ahol egyedül lehet. Egyáltalán nem pártolták az idegei most, hogy egy tanulótársa az útjában áll, az ajtóban s nem engedi őt ki. - Úgy érzem, szeretlek. A belsődet, a titokzatosságodat, a külsődet, a fénylő ajkaidat - mondta, s hirtelen kapott rá Suga kezeire, majd vészesen közel lépett hozzá, ajkaik majdhogy össze találtak érni, de a fiú határozottan hátra lépett. Viszont az ellenkező neműnek nem esett le az elutasító testbeszéd. - El tudnál képzelni minket egyként? Ketten, együtt - affektált neki kedvező ábrándokat látva feje belsejében.
- Nem érzem a szükségletét - érkezett Sugától a kérdezô által nem várt válasz, ami fel is bőszítette:
- Tudod, igazán adhatnál egy esélyt! Ha azt hiszed, hogy kezdô vagyok, akkor tévedsz. Lehet, nem vetted észre, de tegnap szakítottam csak ebben a félévben a harmadik pasimmal, és--
- Igen, észrevettem. Itt, az ajtóban veszekedettetek, én pedig nem tudtam kimenni tôletek.
- Mindig... Mindig csak elvonulsz és egymagadban vagy valahol a szünetekben. Hát nem lenne jobb az én társaságom? Vagy... Ennyire muszáj az ôrangyaloddal lenned?... - Suga nem felelt a barátságtalan s közvetlen kérdésre. - Kezdek hinni a pletykáknak, hogy túlságosan elfogult kapcsolatban állsz az angyaloddal. Ez beteges, nem tudod?
Suga elbambult. Ismeri jól a róla szóló szóbeszédeket, de azokból csupán irigységet érez.
- Nekünk, földieknek nem szükséges az angyalokkal foglalkoznunk - emelte fel hangját a kellemetlen s idegesítő női hangszínbe. - Azok úgy is látnak mindent, amit csinálunk, aztán, ha úgy tartja kedvük, éjszaka, miközben alszunk, leröppenek és megtisztítják a lelkiismeretünket, vagy lusták, és szarnak a fejünkre, vagyis kettesben hagynak a bűneinkkel. Önfejű sorsírók felettünk. Nem érdemes kapcsolatot teremteni velük. Nem is szokás.
- Fogd be... - sziszegte fogai közt Suga, mikor már érezte, hogy a szerelmi vallomásból álnok kioktatás lett s pont arról a témáról, ami a legkényesebb számára s amiről tudni sem akar, hogy... az angyalokat nem veszik emberszámba.
- Ha tényleg azért vagy egyedül, hogy lásd az angyalod, az eléggé ciki. Muszáj ezen változtatnod. Én--
Suga megragadta az idegessége forrásának a nyakát. El akarta hallgattatni, amit sikerült is, s az a szófosása helyett köhögni kezdett.
Mikor a bűntényre készülő hidegvérű észrevette magát, elengedte az iskolatársát, és otthagyta azt a padlón összeesve. Majd sietősen hagyta el a helyszínt; Éles fordulatot vett s szaladni kezdett. Rengeteg ember közt kapkodta a levegőt futása közben, miközben egy irányba, cél tudatosan szedte a lábát. Menedékért rohant. A háztömbjébe beérve, a lépcsőházban sietett felfele, pár embernek neki is menve, majd beesett saját lakásának ajtaján:
- JungKook! JungKook! - kezdte el egyből keresgélni őrangyalát, aki meg is jelent a háta mögött. - JungKook... - fordult meg, és fohászkodóan tekintett fel angyala ibolya felhőkkel borult szemeibe. - Én csak... most... csak... téged akartalak megvédni. Feldühödtem, mert--
- Tudom - suttogta, elárulva, hogy ott volt végig láthatatlanul a helyszínen. -, és köszönöm... - csuklott el hangja s megszeppenten sütötte le tekintetét. - Köszönöm és sajnálom, hogy... miattam kellett megterhelned a lelked - mondta elhaló hangon, majd felnézve, két puha tenyerét már emelte is gazdája arcára, finoman közre fogva azt, hogy angyali kötelességeként átnyújtson egy megnyugtató csókot, de ezen alkalom adatán belepirult cselekedete kivitelezésébe. Elméje kivételesen nem tudta oly mértékben feldolgozni Suga e napi cselekedetét. Teljes mértékben ledöbbentette, hogy miatta bármi ilyesmi is meg tud történni. Nem ismerte eddig, milyen, ha valakivel törődnek, s ezekbe az új érzelmi hullámokba ajkai beleremegtek. "Köszönöm..." ismételte magában, miközben a megváltásért némán epekedő gazdájához közeledett.
Suga azonnal érzékelte a JungKook felől áradó fura ingert. Levegője tüdejébe szorult, s lankadatlan figyelemmel kísérte, ahogy angyala nem a megszokottan közeledik.
- JungKook...
Suga hangjára a szólított ijedten eszmélt fel, s esés szerűen súrolta gazdája alsó ajkát, hogy csókja inkább az állára ágyazódjon, majd egy meleg lehelettel azonnal fel is emelkedett...
- A számra akartál adni?
A kérdésre JungKook felkapta fejét s arca ijedtségbe burkolódott. Suga pedig megkönnyebbült lélekkel ugyan, de kérdőjelekkel teli elmével állt angyala előtt, aki az előbb kétség nélkül szájon akarta őt csókolni.
- Még soha sem adtál a számra... Ki akartad próbálni?
- N-Nem... tudom... Nem fontos - mondta, miközben mind két keze megremegett és egy éles hátra fordulás után, keservesen verő szívéhez kapott, miközben Suga előtt a kicsi szárnyak egy pillanatra szürke árnyalatúvá váltak.
- E-Ez mi--
- Semmiség. Csak egy kis semmiség - húzódott JungKook még jobban össze.
- Mindenesetre, csak hogy tudd, én bármi áron megfogom védeni a becsületedet!
- Miért? Miért tennéd ezt értem?
"Miért törődsz velem? Ez csak fáj..."
- Mert fontos vagy nekem. A legfontosabb.
"Fáj."

Másnap reggel az iskolai intézményben észre lehetett venni, hogy a Sugáról áradozó pletykák hangosabbak s jelentősebbek.
Egyik szünetben egy hadseregnyi ember vette körül a fiút, aki nem tudta mihez kötni ezt a hatalmas felbujtást. Túl sok ember volt az útjában. Nem tudott még megpróbálkozni sem a körből való kiszabadulással. Kezdte nyugtalannak éreznie magát, hisz... elég messze állt mostan az egyedülléttől, s ennek ő ugyan nem örvendett;
- Mit akartok?
- Megpróbáltad elcsábítani a csajomat, aztán még fizikailag bántottad is őt. Komolyan azt hitted, hogy ezt csak úgy megúszod? Egy olyan angyal függőnek, mint neked, nem kéne itt lábatlankodnia, inkább visszamenni a Sorsíródnak tintát maszturbálni.
Erre az egész tömeg hasonlókkal kezdett el dobálózni. A véleményük szerint bántó elnevezéseket találtak ki Suganak, s kiáltották rá hangosan, mintha csak versenyeznének, ki tud nagyobb baromsággal előrukkolni és szembe köpni azzal ellenfelüket.
"Ezt már szeretem" - mosolygott magában Suga, hisz kedveli, mikor tényleges okot kap, és nem csak  részegségből üt.
- Ébredj fel, ember! Nyalod az angyalod seggét, hogy ücsörögj mocskos bűnökkel teli háttérrel! - hajtogatták a hasonló hangzású nyelvjárást. - Megéri másnak lenni?
"Igen."
- Megéri a külvilág ellen lenni?
"Igen."
- Jól szórakozol, miközben mindenki tud minden bűnödről?
"Igen. Mi ezzel a gond? Minden egyes bűnöm után egy édes csókban leltem részem..."
- Mégis mije vagy annak az angyalnak? Szobalánya? Szexrabszolgája?
"... JungKook velem egy rangú, te Féreg!..." - rebbent meg Suga eddig érzelem mentes arca.
- Komolyan, öregem, sajnálom, hogy egy ilyen szemét angyalt dobot a nyakadba az Ég, sőt--
- Mit tudsz te?... - ragadta magához első szavát. - Mégis mit tudsz te róla? - emelte fel a hangját, ami csatakürtként jelzett a körülötte lévő embereknek, hogy itt harc lesz.
Két nyers erőnek összecsapása vette kezdetét, majd kettőjük alatt egy nagyot szóló fém találkozott a padló csempéjével. Az őket néző tömegből egy kést dobtak be pártfogójuknak, aki meg is ragadta azt a lehetőséggel együtt, hogy most megfélemlítheti bűnös iskola társát, de tévedett. Suga túl sok mindent élt már át, hogy megijedjen egy kis késtől. Meghátrálás helyett inkább lépett, méghozzá közvetlen előre, mire ki is kapta a fiú kezéből a kést; Egyből érzékeny területre szúrva be azt torkánál;
- Mindkettőtök - hörgött vért köpve a fiú. - Mindkettőtök bűnös, s mégis... az angyalod fog többet szenvedni... miattad - így próbált sebet vájni a szívbe az utolsó percében, mire válaszkép Suga rendes sebet vájt a torkán.

A folyóson sokaknak léptei siettek egy irányba, míg csak egy ember haladt az ellenkezőbe. Suga a nagy felajzásban viszonylag nyugodtan épp az egyedüllétet, az őrangyalát kereste. Száján vérző apró sebét törölgette, s várt, egyre csak várt, hogy a folyóson, melyet most nem sütött Nap a borult fellegek közül, mindenki felszívódjék.
- Egyedül vagyok... - nézett alaposan körbe, apró fordulatokkal az enyhén megsántult lábain. - Hol van? Hol van Ő? - kérdezte elveszetten, mire az ablak által visszavert tükörképe mögött megjelent JungKook. Az angyal a levegőben lebegve tenyerét az ablakra tette, tudván, nem mehet be;
- Suga... - szólította meg gazdáját, mire az felnézett s végig mért rajta; Csuklóján piros vágások csíkokban, karjain súrlódások halványan, s szeme alatt felszáradt könnyek látványosan.
- Mi történt veled?
- Nem jöhetek többé... hozzád - szólt, gazdája kérdésére feleletet nem adva, majd szorosan összeszorította ajkait, e kép látszott, mennyire visszatartja érzelmeit.
Egy szempillantás s mint a köd, JungKook felszívódott; hangtalanul suhant föl, az égbe. S nem ígért viszontlátást.
- JungKook! - kiáltott utána Suga tenyerestül csapva az ablakra. - Hé, JungKook! JungKook, gyere vissza! Ne hagyj... egymagamra... - nézett az eltűnt őrangyal felé tehetetlen kétségbeeséssel. Bámulta némán, mire az égbolt békéjét fülsértően zavarták meg a szirénáknak sokasága, melyek éles hangjai a borult ég alatt Sugába is beivódtak. Mélyen. Örökké.

Az általa megvágott fiú az életét vesztette, így ő pedig a szabadságát minden lehetséges értelemben. Rabságban volt testileg-lelkileg. Börtönbe rekedt az égi fényt vesztett élete. Végtelen idejű hónapokon keresztül jobban megutálta a világot, mint eddig valaha tette. S még a legkisebb fellázadásakor is azt érezte, hogy fuldokol a lelkiismeretétől, egy olyan dologtól, amit nem képes egyedül legyőzni, amit eddig nem is ismert. Egyedül maradt az önmegvetésben. Egyedül a sötétben. Egyedül a feszültségben. Egyedül a "valóság"nak nevezett fullasztó füstben.
"Ma eltörtem egy tányért. Direkt hozzá vágtam a földhöz egy olyan dolgot, amin munkások naphosszat dolgoztak, és tőlük egy állami intézmény az adófizetők pénzéből vett meg... Úgy érzem, nem kellett volna ezt tennem. Nincs jogom rongálni... Micsoda szívfájdalom... Ha csupán ez a piti dolog ilyen érzést csal ki belőlem JungKook csókja nélkül, akkor vajon mit érezhettem volna egész életemben, miközben tényleges bűnöket követtem el?" - ült cellája közepén a földön magába roskadva. - "Még ha a lelkemen nem is száradnak már a múlt cselekményei, minden a kezemen maradt, az elkövető kezén." - nézett mocsokba fürdetett kezeire, s fájt neki, hogy nem tud mást tenni, mint szembe nézni a valósággal s vezekelni bűneiért összetett tenyérrel, hátracsapott fejjel, de... neki... nem volt istene. Nem tudott maga elé vetíteni semmit, csak is egy alakot, egy bizonyos valakit, aki mindig képes volt megbocsátani neki. - "JungKook! Mit tettünk mi!? Hogy éltünk? S most hova kerültünk... Hova kerültél?"
- Nem kapok levegőt... nélküled - kapott torkához. - Nem látok mást, csak sötétséget... nélküled.
Imádkozott. Imádkozott, de nem az életéért, se nem lelki erőért, hanem azért, hogy lássa őrangyalát.

Ekkor megrázkódott a tér, dörgésben fúlt az ég, s váratlanul megállt a lég. Ez volt a válasz az egymástól elválasztott pár számára, kik újból szembe állhattak egymással.
Suga nem hitt a szemének, tartott tőle, hogy amit lát, csak képzelet. Mégis... Alig hogy feltámaszkodott a földről, már zárta is két karja közé rég nem látott angyalát, és valódi volt annak tapintása, szilárd volt, s megfogható. A lelkéig tiport a rázúduló meghittség kőomlása. Hangja zokogva ejtett sóhajtókat a mozdulatlanságba, míg kezei angyala kezeit vette magához, szorosan magához.
- Tudtam, hogy jössz s megmentesz! - suttogta. - Te vagy a megváltóm. Az egyetlen kéz, ami átöleli bánatom. A legjobb részem. Csak te vagy nekem... Megérezted, hogy szükségem van rád?
- Nem... Rosszul hiszed... - szólt rekedten JungKook, mire Suga elengedve őt hátralépett. - Nekem van szükségem rád. Én zuhantam le hozzád - helyesbített lehajtott fejjel, mire megcsördült elszakított lánca véres csuklóján. - Suga, én... Összeomlok! Ments meg, mert nem tudok már mit kezdeni magammal!
A kérlelt földi fiú végig nézett a kétségbeesett angyalon, s hiába akart az előbbi meglepetésben a boldogságtól mosolyogni, most már nem kívánkozott a hangulata rá. Igen, fényesebbé vált a helyzete, de ugyan akkor sötét is maradt;
- A szárnyaid... feketék - élesedtek ki szemei rémülten a hamuvá folyamatosan hamvadózó egykor patyolat fehér szárnyakra. - Miért néznek úgy ki, mintha a pokol tűzében égtek volna?... Miért? Miközben te olyan fényesen ragyogsz... Mindent képes vagy beragyogni körülöttem, akkor meg miért van ez?
- Engem... Engem megvetettek az égiek, ugyan úgy, mint téged a földiek... Mindketten bűnösökké... rabokká váltunk.
- Miattam?... Túl sok mindent engedtél meg nekem?
JungKook megrázta a fejét:
- Nem. Nem... Nem amiatt kerültem az ítéletszék elé, s száradtak el a szárnyaim, hanem mert érezni kezdtem... Érezni a földi emberek által érzet egyedi érzelmeket, mint az irigység, az önzőség, vagy a beteges szerelem...
- Nem értem...
- Én irigy voltam! Mindenkire, aki csak a közeledben volt... Nem akartam, hogy valaki is megfogja a kezedet vagy, hogy a szájával hozzád érjen... Az elválásunk napja előtt, annak a lánynak sikerült az őrületbe kergetnie az addig mindig vissza- s szenvedésben tartott igazi énemet, de azon a napon őmiatta elöntött a méreg... pusztán azzal a gondolattal, hogy mi lesz, ha megismerteti veled azt a bizonyos fajta szeretetet, és én meg--
- Te azt hitted, hogy adtam volna egy olyan senkinek egyetlen egy esélyt is?... Azt hitted... miközben csak is te jelentesz nekem mindent? JungKook...
- De te nem tudod, hogy mit érzek! Én szeretlek, de--
- Én is szeretlek.
- De a te "szeretlek"ed más! - csapta fel a fejét nyűgös szemekkel s mellkasa egyre hevültebben dobogott. - Az enyém... az enyém... az én "szeretlek"em... beteges!!! - szorult össze szíve hatalmas kiáltást hallatván, s nem tudott már hova menekülni az érzelmei elől; sírásba fakadt. - Fáj! Fáj! - süllyedt lejjebb térdein, miközben szénné porladoztak selejté vált szárnyai. Háta remegett, akár csak hangszálai, ahogy hangosan s keservesen zokogott.
S ebbe a legesleginkább Suga szíve sajdult bele. Nem bírta tétlenül nézni angyala hanyatlását...
Viszont tudta, hogy most rajta a sor. Ő neki kell két tenyere közé venni angyala arcát... S így is tett. Most ő volt, aki csókolt, most ő volt, aki mentett, most ő volt, aki próbálta kezelni a lelki sebet.
Finoman mégis erőteljesen nehezült JungKook ajkaira, s el nem engedte azokat, míg egy kis nyugvást meg nem érzett a körülöttük lévő térben. Tapintatosan keltette a masszázs ingerlő érzetét, ahogy a mozgásra vágyott ajkai tapadósan súrlódtak végig JungKook ajkain.
Az angyal megérezve száján a jól eső bizsergést, elcsuklott hangon felnyögött s hátralépett. Két tenyerestül takarta el ajkait, mik megengedhetetlen, mégis megbánhatatlan dologban részesültek. Remegő pillái alól rózsaszín felhőkkel méregette szerelmét felettébb szégyenlősen s feltűnően zavarban.
Suga pedig csak pirult. Hol az érzéseinek erős hullámai, hol az angyala tüneményessége miatt.
- Mindig is ezt akartad, igaz? De nem merted megtenni... Pedig ha megtetted volna, most minden másképp lenne - közeledett hozzá apró mosollyal Suga újból csókolni vágyva, de az angyal ismét hátralépett tőle ijedten;
- Nem szabad!
- Sajnálom, de... nem ismerem ennek a két szónak az együttes jelentését - suttogta békésen s lecsúsztatta finoman szerette kezét, s az egész parázsló vázat átölelve, újból szájon csókolta az elbukott angyalt. Direkt, akarata szerint engedett a szerelem érzésének érvényesülést szerezni. Lágyan s finoman csókolt, el nem engedve szíve csücskét, élete egyetlenjét, aki jól tudta, hogy amit enged s tesz az bűn, fájdalmas bűn, de nem akart kibújni alóla... E pillanatban a legmerészebb álmai váltak valóra. Suga csókjaira mohon s éhezve tátotta ajkait, s egyszerűn nem tudott betelni a kívánás vágyával, a gerjesztő nedvességgel, az érződő kényelmes puhasággal. Hiába kínlódott szüntelen a bűnös érzelmei lététől, hiába fonta össze szorosabban a tövis koszorú a szívét, hiába parázslott kegyetlenebbül szárnyainak maradéka, ő kockára tette mind ezt, mert amit valójában érzett, azt nem vethette meg... Édesnek... Édesnek érezte ezt a bűnt, élete legédesebb bűnének.
- Suga... A pokolra fogunk kerülni.
- Nem számít. Ne félj! Csak maradj mellettem, s én meg melletted. Maradjunk együtt még a pokol tornácán is!

78 BTS Mit mond a görög autó?

JungKook POV

Bárányok sokasága ácsorgott egymás mögött sorban állva felhőkként, akárcsak jelen pillanatban az autók, csöndben, nyugodtan, eltűrve a dugóba került sorsukat.
- Most megálltunk?...
- Csak forgalom van... - feleltem NamJoon hyungnak, aki mellettem ült ugyan, közvetlen az ablaknál, de csak most tűnt fel neki a helyzet.
- Oii Hyung! Nyolc! - ugrott fel mögülem Jimin a hátsó ülésről. - Nekem eddig nyolc! Te mennyit láttál? - kérdezte NamJoon hyungtól nagyon beleélve magát valaminek a számolásába.
- Körülbelül tízet! Nem! Ott a tizenegyedik! - mutatott ki egy utcasarki boltra, ami nagy vagy nem nagy meglepetésként egy sex shop volt, ahogy az eddigi összes többi sarkon... Úgy látszik tucatjával vannak itt, Görögországban. Még ez a kis, szűk mediterrán utca is teli van velük, ahogy most az autókkal is. Csak úgy állunk... Nem haladunk... A reptér felé sietnénk, igaz, J-Hope és V hyung nélkül, de így legalább bevárhatjuk őket. Amúgy is nem rég telefonáltak, Jin hyungtól kértek útba igazítást, aki elől ült egész végig, de valljuk be, hogy Hyung tájékozódási képességeiben nem lehet megbízni, ezért ki tudja, mikor fogjuk V hyungékat legközelebb látni.
- Uuuuh srácok, van egy viccem!
- Mi az? - kérdeztük mind egyszerre NamJoon hyungtól, bár mintha Jimin mellől, Suga hangját nem hallottam volna...
- Mit mond a görög autó?
Uram isten, csak azt ne mondja, hogy észrevette a rendszámokon lévő ország név rövidítést!
- Grrr! - mondta morogva, ahogy leolvasta a Gr-t.
Mellette csak a fejemet tudtam fogni. Ez fájt... De közel sem annyira, mint a következő zseniális incidens.
- Itt vagyuuunk - hallottuk J-Hope  kiabálását, majd észre is vettük őt a visszapillantó tükörben, ahogy úgy száguld a forgalom szélén, mint a sicc. A tökéletes kondija által tekert bicikli egyre gyorsabban került közelebb és közelebb, mire már nem tudtuk látni őt a külső visszapillantó tükörben. Hyung sikeresen letörte azt. Neki ment, s volt tükör, nincs tükör.
- Hát te nem vagy normális! - hangoztatta a dühtől hangosan Jimin, de nem csak a kártevés miatt, hanem mert ez a nem jól sikerült megállás kellően megijesztette, amiért pont a megreszketett Hercegnője mellett vált tükörtelenné a szerencsétlenek által bérelt autó.
- E-Ennek lesznek következményei, mi?
Senki sem válaszolt a költői kérdésére... Mind tudtuk, hogy ez most nem a szép irodalmi versek elemzésének helye.
- V hyung! - szólaltam fel. - Hallottam, mi történt veled. Jól vagy? Mit csináltak veled a dokik? Fáj? - faggattam, mert azért tényleg aggódtam érte... Közben átadtam kettőjüknek a helyemet itt elől, s hátra másztam. V pedig csak biztosított minket afelől, hogy minden rendben van, és hozzá tette komolyan, mégis viccesen, hogy a továbbiakban is BTS boy lesz, és nem fogunk tudni megszabadulni tőle, hiába próbáltuk most ott hagyni őt.
Közben mire felkerült a bicikli a kocsi  hátára a sofőrünk és Jin hyung által, a forgalom megindult. Nem is hittünk a szemünknek; több okból is... Egy; Az egész ácsorgás olyan nyugodtsággal zajlott le és indult is meg újból, mintha a görögök élvezték volna, hogy nem kell vezetniük, hanem pihenhetnek. Mindenki békés volt. Az igaz, hogy egy visszapillantó tükör halálos balesetet szenvedett, de se egy autó dudálás se egy kiabálás nem hallatszott közben. Kettő; Nem dugó volt, csak egy fiatal férfi az autójával várakozott az út közepén, ajándékkal a kezében. Egészen idáig várakoztunk vele együtt mi is. Három; A várt személy, abból a mediterrán erkélyes házból szintén egy férfi!? Ez egyszerre hátborzongató és... jó érzéssel szolgál(?)
Kussban várni egy meleg párosra(?) Miket meg nem élek...
- Hallod!? Hallod, Hobi, van egy viccem! - s NamJoon hyung hallóvizsgálatba kezdett az újonnan jöttekkel. - Mit mond a görög autó?... Grr! - morgott ismét, én pedig szenvedést tettetve a mellettem ülőre dőltem.
S ekkor figyeltem fel, hogy hátul vagyok; egy sorban Suga hyunggal... Egy karnyújtásnyira van tőlem. Csak is egy Jimin választ el minket... "Milyen frusztráló..." - gondoltam, miközben ereimben éreztem a negatív irányba sodródott légtért. Nagy levegővel egyenesedtem fel Jiminről, nyugodtságot kereső lehunyt szemekkel, s mire kinyitottam azokat, automatikusan Suga hyungra néztem, aki az ablakban könyökölt, és ő is felém fordította fejét pont abban a pillanatban. Ez a túlzottan közvetlen szemkontaktus... nem sülhetett el volna cikisebben.
- Rémesek vagytok... - mormogta Jimin, miközben előre fele bámult. - Legalább ne sugároznátok a feszültséget, ami köztetek áramlik... Nem gondoljátok, hogy vér cikik vagytok?
Suga hyung arcán tisztán látszott, hogy semmibe veszi a szemrehányást, s már fordította is el volna a fejét, de Jimin megragadta a tarkóját, csak úgy, mint az enyémet, és erővel húzott magához mindkettőnket, mire a homlokunk összeütközött. Továbbra is lefogva tartottak minket, de feljebb bólintva nem enyhe kíváncsisággal vizsgáltuk meg a köztünk lévő szinte elhanyagolható, érzékeny távolságot, s hiába a megijedés a szívet megdobogtató közelségétől, nem tudtunk hátrálni, sem elfordítani a fejünket. Tehetetlenül figyeltük egymás szemének fény játékát.
- Hallgassatok ide; Én csak magammal s a Hercegnővel törődök - suttogta összeszorított fogakkal a fogva tartónk; - A kért segítségemet már kiadós adagként megkaptátok! Hogyha nem letettek kielégítve a szolgáltatásommal, az isten áldjon. Magatokra maradtatok, mert itt aztán nem lesz több jótékonykodás a részemről! Tiétek a színpad, rajta. Rajtatok a világ szeme!
"No comment."
Eltávolodtunk egymástól, s természetesen mindketten úgy tettettük, mintha nem értettük volna Jimin 'zagyvaságát'... Mintha nem kettőnkre vonatkoztak volna az elmondottak. Gondolván; Talán így kibújhatunk az előbbi szégyennel teli hangulat alól.
De meglepett! Suga hyung is beszélt Jiminnel?... Rólam?...
Ahh gyorsabban kezdett dobogni a szívem.
Számhoz emeltem a tenyerem s mélyebb halász mederbe engedtem gondolataim fonalait.
Sugát akarom! De hogy? Miként fogjam ki magamnak? Mit? Mit kéne tennem? Hogy kéne magamon segítenem? Mit is ajánlott Jimin és J-Hope hyung? "Légy férfi", "Vedd kezedbe az irányítást", "Csald a figyelmét magadra"? "Lepd meg őt"?...
Még mindig úgy gondolom, hogy reménytelen opciók lebegnek előttem, mégis... Ha nem próbálok valamit csinálni, egy helyben fogok vergődni, az pedig nem fog feljebb emelni.

Mikor megérkeztünk a reptér területére, Vt, RapMont, Sugat és engemet kitettek a kisebb csomagjainkkal a már egyszer bejárt piac területére. A többiek pedig az autókölcsönzőbe mentek, főleg a letört visszapillantó tükör ügye miatt. J-Hope hyung, mint az elkövető, Jin hyung, mint a segítségre vállalkozó, Jimin meg egyértelmű... Nem fog csak úgy velünk maradni, miközben a Hercegnője egy másik pasas védelméért tart támaszt.
Mialatt V és RapMon sokadjára váltottak témát, elterülten ülve az áltaunk elfoglalt padsoron, én ide-oda sodrottam, sétálgattam. Várva arra a pillanatra, hogy mikor vonjam Suga hyung figyelmét magamra, aki amúgy is rajtam tartja a szemét, de csak úgy, a telefonjáról fel-felpillantva. Hogy csaljam magamhoz?... Kitaláltam... Uhh ez nagyon-nagyon gáz lesz, de tuti, be fog válni!
"Színpadra!" - utasítottam magam, s bízva a színészi képességeimben, látványosan kerültem messzebb a többiektől, s mire kellően messzire kerültem, élesen néztem vissza Suga hyung szemeibe, pont el is kapva a figyelmét. "Hívogatóan nézek, ugye?" - adtam bele mindent, s szám direkt konyult le olyan szemet gyönyörködtetően. Ekkor egy nagy lélegzetet vettem, mintha valamiféle gyötrő szipogástól nem kapnék levegőt, s minden további nélkül hátat fordítottam, s azon nyomban elkezdtem törölgetni a szemeimet. "Na?... Vajon utánam jön-e, hogy miért hullanak a (láthatatlan) könnyeim?" - kérdeztem magamban, s előre eredtem a piaci bunkerek közt. Lassú szellőként suhantam végig a csipkés terítők s szépen díszített ágyneműk közt, majd egy gyerekeknek való szuvenír standnál kézzel kötött figurák sokasága közt, az anyag bábukat elhagyva, megállítottak a nevemet kiabálva;
- JungKook!
"És a terv sikeresen végrehajtva! Magamhoz csaltam."
- Ammm...
- Igen? - álltam Suga hyungnak háttal.
- Cs-csak... Olyan hirtelen tűntél el... Olyan szomorkás arccal... G-Gondoltam feléd nézek... s utánad jövök...
- Aggódtál?
- Mint a hyungod, igen.
"A francba vele, hogy nem őszinte! Buta Padlizsán..." - nevettem magamban, majd hirtelen minden kiürült a fejemből, ahogy megérintette a vállam. Felé fordultam.
- Szia~
- Huh? - húztam fel a szemöldökömet, ahogy Suga hyung egy kézére húzott bábút tartott a pofám elé, s azt 'beszéltette'... "Most csak viccel, ugye? Nem vagyok gyerek!!!"
- Mi a baj, JongKookkie?~ Mondjak egy viccet?~ Mit mond a görög autó?
"Igen, viccel. Hát akkor lázadjunk a komolyságért!"
- Ezt! - ragadtam meg a bábút, szorosan a kezével együtt, s magamhoz rántottam őt, hirtelen meg is lepve és lopva őt egy olyan mély csókkal, amelyet csak elő tudtam húzni a tarsolyomból ebben a váratlan gyorsaságban. Majd hagytam, hogy ellépjen tőlem. Szinte összeesett szegénykém, de legalább megleptem~ S emiatt egyszerűen képtelen voltam letörölni arcomról az ott ragadt boldog mosolyt;
- Grrr - válaszoltam, annak ellenére is, hogy amíg RapMon hyung morogva mondta, én csak erotikusan tudtam, itt és most, ebben a színek kavalkádjába burkolt helyzetben.

Ahogy szótlanul vissza fordultunk, Suga hyung piros fülekkel lépegetett előttem. Furább hangulattal érkeztünk vissza a többiekhez, mint amilyennel elmentünk, de én egy tonnányi önbizalommal hittem benne, hogy most sikerrel jártam. Most már kétségtelenül tudom, hogy nem érdemes a tehetetlenségben vergődni, főleg, ha Hyung arcát ilyen rózsássá tudom varázsolni. Jobban megéri cselekedni.