56 BTS Uralkodó + Hódoló ~Uhh

Csókot kért határozott hangon az uralkodó, de nem kapott a várt pillanatban. Jin hercegnôt más elfoglaltság vonta uralma alá; Csöppnyi méreg jegesedett benne szerelme iránt. Még mindig nem olvadt fel, holott az elôbbi gyakorlatok másodpercek alatt fûtôtték be egész testét. Kételyek nélkül magába kívánta érezni Jimin visszafoghatatlan énjét, de ha még az élvezet kellő képen is szivárogna mindkét testbe, a kérdés nem fog belőle kisodródni... Valójában mi is lesz velük? Mi lesz, ha Jiminnel még inkább és inkább csak elszalad a szekér? Nem fogja tudni utolérni. Hogyan állíthatná vagy csak világosíthatná fel a fiatalabbat? Gondolkodnia kell ezen. Nem jön egyszerûen az ötlet, főleg miközben a pólójánál rángatják erôbôl az ágy felé.
- Aktívkodhatok? - harapott ajkába Jimin, ahogy Jint sikeresen leültette. Megsimogatta Hercegnôje orcáját, mire ô felhúzta meztelen lábait magához. Bágyadtan nézte, ahogy párja fel mászik elé, és ledobja saját pólóját. "Rendetlen..." - Akkor... - lehelt a levegőbe kéjsovárogva. Fátyolosan hullámzott az elôtte lévô látvány, majd hirtelen kiélesedett, ahogy párja a hátára dobta magát egy sóhajtással.
- S-SeokJin!?
- Fáradtnak érzem magam...
- N-Ne már! Légy kíméletes! A szemeddel akarod látni, mennyire felcsigázódtam!? - nehezedtek térdei az ágy lepdôjébe, ahogy nadrágját elbocsátotta szolgáltatásából. Nincs rá szükség. Ha SeokJinnel van, sokkal kevesebb dolog szükséges. Felszabadultabb, de egyaránt visszafoghatatlanabb is. Virít a pozitív és a negatív mérce egy idôben, de már energiát vesz el egyik a másiktól, majd az újra visszalopja. Billeg a mérleg. Egyensúlytalanságé a súly. Holott az uralkodó mindig csak is egyet s ugyanazt akar. - Leveszem neked, oké? - suttogta Jin boxeréhez nyúlva, miközben ô már ruhátlanul térdelt.
A Hercegnô hagyta a levetkőztetés, síri csöndben, szinte mozdulatlanul, de ahogy pólója aljához nyúltak rögvest elhasalt. Karjait feje fölé dobta, és egy szót sem szólt. Színlelte, hogy nem érdekli Jimin merevedése, ami kínzón hat szerelmére. Jelenleg csak lazítani akart, de tudta, nem kap rá esélyt.
- Hé... - hajolt Jimin a nemtörödömség elve hatása alá vont fülhöz, s egy erőteljes lehelettel fülledtséget hagyott. Ujjaival nem okozott meglepetés párjának, mikor azok érdes felületei lefelé siklottak a fenék vonalán, de ahogy becsúsztak a felkészülőtlen bejáratba, Jin összerándult;
- Úgy! Ne! - kapott feljebb a lepedôt cincálni kezdve, miközben testén hagyott pólója gyûrôdôtt alatta, ahogy a hirtelen görcsbe rándult karjait egyre csak kijjebb nyújtotta. Hangja akaratos kiáltásra készült, mennyet rengetően szólni akart, torka szakadtjából, de helyette zihálásba kezdett, s teste nehezen tartotta magát, elterült. Szemei ekkor tudták már jól, hogyan kell mostan összezáródniuk. Igen, mint aki fájdalmat érez. - Ji...min... Elfelejtettél valamit! - sziszegte, miközben hátán érezte párja testének leengedett súlyát. - Én nem szeretem ezt! - jelezte hangjával, szavaival, s testével is, ahogy egy aprócskát feljebb kúszva, belekapott az ágy szélébe, de... Jimin nem hagyta félbe. A Hercegnô ismét csak energiát gyûjtôtt szólni a maga érdekében, de ereje nagyját a végtagjaiba fektette. Keze megtalálta a kapaszkodásra való fa részt, s az pedig megmutatta az irányt, végig, egészen az ágy lábáig, mit megmarkolt. - Amit csinálsz... Nem szeretem... - ismételte parányit pontosítva, mire a felelet;
- De ha szépen meg adod magad neki, akkor minden mesés lesz.
- Józan vagy?.... - reagált egyből a gyermeteg s átgondolatlan válaszra. Nem értette. - Jimin... Hagyd abba! Ez ijesztő - markolt még jobban a tömény fa hengerre. - Nem veszed észre, hogy háttal vagyok - kreálta a mondatot magas hangja magasságán, s csak kapaszkodott. Pólója tűrhetetlenül rongyossá vált felsőtestén, levenni pedig nem tudta. Hason fekve maradt. Fejét felemelte, állát a lepedőbe mélyítette, s bírta, ahogy csúszkál érzékeny nyílásában egy pár, vagy annál több összeszorított ujj, kellemetlen érzést hagyva; Nem tűznek parazsa állttal nyújtott perzselés, hanem forralt olaj miatt szerzett égés. Seb marad, nem körül ölelő vágy.
Szemeit végig lehunyva tartotta, és szabad tenyerét ajkaira szorította, így a benne lappangó nyögések a belsőjében sültek el, fullasztó füstöt hagyva.
- Rossz helyen kapaszkodsz - jelentette ki Jimin, miközben tiszta s száraz tenyerét Jin vállától lefelé csúsztatta a görcsösen merev karon.
- Ahhh... Miért nem jut el az agyadig ilyenkor soha, amit visongok?... - tett fel egy igazán egyszerűnek tûnô kérdést halk s mélyebb hangon, miközben Jimin megfogta az ágylábhoz tapadt kezet és maga felé húzta, Hercegnô egész testét felültetve, mialatt nem használta ujjait tovább, kivette. "Köszönöm" - gondolta Jin egy belső sóhajjal, és lassúkat pislogott Jimin tekintetére nézve, ami azzal volt elfoglalva, hogy szerelmét az ágytámla elé közvetlen leültesse.

Síri csöndben voltak. Jin magán hagyta még mindig kényelmetlen s gyûrôtt pólóját, mihez felhúzta térdeit, aztán oldalra ledöntötte mindkettôt, míg előtte, párja a lábszáraira nehezedve tartotta egyenesen hátát, egy tökéletes derék szöget alkotva feszes combjaival. Látszott mellkasán, ahogy mélyen s lassan lélegzik. Az ablakon át beszürôdô erőteljes hold hatására minden látható volt, fény nyalábok nyaltak végig a domború férfi izmokon, Jimin kinyújtott két karján végig, ahogy a hófehér vállak felett támaszkodik a sötét árnyas falon. Viszont a világos szürkeségben Jin élesen figyelő szemében mintha érzelmeinek apró porszemecskéi visszacsillognának, ahogy Jimin végre felemelte fejét, s kellő tisztelettel nézett Hercegnôre.
Tátva hagyott szájukon át hangosan vették lélegzeteiket, majd engedték is ki, egyre lassabban, miközben mindkettőjük elméjében az előbbiek zajlottak le.
Jimin egyszerre mozdította két kezét, s felsimított szerelme orcáinál, egyre közelebb hajolva, míg végül teljes értékű csókot nem adott mellékelt üzenetek nélkül. Behunyta szemeit, mire a Hercegnô is a szótlan érintésben, majd lejjebb esett állal nyelvük nyílt tenger hullámaiként ölelték egymást a levegőben. Az aktívságát el nem vesztő fiú résnyire nyitott szemekkel gyakorolt erősebb nyomást, hogy ismét birtokába vehesse a másiknak ajkait, mire meg is vizsgálta mennyire szökött ki párja nyála, ami a széleken pár vékonykának nem mondható csíkban érzôdôtt, de most ajkaival nem csak nedvességet és forróságot észlelt, valami mást is, ami egészen idegennek hatott. Azonnyomban el is távolodott, s mélyen párja szemeibe nézett;
- Szeretlek, SeokJin - suttogta, megsimogatva szerelme arcát és ugyan olyan halkan hozzátette; - Ne remegj!...
- Igazad van... N-Nem kéne tennem...
- Kérlek, csináljuk...
- Azt se kéne... Jó példát kéne mutatnom.
- Kinek mutatni? Ki lát minket!? - emelte fel hangját Jimin. - S ha a falnak is füle van, kit érdekel? - mosolyodott el kuncogva. - Mi lenne, ha csak engem figyelnél? S... S nem tűnnél el minden reggel... Meg nem akarnál soha se itt hagyni esténként... Ha az az eszedbe se jutna...
- Nem azért vagyunk itt. Nem azért lakunk itt, hogy kiéljük a nemi vágyainak... - nyelt. Megragadták Jimin előbbi mondatai, nem is kicsit, de van egy saját célja is. Egyensúlyt akar. - Pihennünk kéne, hogy mindig jó formát nyújtsunk.
- Jin... - nyüszített oldalra döntve fejét, majd hirtelen vissza, s két kézzel lekapta a rongyos pólót párja testéről. - Ne hyungoskodj! Levetkőztettelek. Ledobtam mindened. A hyung énedet is. Most... Ne ragaszkodj hozzá!...
- Tudom, hogy behódolt fél vagyok... Mond meg nekem, mit akarsz!...
- R-Rendben... Engem már úgy sem lehet visszafogni - mondta a színtiszta tényt, s megragadta SeokJin csuklóit felemelve, az ágytámla feletti hideg falhoz nyomva.
- M-Mond... Először... - kérte, mire ajkait csók súrolta egy szempillantás erejéig.
- Tedd terpeszbe a lábaid!
Jin szófogadóan csúsztatta szét alsó végtagjait, mire Jimin egy hosszú csókkal elfoglalta szerelmét, hogy kényelemmel és könyedtséggel egybôl a kívánt helyre vágja be merevségét. Erre a falhoz szorított felszisszent, a "megállj" szóval parancsolt, de az erőszakos fiú mozgatni kezdte csipôét szíve gyors dobogása ritmusára.
SeokJin agyába villámként vésôdôtt be a kérdés, hogy mitôl érez ugyan olyan elviselhetetlenséget, mint anno egyszer a fürdőben s annak kádjában.
- Hercegnô, csak színleled, hogy fáj... - pusmogta Jimin. Neki is furcsa volt látni, hogy szerelme teste nem a megszokott módon reagál. - Jó így játszadozni!?...
- Én n-nem... Megvan! Az ujjaid felsértett-- - nyögött, ahogy Jimin határozottan beljebb csúszott, mire ô csak hátra döntötte fejét a falhoz, s nem tudta befejezni mondatát. Kezeit amennyire tudta a szorítás alatt akarata szerint vakon csúsztatta más-más irányokba, menekvést keresve. - Hagyjuk abba!... - zihálta, de Jimin füleire megint csak hatástalanok lettek szavai.

Jin ekkor szándék nélkül eltöprengett, hogy mi lenne, ha a helyében más személy részesülne ugyan ilyen bánásmódba. Esetleg a maknae... Nem bocsátaná meg magának, ha az ô kapcsolatának Jiminnel ilyen következményei lennének, hogy JungKook a tagok állttal megjárná azt az utat, amit nem kéne. De ô mit tehetne ez ügyben? Most is csak fél attól, és gondolkozik, miközben éles nyögések szöknek fel torkából. Magába szorítja párja mozgó férfiasságát, és le van fogva, hogy az uralkodó vágyai beteljesüljenek.
Egy hosszú aah hang rekedten kívánkozott ki belőle hirtelen, ahogy érezte, Jimin belé élvezett.
- V-Vége?... Most... Ahhh
Nem. A kisebbik nem hagyta félbe a mozgást. A langyos és fehér nedvben tovább vezette magát akaratosan.
- Ez csak kiömlött, hisz olyan rég tartottam vissza. Túl rég óta... Most kifulladásig akarom.
Jin megijedt;
- L-Legalább finomabban! - suttogta, mire oldalra pillantott, egyik csuklójára, amit leszorítottak az ágy támlájára, és kezében már nem érzett észlelhető erőt, se meleg vért.

Jiminen kezdett gondolkodni, mi járhat a fejében, miközben ilyen esze-veszetten cselekszik. Milyen képek lebegnek előtte, holott a célja csak az agya helyett használt férfiassága melegen tartása. Milyen okból nem tudja kérésre se félbehagyni az egyre szaporább élvezkedést vágyai központjában?
Kérdezés helyett abbahagyhatatlan nyögésekre kényszerült, mikhez Jimin hirtelenjében becsatlakozott. Jin széles vállára döntötte állát és utat engedett a levegővel telt hangjának. Akár egy idôzítô, csak akkor hasadt ki belőle a magas szólam, miután hallotta Hercegnôje nyögését. Közben tovább csinálta, ugyan úgy súrolta, mint eddig. Beljebb nyomódott, s feljebb emelkedett, majd párja feje fölött lehunyta fáradtan szemeit. Jin ekkor gyorsan határozott, s az előtte lévő nyakra hajolt, hogy váratlanságával lepje meg Jimint, majd ellepte leheleteivel az izzadt bőr felületét. Az élvezetben fürdôzô lejjebb süllyedt a kényelmes érzésre, miközben a markaiban lévő csuklókat még jobban megszorította.
- Jimin, dühös vagy?...
- Nem! Csak...
- Rossz, hogy képes vagyok magadra hagyni? Más miatt nem veled lenni... Hogy nekem nem te vagy az els-- - nyögött, olyan erőteljeset, mint amilyen döféssel is kínálták. Összeszorított szemekkel hangosan kezdett lihegni. - Ez fájt...
- Bocsánat...
- Nyugodj le!...
- De hogyan!? Hogyan mikor olyanokat mondasz, amiket nem akarok hallani?
- Jimin... Szeretlek.
- Igen, csak ezt mond - lehelt párásan, és szerelme illatos közelségébe süllyedt.
- Szeretlek! - ismételte a remegő hang hangosabban. - J-Jimin - ajkai bizseregtek párja aurájának kertjében, de nem volt ereje egyetlen mámori csókért sem előre hajolni. - Lassíts, kérlek... Nem bírom...
- R-Rendben... N-Ne haragudj - suttogta szinte felébredt hangsúllyal, hiszen a nyers erővel szorított csuklókat végleg elengedte.
Férfiasságával sokkal lassabban csúszott kijjebb, majd céltudatosan beljebb, jóval mélyebbre, mire a bejáratnak izom falai rászorultak, s a két test egyszerre dobbant.
- Milyen jó érzés...
- Jimin... - szólította szerelmét Jin, és átölelte tarkójánál, mire egy édes csókot kapott, de még mindig nem tudta viszonozni az érintést. Mozdulatlanul csüngött szerelmén, míg belül csak kényelmetlenkedett. - Kérlek... - mosolygásra kényszerítette magát, miközben mellkasában a szíve fájdalomtól feltöltődve hevesen verte az ütemeket. Lehetett látni... Hasa is remegett. Nem tudott rendesen levegôhôz jutni, mégis mosolygott. Tovább mosolygott Jimin szemeibe, aki lassan átkarolta a karcsú derekat, és szerelmesen bújt hozzá.
Kérdéses, hogy Jin az utolsó csókban csak csoda szerűen leghiggadt, vagy továbbiak nélkül elájult.

01 MadMemory - Égési sérüléssel élni

Nem kicsi szoba, se nem egy jókora, de benne zajlott ugyanaz már sokadszorra. A szinte vaksötét hálóban, mint akár a hanyagul elzárt csap cseppjeinek zaja, azzal a tempóval hagyatott kérlelő nyögéseket az ágyon hanyatfekvô. Lábai felhúzva görcsösen emelkedtek fel-fel egyre többször a szétgyűrt lepedôrôl, miközben tenyerei a fölötte tartózkodó test karcsú derekát érintette, végigsimított a sima bôrôn századszorra is. Kapaszkodni akart.
Ebben az igyekezetében volt Moos;
- Jota... - szorította össze szemeit, miközben az izzadság jelei le felé csordogáltak feltúrt s nedves hajából. - Hallod... Hőgutát-- Megüt a guta! - szorította le az állát, és taszítani kezdte partnerét izmos karjainál tolva. Ô maga sem volt a csemege férfiak közt, de jelenleg képtelen volt távolságot teremteni maguk közt. Remegett, szédült, mostanra már erőtlenné vált. - Holnap is van nap. Ne végezz ki, Jota!
A felszólított személy csak elmosolyodott, miközben félbehagyta nyomos okból tett kéjlázas lökéseit. Lehajtotta fejét, hogy a kívánatos kulcscsontra csókoljon. Nem csak ajkai alatt érezte, hogy a test remeg, hanem ebben a pillanatban lent is, a szorosan ráfeszült izomfalak közt, pont úgy, mint az összes ilyen éjjelen. Kulcsa az élvezethez kifejezetten beborította ép eszét sajátos s önző gondolatokkal, amik csak még jobban megvilágították a tényt számára, hogy szerelmes Moosba.
- Jota, lehet, hogy te... nem érzed, de... túl... - a fejét elveszteni nem akaró fiú levegőért kapkodott. - Nagyon bent vagy! - sivított, hogy a partnere orvosolja végre a problémáját, mire az ajtajuk kilincse megmozdult, majd egy hang mögüle;
- Zárva!?...
- Jota, Jota! A--
- Tudom! - sziszegte, s feje búbját erősen szerelme állkapcsához felszorította, hogy a beszédes ne tudja kinyitni a száját. Közben sasként figyelte azt az ajtót, aminek a zárában gondosan benne hagyta a kulcsot. Várt már az "ellenségre".
- Alvás van!? - a kollégium járőrje...
Moos hiába volt tudtában, hogy most a csöndbe kell rejtőzködniük. Hangos s erős hümmögéseket hallatott, csupán mert teste belsejében elrejtett idegei birtokánál álldogált a szobatársához tartozó nemesrész.
- Psszt! - szorította Jota magához szerelme kistermetét, s tovább figyelt a kollégium szobájuk bejáratára.
- Miért van biztosra zárva az ajtó!? Fiúk! - kopogott, de ez a cselekedet haszontalan volt. A felkészült fiú ravaszul el is vigyorodott, miközben Moos lazítani próbálta végtagjain, s nagyokat szívott a bepárásádott levegôbôl;
- Be fog mászni az ablakon... - remegett a kijelentéssel hangja, mire Jota rámosolygott;
- Ha lenne olyan paraszt tanár, akkor már nem lenne - emelkedett fel izmoktól domboruló karjaival, mikor már tisztának érezte a levegôt az ajtón kívül is. -, lehúzná a parasztsága a pokol felé, miközben mászna. Nem zavarhat meg minket holmi rosszakaró.
Moos nem reagált szobatársa szavaira. A plafont kezdte kémlelni a fényes és puha bôrû váll felett, majd lehelve sóhajtott;
- Holnap már az évvégi feleléseim lesznek...
- "Évvégi"!?
- Az...
- Inkább az utolsó évi... - szomorodott el a hangja. - Itt fogsz hagyni... Alig egy hónap, és én fogok mindenegyes nap remegni... Nélküled.
- Szóltál volna a gólyának, hogy három évvel hamarabb hozzon téged...
Érdektelenség szele fújt tova.
Jota szerelme tekintetét pásztázta;
- Moos, csókolj meg!
- Hogy cs-- - ismétlôdôtt fejében az előbbi utasítás, amit a felette támaszkodótól oly nyugodtan kapott. - M-M-Miért vagy ekkora fanja a-a-a naa... - hunyta le szemeit kirózsásodott arccal, mire Jota is lesütötte tekintetét.
Mondja azt egyszerűen, hogy szerelmes belé? Az nem lenne elég ok. Másért is szükségesek az idősebbik csókjai.
Elgondolkodva hajolt vissza, le Mooshoz, és akadályba nem ütközve kezdte ajkaival erôsen szívni a fehér bôrt a nyaktól lefelé rajzolva ki az útját;
- Azt szeretném, hogy mindketten nyomokat hagyjuk egymáson... Te is, én is... - magyarázta válaszát. - Ha megcsókolsz, olyan forróság marad... Mintha megsérülnék.
- Nem akarlak megsérteni - mondta komolyan, mire Jota elvigyorodva lejjebb biccentett;
- Aigo Moos hyung - rázta fejét, miközben térdét feljebb húzta, ami pedig Moos lábait kényszerítették ismét levegôbe. Az aktív fiú a csípőjét ringatásra fogta, akár hullámok a partra sodort kagylót, és Moos nyögésére néma mosollyal felvezette tekinteté, hogy lesni tudja párja hátracsapott fejét;
- Nézz magadra, Moos... - suttogta.
- I-Ihhde hoznál ehhgy thhükröt?
- Ne viccelôdj. Semmi pénzért nem hagynálak itt - jelentette ki, s ajándékként apró csókot adott az idősebb puha állára. - Túl kívánatos vagy. Látom a forró lázat uralkodni rajtad. Arcod akaratlanul vörös a melegségtôl... Izzadsz és olvadsz... Hangod olyan lágy tud lenni, amilyen éles is a testi mámortól, ha a csúcsra vezetlek... Alattam vagy... Kisebb... Én döntök, hogy hányszor érintelek és ölellek - fehér fogai kivillantak vigyora által, szerelme szeme elôtt. - Akár reggelig csinálhatom veled. Sôt ameddig be nem csöngetnek az órádra, vagy--
- Ezt a fenyegetést! - nevetett Moos és mosolyra szélesedve maradt szája, a "nem hiszem el..." tekintettel együtt. - Oke... É-Értettem... Vágom. Vágva van!
- Csak csókolj úgy, ahogy szoktál.
A párás levegôben Moos összezárta ujjait, szorosan egymáshoz, és ráérôsen helyezte el Jota két selymes orcáján. - Mire jó ez?... - nyelt, mikor a várakozó arc már biztosan volt két tenyere közt. - Jota... - suttogta, mire a szólított elpirult a simogató hangra. - Csak... - köszörülte meg a torkát, de nem mert mozogni a fiú elôtt. - Hunyd le a szemed!...
Jota megértve Moos igényeit hirtelen más irányba pillantott, így nem az alatta lévôt bámulta.
- Hunyd le!... - ismételte magát, s mutatott is példát, mire Jota egy halk "rendben"-nel és nem egészen becsukott szemekkel fordult vele szembe. Csókot kapott. Moos ajkai mélyítették az érintést tudat nélkül, miközben Jota csak ránehezedett egyre jobban. Hamuként ömölhetett volna rá. Tûzvészt érzett egész testében.


Jota POV

Három év az rengeteg! Addig úgy töltesz le több, mint kilencezer zeneszámot, hogy észre se veszed! Ugye milyen sok!? Sokot kaphattam volna, de eljutottam oda, ahova akartam.
A Városháza tagjaként dolgozom. Egy hegyen vagyunk mi, a vezetôség. Hihetetlenül friss a levegô itt, harapni lehet. Nem csoda, hisz erdôvel vagyunk körülvéve. Az autó út mellettünk csak olyan, amin várakozhat az egyik a másikra, azaz egy sávos, de két irányú. A buszmegálló pedig csak hab a tortán, azaz az autósok idegén. Hátha egyszer majd észbe kapnak, és ôk is gyalog jönnek fel inkább, mint én, s akkor a kinti parkoló üresen tiszta lesz.
Maga, az épület fehér. Négy emeletet tudhat magának, amik gyermek logikával vannak felosztva.
Ha most belépek a nagy kétszárnyas ajtón, felettem egy felírat lebeg: "MadTownHall". Igen, a városunk neve nem régiben át lett keresztelve MadTownra. Az ok csak annyi, hogy enyhítsük a munkanélküliséget, mivel minden igazolványt, táblát, térképet és más egyebet, amin a régi város név volt át kellett írni. Most az emberek ezzel a lendülettel már dolgoznak.

- Ôn ki?
Mintha csak én kérdeztem volna.
- Tudni akarod?
Ma kezdtek az újoncok. Eddig én tartoztam a zöldfülűek közé, most már mások.
- Milyen ügyben jött?
- A helyi dillerrel állsz szembe, öcsi. Fûvel kaszálok kaszáló helyett, és üzletelek ötven éveseknek kinézô tizenöt évesekkel.
- Huha - nézett rám kikerekedett szemekkel és a gyerekes pufi arcával. Gondolom, egy kicsit túl nehéz ügyet adtam neki.
- JongHwa - a rendes nevem hallatára hátra fordultam ahol a felettesem jött felénk, Lee Kyungtak, de nem régiben megengedte, hogy LeeGeon-nak becézzem. Mellékesen ô ajánlotta fel, mikor egy idôtájban mentünk haza fele. - Figyeld a tanárod, JongHwa! - kacsintott rám, és hátra tessékelt, hogy ô álljon a recepciós pulttal szembe. Az újonc már most össze volt zavarodva... - Tudod... - kezdett bele. - A második emeleten dolgozó wc-s néni unoka öcsének a bátyjának a második házasságából született fiának a barátjának a stáb tagja vagyok. Itt szeretnénk forgatni.
- Értem - mosolyodott el. - Ezt biztos meg van beszélve. Mehetnek.
Oké. Ez a fiúcska se fogja sokáig húzni a recepciónál. Miért nem tesznek mellé még egy hülyét?...

Tovább állva a fehér csempés fogadó helységből, az üvegajtón túl, a lépcsőház hangja idegesítően visszhangzott abba nem maradó telefoncsörgésekkel és folyamatosan müködô nyomtatógépek zajával. Egészen addig, amíg el nem értük a második emeletet, az én munkahelyemet, LeeGeonnal együtt. Egy szimpla iroda. Itt csak azért nyugisabbak a dolgok, mert más a feladatunk, mint az elsô emeletieknek. Itt már nem felvesszük jegyzetkönyvbe a polgárok kéréseit, hanem már intézzük. Papírból épített pizzériai(?) ferde tornyok, úgy kell elképzelni asztalainkat.
- Mikor lesz a következő gyűlés?
- Ki tudja!?
- Mikor a Polgármester gondol egyet.
- Látta valaki tegnap a négyesen azt a filmet?
Itt a mi hangunktól emelkednek ki a hegyek a zajmérôn. Bár barátságos kiabálásaink ellenére csak kollégák vagyunk, semmi más. Nincsenek mélyebb kapcsolataink egymás közt, legalább is addig, amíg kölcsön nem adsz egy CDt a másiknak... Akkor ellenségek lesztek, mert azt a lemezt ugyan nem látod soha viszont. Szerencsére, én még nem kerültem ilyenbe.
Koncentrálok a munkára, hogy a gyűléseken feltûnôen kiemelkedô legyek. Már nem vagyok az újoncok körében... Igazán felfigyelhetne rám a "polgármester"...
- Már majdnem két hónapja vagyok rendszeres ügyvezető, de Ô rám se köszön... - suttogtam magamnak nagy sóhajjal, de vigyáztam, el ne indítsak egy papír lavinát, mivel a pizzériai tornyok között keresgéltem a mai ügyeim.

Hirtelen kalapálni kezdett a falicsengô az iroda sarkában. Csak néztünk rá, választ várva, hogy mit akar. Némán bámultuk, szuggeráltuk, mire el is hallgatott. Mi pedig vállat vontunk.
- Sz-Szóval az M mappát kerestem... - guggoltam le, újra a munkába lendülve, de újra megszólalt a csengetés ugyan úgy.
- Mi van bameg!? - kiabált egyikünk, mire a hangszóró hirtelen bekapcsolt. A recsegésre már reflexbôl rogytak be térdeim, majdnem hátraestem, mert tudtam, hogy az Ô hangja fog megszólalni;
-- Na, mire vártok!? Kekszre? Ez a tûzjelzô volt.
- Megint egy próba?...
- Hja, mint az elôzô héten.
-- Menjetek ki az utcára, aztán gyertek vissza! Pár másodpercetek van rá. Sipirc!
Hallottuk a hangján, hogy vigyorog. Én láttam is magam elôtt...
- Ez ôrült!... - kezdtek a többiek pakolászni lelkesedés nélkül.
- Nagyon meg akarja tartani a városnak az ôrült címet, nincs mit tenni...
- Legalább nem esik az esô, mint pár héttel ezelőtt.
Végül én is összeszedtem magam, és eredtem a többiek után. Mindenki már a lépcsôn dobogott, így mi is csatlakoztunk. Tömegben nem lehet eltéveszteni az utat. Annyian voltunk, hogy a kijáraton nem kiléptünk, hanem kibuktunk, de valaki szép kiesést is produkált.
- DaeWon hyung, fáradt vagy?
- Felvegyelek a karjaimba, DaeWonnie hyung?
"Persze, tûzvészbe' is lehet flörtölgetni. Miért ne? Én is azt csináltam..." - ennek a gondolatomnak az elviharzására már megint rosszul kezdtem érezni magamat... Az emlékek miatt...
Kint álltunk, a tûzriadó esetén megadott helyeken, és vártunk, én pedig felnéztem a negyedik emelet nagy üveg ablakára...
Ott állt. Ott van... De miért van ott? Ô miért nem jön ki?... Mindig ott bent marad... Ha eredeti tûzriadó lenne, akkor is onnan fentrôl mosolyogna le ránk? Olyan hülye. Hülyülve ellenôrzi a létszámunkat, és ha valóban baj lenne, akkor is utoljára hagyná el a fedélzetet. Pont, mint egy hajókapitány, de... Nem hagyhatom a süllyedő hajón azt, akibe fülig beleszerettem.
Ô nagyobb égési sebet hagyott rajtam, mint egy irodai tûzvész valaha is fog.
Ha igazi vészhelyzet lenne, érte mennék. Az se számít, ha hirtelen nem jutna eszébe, kicsoda vagyok. Majd rájönne. Hisz... Csak nem felejtette el...

XIV. Tôzsdepiac járdaszéle {Eladó-Kiadó}

(még ismeretlen személy szemszöge)
JongKook POV

Hideg a tavasz. Úgy érzem, hideg és sötét. Késő délután már nem kíván az ablakon át besütni a Nap, ezért a bekapcsolt sütőnél ültem. Csak az adott fényt, és jóesô meleget a számomra, mivel tárva nyitva hagytam az üvegajtaját. Ellőtte űztem az időt, lent a padlón szokásom szerint kínlódva.
- Érj haza, vagy fáradtabb leszek!
Hangosan kimondott gondolatomat a kis konyha erőtlenül visszhangozta, miközben én még kisebbnek éreztem magam, mint ez az elnyúlt és kopott hely, apró konyha pulttal meg tűzhellyel. Törpének láttam magam képzeletemben, mire homlokomat le is hajtottam felhúzott térdeimre. Tudatomban itt élősködöm, vagy inkább... Lassan már elalszom. Nincs erőm feltápászkodni. Semmi energia, hogy ne itt dobjam be a törölközött. Mindegy. Majd JungWoo felébreszt.

Ami az aluszékonyságomat segíti, vagy mondhatni okozza, az egy kialakult beteges állapot, még a neve is fárasztóan hosszú; krónikus fáradtság szindróma. Angolul rövidítve CFS, de ha valaki rákérdez, csak annyit mondok helyette, hogy 'extrém fáradt vagyok'. Bár nem is szoktak rákérdezni... Nem szoktam társaságba keveredni. Csak itthon vagyok, de sajnos ezzel az állítással az is egyenlô, hogy párom nyakán csüngök. Ha változtatni szeretnék ezen, s egyedül élni, nem hagyja. JungWoo figyel rám. Ô tudja, hogy a szindrómám pihenéssel és ágynyugalommal nem tud enyhülni... Igen, tudja, és azt is, hogy túlzottan aktív mozgással súlyosbodik a helyzetem, mégis... Jó, igaz... Melyik szerelmespár bírja ki szeretkezés nélkül?... Mi se. Ennek fényében is nagyon-nagyon figyel rám, nem hagyja, hogy stesszeshelyzetbe kerüljek, de mégis abba vagyok mindennap, hiszen a minket körülvett szituációnk nem épp sziporkázó, s emiatt... JungWoo kutya szorítóba gürcöl éjjel-nappal... Annyira aggódok érte, hogy állva is elalszom, ami vicces talán, de az én egészségemet teszem kockára. Mindig csak várni tudom ôt, és nem tüntethetem ki magam, mint nagy segítôtárs a számára... JungWoo...


- Született Csipkerózsikám - hallottam meg hangját, ahogy felkeltem. Meglepődtem, hogy a súlyom olyan egyenetlen... Ingadozom és messze érzem magam a földtől, mire észre vettem, hogy JungWoo a karjaiban visz be éppen a szobába. - Máskor ne aludj el a konyhában. Itt mégis csak kényelmesebb lenni - kapott ajkaimra, ahogy ráültetett az ágyként kihúzott fotel szélére. Itt vagyunk a háló és egyben dolgozó szobában. JungWoo igazából igazán gyöngéd és szerelmes érzését ízekre szedve nyújtja át nekem. Kivétel itt... Itt mindig olyan vad... - Tudod, hogy nem szívesen szeretnélek leteperni a konyhacsempéjén. Mikor hazajövök, miért nem itt vársz? Úgy lenne a legtökéletesebb.
Kétségtelenül az számít, hogy itt amennyire csak lehet, készségesen kínáljam fel magam mindenegyes érintésére. Miért is ellenkeznék ez ellen... Ellene? Ô nekem a legértékesebb. S ezt olyan tisztán biztosra tudhatom... Megcáfolhatatlan, hogy imádom, mikor szemei élesen engem figyelnek. Pont, mint most. Selymes tenyerei mélye és agyonhasznált ujjbegyei ahogy arcom kétoldalára simulnak, mindig úgy érzem, hozzám tartoznak. Az én birtokom alatt létezik. Ez talán a hatalom? Csókokat kapok kérés nélkül. Édes ajkain kiüt a szín, csak azért, hogy megállás nélkül, éhesen a kielégítésért mozgassa... Nem tudom csak úgy figyelmen kívül hagyni. Támogatom.
Egy személyként megyünk egy úton egy irányba.
Szárazságot és éhínséget ügyesen enyhítő csókok félbeszakíthatatlanul szaporodtak, miközben lábaimat egy szélesebb terpesz adás erejéig megkértem ôket a mozgásra; Sikeresen, mire JungWoo fel is tudott mászni az ágyunkra, két térde közé zárni egyikszáll lábam. Ahogy voltam, hátra akart dönteni, de a kényelem iránti sóvárgás elfogott engem, sokkal jobb volt egyenesen ülve, és erôlkôdni a célért, a perzselő összesimulásért. Hajába túrtam és játékosan eljátszottam a nyelvével, ameddig szóhoz nem szeretett volna jutni;
- Mindennap itt meg így várnál és vágynál rám...
- Vágyakozni, mi? - sóhajtottam közvetlen utána egy lágy kuncogással együtt, majd kicsit oldalra néztem, miközben két karomat szerelmem nyakában lepihentettem. - Sajnos, igazából mindig csak aggódom érted...
- T-Tudom... Hát... Most... Elég kritikus a helyzet azt kell, hogy mondjam - sóhajtott, mire lassacskán elengedtem. Lelógatott fejjel szállt le az ágyról, és a számítógépek felé nézett, ahol az éjjele nagy részét tölti.
- Mesélj! Mi a felállás? Nagyon sakkban tartanak?
- Woo TaeWoon részvényébôl is lecsípett a medve. Igaz, hogy hirtelen volt a hajnali támadás hadüzenet nélkül, de az ázsiai árfolyamot, ha nem szemből vesszük figyelembe, akkor az a kicsi is nagy. Többre kéne törekednem. Az összes csúcson lévő értékpapírt be kéne gyűjtenem egy bevásárlókocsiba, és legurítani a lejtőn... Medvével kell megismertetnem a befektetőt meg a brókerét.
- Állatkertet nyitsz?...
- Medveparkot másoknak, Csipkerózsikám - simogatta meg az arcom, és íróasztala felé vette az irányt.
Ha rákapcsolja magát a munkára, és bekapcsolja a gépeit, innen hátulról, csak két óriási monitort látok, amiken grafikonok percenként váltakoznak, és mindegyiken megannyi bonyolult adat jelenik meg egyszerre. JungWoo háttal van nekem és két laptopja meg a nyomtatógép között gurul ide-oda. Sebesen veri a billentyûzetet, és az egérrel tekerget fel, le, oda s vissza, miközben figyelnie kell a feje fölött cikcakozó grafikonokat.
Ô egy bróker. Bár magát nem csak úgy 'sima bróker'nek hívja, hanem... Valahogy hosszabban.
- Milyen bróker is vagy te, JungWoo?...
- Én technikai elméleteket használok. Egyesével veszem figyelembe a részvényeket, hogy megtudjam, melyik mennyit és hogy keresett. Milyen valószínûséggel mozdulhatnak el és hogy mégis merre. Ha mindegyiknél ráérzek erre, én leszek a tôzsdepiac királya.
I-Igen, így már hosszabb... Csak az a sajnálatos, hogy alig értem, mit csinál. Bonyolult láthatatlan pénzzel foglalkozni. Ha a kezembe van az sokkal egyszerűbb, és persze biztosabb! Csak úgy nem sokasodik. A tôzsdepiacnak nevezett harcpályán viszont igen. Ott a vagyon mások hatására növekszik, de csökken is. Persze én ezeket mire fel tudom fogni, hogy miképp történik ez a bika-medve viadal, addigra még az 'extrém fáradtság'omból is kigyógyulok.
- Már azért sem lehetek csak 'sima bróker', mert nincs bejelentett cég mögöttem, de ezt TaeWoon bazi ügyesen megoldotta... Errôl ennyit! Most ideje egy bottom-up megközelítésnek! - szólt magának hangosan, és jobban a képernyôhôz hajolt. - Válasszuk hát ki a legbikabarátabb részvényt - motyogott, akár egy öregasszony a piacon, mikor válogatja a zöldségeket a legjobbat keresve. - Tudod, mi az a bottom-up, ugye?
- K-Kéne? - kérdeztem vissza sziszegve. Biztosan már elmagyarázta egyszer, csak a fáradt agyamban nem maradt benne az információ.
- A részvénynek a startban kialakult farkincájától nézzük át egészen a jelen percben felépített testéig.
- Hát... Kövér fehérrépákat is lehet így nézegetni... Alulról felfelé.
- Jól mondod! - fordult felém a székkel egyetlen egy lendülettel, és hevesen bólogatott. - Alulról felfelé. Fôleg a piacon! Legelőször be kell mérni a legnegatívabbat, s onnantól meg kell keresnünk a létra lépcsôeit.
- É-Értem... - bámultam rá, holott a képzeletemben csak egy létra formálódott ki, aminek a fokain sovány és kövér fehérrépák fekszenek, amiket JungWoo nézeget, én pedig ôt. De... Míg ô okos, én tehetetlen... Nem... Távol vagyok a csôdtömeg becenévtől! Egy valamiben állandóan a segítségére vagyok.
Ahogy ez az eszembe jutott, már kúsztam is az ágyunk szélén a négy lábon álló alacsony íróasztalhoz, és kisujjból felnyomtam a kellemesen meleg fényű lámpa kapcsolóját. Magam elé kaptam a filcemet meg a vonalzót, és feladatomra készen álltam.
- JungWoo! - szóltam, mire hátra, felém fordult. - Jöhet most kétszáz is! - emeltem fel az íróeszközöm, mire elmosolyodott;
- Margókat szeretnél vonalazni?
- I-Igen... Ha te csinálnád, nagyon sok időd elmenne vele - válaszoltam, mire a gépe mellett várakozó kinyomtatott grafinokból bőven kétszázat vett a kezébe, s gurult velük együtt hozzám.
- A legtöbbet a hatos vonalon kell behúznod, de figyelj az ötösre is.
- Meg a többire, tudom. Ezt tudom - néztem fel rá, ahogy kiterítette elém a grafikonokat. - Hülye leszek elrontani neked.
- Oke... - suttogta lelógatott fejjel, és már hagyott is ott engem.
A melegfényû villanykörte alatt csuklóból húzogattam a vastag vonalakat, amik csak annyit jelöltek, hogy mínusz négy alatt, hol lenne a csúcsérték. Egyszerűbben mondva, átrajzolom a grafikont, hogy JungWoonak könnyebben legyen átlátható. Minden papírlapnak egy gyors és precíz pillantás kell, hogy helyesen tüntessem fel a mínusz négyes margót. Görnyedek, akár csak JungWoo, s aktívan járatom a szemem, az agyam, meg a kezem. Mégha ural is a fáradtság, erre képes vagyok koncentrálni. JungWooért. A lényeg, hogy ô legyen előttem az ok.
- JongKook... - visszafogott hangon mondott nevem elvonta a figyelmem a munkáról...
- I-Igen?... - kérdeztem vissza, majd pár gyors lépésnek oly hangosan hangzott a találkozása a padlóval, hogy felkaptam a tekintetem.
- JongKook, annyira szeretlek!
JungWoo megragadta a csuklóim, mire kiesett a filc a kezembôl. Hogy az kárt tett-e az előbbi grafikonon, vagy nem, az a látóteremen kívülre esett... Az én vaddá vált párom egész súlyával elérte a váratlan s sikeres ledöntésem. Lábaival mozgástelenné tette alsó részeimet, ránehezedett, és felső végtagjaimat is fogságban tartotta fejem fölé fogva, csupán két erős markával. Nem tudtam szólni. Ajkaimat ô zárta és nyitotta a csókjai ütemére.
Így nekem esni... Valami hirtelen rögeszme elfoghatta...
Szája balról, majd rögtön jobbról vette az irányt, sokszor váltakozva, majd zihálni kezdett. Ezzel a kéjtől eltorzult hangjával csúszott a nyakamba. Jeget olvasztó leheletei érzetére oldalra emeltem fejem, s kényszerből hagytam, hadd járva be a kívánt útját, de jelen esetbe nagyon úgy tűnt, hogy annak a hossza végtelen. Nem akarja abba- vagy félbehagyni. Tisztában ezzel a ténnyel szemeimet lehunytam, amikkel már párásan bámultam magam elé, miközben ajkaim tátva maradtak. Fura érzés; Még mindig csípik ôket az előbbi vad csókok. Mindenem bizseregni kezdett.
- Nagyon szeretlek, JongKook! - kívánkoztak ki belőle a szavak hozzám, miközben egyik kezével lefelé vándorolt. Pólómat tépni, nyúzni kezdte csak hogy ajkaihoz közel esô vállamra akadály nélkül ráharapjon.
- JungWoo! - remegtem meg, mikor hideg fogaival megtámadott. Szólni akartam, hogy finomabban, ésszel, de mire energiát nyertem ehhez, ô rögtön elszívta. Ajkait bôrômre szorítva szívni kezdte fehér színemet kedve szerint.
Nem menekülni szerettem volna, csak legalább felhúzni a lábamat, amibôl már kiszökött a vér ott, lent a padlót súrolva, de JungWoo elhelyezkedése miatt csekélynyi igényem teljesítése képtelenség volt.
- Kérlek, hagyd... Ne segíts a munkába - suttogta, s tenyerét óvatosan emelte orcámra, hogy szemeimmel ôrá nézzek. - Felejtsd el, és légy jobban a kedvemre - cselekedett tovább vágyakozó ajkaival, s hozzám simulva, nedves nyelvét ráérősen átcsúsztatta, ízlelgetve szájam belsejét, miközben mindkettőnk szemevilága a vaksötétre hagyakozott héjaik alatt. Éreztem, hogy találomra vetkőztetni kezd, pólóm alját felgyűrte, míg nadrágomat, ahogy lehetett, lejjebb tolta. Én viszont szabad kezemmel csak arra koncentráltam, hogy ajkait magamnál tartsam, ezért dús hajába kaptam, s nyomtam le magamhoz.
Hiába zsibbadtak be testrészeim, így akartam maradni, de... Ha a számítógépek és az asztali lámpa fényei még bőven behálózzák ezt a szobát, akkor addig amire figyelni kéne az nem az, hogy egymáson feküdjünk... Nem... Sajnos az nem lehet...
- JongKook... Ülj az ölembe. Nem kell itt szarakodnod a grafikonokkal. Helyette légy ott velem egy kicsit... - suttogta, s feltámaszkodott .- Vetkőzz le, vagy... Ahogy kényelmes - simított lábaim közé, majd le végig a combomon. - Kérlek, Szerelmem - szállt le rólam, s kezemet megfogva segített felülni. - Jobb lenne, ha te lennél ott előttem, az ölemben. Akkor nem kéne állandóan TaeWoonra és a bajokra gondolnom.

Együtt már jó sok mindenbe belekeveredtünk. Volt, hogy csak én, volt, hogy csak ô, s volt olyan is, hogy másnak a hibájából... Régóta egy pár vagyunk már, és ezen az idômércén talán most vagyunk a legnagyobb kellemetlenségben.
Színtiszta balszerencse okából.
Bors került az orrunk alá, mikor ugyan azon a napon, és ugyan abban az órában, lehet az is, hogy percre pontosan, egyszerre küldtek be két különböző feladatot a hivatali nyomdába. JungWoo részvény adatokat a voltcége vezetőségének, míg egy másik személy, TaeWoon olyan fényképeket, amik az egyik legismertebb pletyka magazinhoz kellettek. Ô fényképészként dolgozott. Rendes, biztos és még bejelentett is volt az a munkája, de... Határozottan múltidőben, mivel történt valami tévedésből elkövetett sajnálatos baklövés. Nem figyeltek a nyomdában; Kevertek, kavartak, faxoltak, halogattak össze-vissza. Ennek eredményeként kiömlött a bors tartó. Nem csak JungWoo szerzett exmunkahelyet, hanem TaeWon is. Kirugták a fényképészt attól a hatalmas cégtôl, mivel nem tudott határidőre javított példányokkal előrukkolni.
Sajnáltuk ôt, mivel mi is ugyan abba a hajóban eveztünk, de ahogy hibáztatni kezdte JungWoot, láttuk, mégis csak más hullámzású folyóra szállt a két kárpotolatlanul maradt szerencsétlen áldozatból az egyik. Úgy véltük, az exfényképész egy haragtelibb pályára úszott át. Azonnal el is felejtettük a részvétet. Én is ideges lettem...
Akkor már gondoltuk, hogy nem egy szelíd cinke fog a nyakunkra szállni, hanem annál jóval élesebb csôrû madár. S nem is csalódtunk kellemeset... A keze alá kerültünk. Már nem is tudom, hogyan fajultak oda a dolgok, hogy az adósai lettünk. Mi befolyásolta ezt?... Nem tudom.